„Ha egy előadásnak nincs tétje, akkor nem érdemes megcsinálni” – interjú Alföldi Róberttel

Az idei évadban már számos bemutatón van túl, mégsem pihen, most éppen a Hatszín Teátrumban próbálja a Delta Produkció, azaz Kövesd Zsuzsa producer felkérésére Henry Farrell világhírű művét, a Mi történt Baby Jane-nel? című drámát. Arról mesélt, hogy a különös testvérpár történetében számára mi a fontos, hogy miért pont Hernádi Juditot és Kiss Marit kérte fel a két főszerepre, illetve szó esett arról is, hogy hogy érzi magát a Hatszínben, ahol most először rendez. Interjú Alföldi Róberttel.

Mi volt az első benyomásod, amikor olvastad?

Ez egy nagyon híres történet, tulajdonképpen egy kommersz színdarab. Az 1962-es amerikai film tette világhírűvé, Bette Davisszel és Joan Crawforddal a főszerepben. Az embernek ilyenkor mindig az a fontos, hogy találjon egy valós magot, amit belerak a közepébe. Itt is az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet majd ezt úgy felrakni, úgy megközelíteni, hogy ne csak egy érdekes, hátborzongató történet legyen, ami két testvérről szól. Számomra a két összezárt ember egymásra utaltsága volt leginkább meghatározó, az, hogy egy kényszerhelyzetben hogyan szeretik, gyűlölik egymást és hogyan teszik tönkre szép lassan a másik életét. Erről pedig szerintem mindenkinek van saját élménye.

Van benne jó néhány kőkemény jelenet.

Épp ez az érdekes benne. Kell, hogy legyen tétje… amin lehet sírni is meg nevetni is, ez mindegy is ebből a szempontból… de, ha egy előadásnak nincs tétje, akkor nem érdemes megcsinálni. 

Ennek most mi lesz a tétje?

A színházi ember ezeket a dolgokat verbálisan nagyon nehezen tudja megfogalmazni, azért csinál színházat… ha meg tudnám, akkor inkább író lennék. Kisebb dolgokból tevődik össze: hogy kit választok a szerepekre, azokkal milyen az én viszonyom, az ő viszonyuk milyen egymással, hogyan reagálnak egymásra… az például csodálatos, hogy a két csaj mennyire jól áll egymásnak. Most játszanak majd először együtt színpadon, örülnek is neki nagyon, amit jó látni. Szóval, nagyon sok összetevője van annak, hogy egy adott jelenetnek, egy adott pillanatnak milyen tétje lesz, hogy az honnan fogalmazódik meg pontosan.

Akkor a színészeket is te választottad?

Igen. Ha olvasok egy anyagot, akkor közben biztosan eszembe jutnak kollégák, nagyon fontos, hogy ki ugrik be először az adott karakterről. Hernádi Judittal rengeteget, Kiss Marival csak kicsit dolgoztam eddig együtt, illetve a többieket is nagyon jól ismerem. Számomra nem volt kérdés, hogy ők öten legyenek benne. (Hernádi Judit, Kiss Mari, Bercsényi Péter, Hartai Petra, Kovács Máté)

Nagyon másképp gondolkodsz Juciban, mint a legtöbb rendező, ez tudatos?

Nem foglalkozom azzal, hogy milyen szerepeket szokott kapni. Mi akkor ismerkedtünk meg, amikor Horvai István a Hosszú út az éjszakába című darabot rendezte, ahol ő játszotta az én szenvedő, beteg, drogos anyámat. Tehát amikor először találkoztam vele, akkor én egyáltalán nem azt a típusú Hernádi Jucit ismertem meg, akit mondjuk a legtöbben a tévében láttak. Meg hát ő Nyina is volt… Nagyszerű színésznőnek tartom, és én így gondolkozom róla. Persze, van olyan karakter, amiből többet csinált, de én miért osszak rá olyat, amit már láttunk tőle? Abban semmi érdekes nincs. Ismerem a nagyságát, leborulok előtte és ezt a csodálatos tehetséget akarom használni, ha dolgozom vele.

Beszélgettem vele, amikor a Chicagot rendezted, izgult, amiért énekelni meg táncolni kell benne.

Pedig egy kicsit a Baby Jane-ben is kell majd énekelnie, táncolnia.. Én valahogy azt gondolom, hogy ő egy zenés színésznő, biztos azért, mert nagyon sokat énekel. Szerintem Morton mama testhezálló szerep volt  neki, ellenben a Fassbinder darab (A félelem megeszi a lelket – a szerk.)  valóban váratlan.

Mondta is, hogy attól félt is rettenetesen, hogy meg tudja-e csinálni.

Mondtam neki valamelyik nap itt a próbán is, hogy az nem lehet, hogy én jobban bízom benne, mint ő saját magában… ez a Marira is érvényes egyébként, annyira egyformák, hogy borzasztó… (nevet) Mindig az az érdekes, amikor az ember olyanokat csinál, amit nem szokott. Ha csak olyan munkáid vannak, amihez hozzá vagy szokva, akkor egy idő után hihetetlen módon elkezded unni saját magadat is, hát még azok, akik néznek.

Milyenek a Baby Jane próbái?

Helyes, tehetséges, vonzó személyiségű embereknek együtt lenni, mindig jó dolog. Van, amikor jobban megy, van, amikor kevésbé, de együtt lenni, érezni, hogy mindenki egyfelé dolgozik, mert már ismerjük egymást, az csodálatos. Nagyon erős bizalmi alaphelyzetből indultunk, és az nagyon jó, hogy nem kell plusz köröket futni. Senkinek senkivel.  Amellett, hogy szerintem minden néző talál majd párhuzamot a saját élete és a darab között, most leginkább azt érzem, hogy egyszerűen jó lesz nézni a két csajt meg a többieket és, hogy talán ez a legfontosabb. Lehet, hogy megöregedtem… (nevet)

Érdekes helyszínváltoztatások, visszaemlékezések vannak az anyagban. Ezeket hogyan oldjátok majd meg?

Végtelen egyszerűen. A színházat úgy kell elképzelni, mint a gyerekeket. Ha leülsz és a gyerekeknek azt mondod, hogy most erdőben vagyunk, akkor a gyerekek azt gondolják onnantól, hogy egy erdőben vannak. És ha ez jól, meg hitelesen van megcsinálva, akkor ez a felnőtteknél sincs máshogy. Ha van egy jel, amitől tudja, hogy most vagyunk 20 évvel korábban, akkor azt pontosan fogja érteni. A darabnak se tenne jót egyébként, hogy ha mindenki folyton össze-vissza változna, a visszaemlékezésekben az a jó, hogy ezek tulajdonképpen a szereplők pillanatnyi benyomásai a múltból. Ha ezeket minél egyszerűbben és magától értetődőbben csináljuk meg, akkor ez annál tisztább lesz a nézőnek is.

Nem kisrealista módon közelítjük meg egyébként sem, nem egy valós térben mozgunk, nekünk most inkább a viszonyok a fontosak. Kálmán Eszter olyan absztrachált, emelt teret tervezett, amiben bármi bármikor előfordulhat, amit meg a néző könnyedén fog tudni követni az első pillanattól kezdve. A kevesebb néha több, főleg az ilyen jellegű anyagoknál.

Először rendezel a Hatszínben, hogy érzed magad itt?

Minden helynek megvannak a sajátos adottságai, mekkora a színpad, milyen a technika, hányan férnek be… ezekhez természetesen mindig alkalmazkodnunk kell. De az igazi specifikum szerintem az, hogy milyen emberekkel találkozol, milyen érzés reggelente bejönni. Itt mindenki nagyon kedves, helyes, jókedvű emberek vesznek körül, és ettől nagyon jó az egész munka.

Az előadás bemutatóját szeptember 21-én tartják a Hatszín Teátrumban.

Kiemelt kép: Alföldi Róbert (Fotó: Zsigmond László)