“Ha az ember a saját útját járja, nem tud megbillenni” – Interjú Ágoston Katalinnal

Ágoston Katalin négy év után tért vissza a Centrál Színház társulatához, habár – mint mondja – még a szegedi évek alatt sem szakadt el teljesen a fővárosi teátrumtól. Legújabb bemutatója, a 2:22 (egy kísértettörténet) kapcsán ültünk le beszélgetni a színésznővel, de természetesen szóba kerültek a napfény városában eltöltött évek, a sorsfordító döntések, valamint az is, hogy ő maga hisz-e a természetfelettiben.

Ugorjunk vissza pár évet az időben: 2018-ban a Szegedi Nemzeti Színházba szerződtél, holott előtte évekig folyamatosan játszottál Budapesten. Általában a színészek először vidéken kezdenek, utána jönnek a fővárosba.

Igen, ez általában fordítva szokott lenni, de nekem az egész pályafutásomat az érdekes kanyarok jellemzik. (nevet) Énekszakon végeztem, ahol teljesen más állomások vannak, a vidéki gyakorlat – ami a legtöbb színműsnek megadatik – kimaradt az életemből. Illetve, ez sem teljesen igaz, mert gyerekszínészként sokat szerepeltem Egerben, ott ismerkedtem meg a színház minden szegmensével. De ez nem nevezhető igazi „vidéki létnek”, mert gyerekként csak külső szemlélő voltam. A főiskola után az Operettszínházba kerültem, nemsokkal később pedig a Centrál Színházba, így a vidéki színjátszás valóban kimaradt, holott sokan mondják, hogy érdemes kipróbálni magad abban is.

Hogyan jött a képbe éppen Szeged?

Horgas Ádámmal korábban sokat dolgoztunk együtt. Amikor Szegeden az igazgatóváltáskor ő lett a művészeti vezető, meghívott a társulatba. Barnák László főigazgatóval egy új vonalat akartak elindítani, nagyon jó szerepeket ajánlottak, izgalmas kalandnak tűnt. Persze, volt bennem bizonytalanság, hogy milyen lesz elhagyni Budapestet, és később visszajönni – mert azt mindig is éreztem, hogy teljes mértékben eltávolodni nem akarok –, de vonzott, hogy egy vadonatúj közegben hogyan tudok megállni a saját lábamon. Szegeden egy nagyon jó csapat jött össze, az új koncepció is igazolta magát, a színház már Laci igazgatásának első évében sikereket könyvelhetett el. Sajnos az én négyéves ottlétemet a Covid lerövidítette, de így is volt minden évadban 4-5 bemutatóm, a legtöbb főszerep, ráadásul a legkülönbözőbb műfajokban. Előtte hét évig játszottam a Centrálban, de akkoriban úgy éreztem, hogy nem tapasztaltam még eleget. Szegeden rengeteg rendezővel dolgozhattam, aminek következtében sokféle gondolkodással, színházi szemlélettel is találkoztam.

Milyen tapasztalatokkal a hátad mögött tértél vissza Budapestre?

Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy nem egyféle irányt képviselt a színház. Nyilván, ez elvárás is egy vidéki színháztól, ahol egyetlen intézménynek kell kielégíteni egy nagyváros és vonzáskörzete igényét. Több játszóhelyen is játszottunk, prózai és zenés darabokat is. A színész, mint minden alkotó ember szereti, ha több mindenben próbálhatja ki magát. Nagy élmény volt Alföldi Róberttel, Vidovszky Györggyel vagy a Mohácsi-testvérekkel dolgozni. Utóbbiakról köztudott, hogy az olvasópróbára nem kész szövegkönyvvel érkeznek, hanem a próbák során, belőlünk kiindulva és táplálkozva írják meg a végleges változatot. Az is nagy öröm volt, hogy játszhattam nagyszínpadon, igazán nagy zenés előadásokban is (Valahol Európában, Mágnás Miska – A szerk.)

Majd jött a West Side Story a Szegedi Szabadtérin.

Igen, ez egy szép keretet, lezárást adott az ottani létnek, mondhatni, ez volt a megkoronázása. Az utolsó szerepem volt Szegeden.

Az onnan való távozás után evidens volt, hogy visszatérsz a Centrál Színházba?

Abból a szempontból biztonságban voltam, hogy a szegedi időszak után is játszottam a Centrálban, a futó előadásaimat megtarthattam, illetve új szerepeket is kaptam. Tompos Kátya betegsége miatt be kellett ugranom a My Fair Ladybe, jól esett, hogy Tamás (Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója – A szerk.) gondolt rám. Szerencsére megértette, hogy nekem akkor, 2018-ban szükségem volt a váltásra, ezért nem volt benne ellenérzés a személyemet illetően. Viszont Szegedről a Centráltól függetlenül jöttem el, fárasztó volt az ingázás, illetve a magánéletem is úgy alakult, hogy vissza akartam költözni. Egy évig szabadúszó voltam, mindkét helyen játszottam, de Szegeden jóval kevesebbet már. Az idei évadtól pedig újra a Centrál társulatának a tagja vagyok.

Az a fajta műfaji sokszínűség, amit Szeged megadott, nem hiányzik? Itt Budapesten talán egyetlen olyan színház sincs, ami megadná, amit egy vidéki.

A Centrál egy nagyon magas minőségű, jó stílusérzékkel rendelkező bulvárszínház. Nem szabad elfelejteni, hogy magánszínház is egyben, kimondottan fontos a jó darabválasztás, amire biztosan jegyet váltanak a nézők. Többségében vígjátékot, könnyedebb darabokat játszunk, de Tamás mindig is odafigyelt arra, hogy ezeknek is legyen többlettartalma, mélysége. A 2:22 is ilyen: kísértettörténet, de társalgási dráma is egyben. Valóban, a Centrál sem tudja megadni, amit egy vidéki színház, de most már nem is vágyom arra, hogy egy helyen megkaphassak mindent. Fontosabb lett számomra a biztonság, hogy gondolkodjanak bennem, ráadásul, ha tudják egyeztetni, akkor ki is engednek minket máshová, ez kellő szabadságot ad. A Kisszínpadon pedig lehet kísérletezni is, oda gyakran hívnak vendégrendezőket.

A „visszatérés” után a Ma este felnövünk volt az első darabod a Centrálban. Ez egy igazi vígjáték, amelyet hitelesen és jól játszani elég nehéz, ráadásul ebben a darabban három teljesen különböző életkorban (kisgyerek, gimnazista, felnőtt) láthatjuk a karaktereiteket. Melyik a nagyobb kihívás: vígjátékot játszani vagy ezt a három korosztályt?

Az, hogy három különböző életkort kell megjeleníteni, nekem segítség, mert ad egy ívet a szerepnek. A legtöbb darabban nekünk kell kigondolni, hogy mi történhetett az adott szereplővel akár a múltban, akár a jövőben, de ez most kompletten meg volt írva. Találunk olyan vissza-visszatérő motívumokat, amelyeket gyerekkoruk óta hordoznak. Persze, nagy kihívás gyereket játszani – noha a hatalmas díszletek a segítségünkre vannak –, meg kell maradni azon a határon, hogy ne váljanak parodisztikussá, vagy meseszerűvé, hanem mindvégig hitelesek legyenek – már amennyiben hiteles tud lenni egy felnőtt ember gyerekként. (nevet) Az sokkal nagyobb nehézség, hogy ezt a darabot az eredeti angol alkotócsapat állította színpadra itt is. Az angol színészek jóval fegyelmezettebbek, mint mi, náluk nem lehet többet játszani, mint amennyit a rendező megkövetel. Mi pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy ha a néző nevet, akkor kicsit mindig hozzáteszünk, hogy még jobban nevessenek, így könnyedén túlzásba is eshetünk. Ennél az előadásnál erre folyamatosan figyelmeztetni kell magunkat, főleg, hogy bőven van lehetőség szélsőségekre. Ezt a fegyelmezettséget és figyelmet igyekszem más darabokban is kamatoztatni.

A 2:22, ahogyan az alcím is írja, a műfaját tekintve kísérettörténet, amellyel nem igazán találkozhattunk még Magyarországon. Lassan két hónapja megy az előadás, hogyan látod ezek alapján: fogékonyak a nézők?

Szerintem igen. Megvallom, bennem volt félelem, hogy a streaming-filmek uralta világban mennyire tud színpadon is megélni egy ilyen történet, sikerül-e a nézőben kiváltani az izgalmat, nem kell-e ennél több, de hála Istennek fogékony a közönség. Biztos vagyok benne, hogy minden előadáson akad olyan néző, aki hisz a természetfelettiben, és olyan is, aki nem. Az a jó, ha mindkettőt meg tudjuk szólítani. Ha nem is a kísértettörténettel, azzal a párkapcsolati problémákkal, gondolatokkal, amik elhangzanak.

Ahogy te is említetted korábban, ebben az előadásban van egy nagyon komoly drámai vonal is. A te karaktered, Lauren például az én szememben az a nő, akinek nem jött össze a nagy szerelem, ezért megalkuszik, akár egy hozzá semmilyen tekintetben nem illő férfival is összejön, csak hogy ne legyen egyedül.

Laurenben iszonyúan sok elfojtás van. Az évek alatt falakat épített maga köré, amelyeken senkit nem enged át, annyit mutat meg magából, amennyit ő akar. A foglalkozását tekintve pszichiáter, mégis elhiszi, hogy ez a fal elég védettséget ad neki, miközben valójában borzasztóan sérülékeny. Kemény, határozott nő, de ez csak a látszat, igazából nem találja a helyét a világban. Attól fél, hogy kiadná magából a fájdalmait, összedőlne a kártyavár, amit felépített. A múltjában történteket nem zárta le, csak elrakta őket egy dobozba. A magánélete is borzasztóan bonyolult: annyira szeret egy bizonyos férfit, hogy mással nem is próbál meg komolyabb kapcsolatot kialakítani. Nem tartom valószínűnek, hogy bármikor is családalapításra adná a fejét. A vágyainak él, amelyekről tudja, hogy soha nem fognak beteljesülni.

A természetfeletti kapcsán pedig olyan, mint Svájc: nem foglal állást, nem áll egyértelműen egyik oldal mellé sem.

Ez szerintem azért alakult ki benne, mert ő maga is átélt egy olyan dolgot, amit nem lehet megmagyarázni, pedig ő biztos benne, hogy megtörtént. Lauren egy sokkal érzelmesebb ember, mint amennyit fel mer vállalni. Próbál az észérvérek mentén gondolkodni, de ez a dolog a lelkét folyamatosan kapirgálja. Sam a racionális, aki csak abban hisz, amire van tudományos bizonyíték. Laurennel több mint húsz éve ismerik egymást, a férfi nagy hatással volt rá, igyekszik neki megfelelni. Ugyanakkor amint szembesül azzal, hogy bármi is igaz lehet ebből a szellemtörténetből, azonnal elhatárolódik, mert nem akarja elfogadni, hogy létezhet megmagyarázhatatlan.

Te magánemberként hogyan állsz a természetfelettihez?

Ennyire különleges dologgal még nem találkoztam, szellemet sosem láttam. De fel tudok idézni egy érdekes esetet: kiskoromban volt egy csúnya autóbalesetünk nyaraláskor, két és felet bukfencezett a kocsi, amiben utaztunk, de apró zúzódásokkal szálltunk ki, komolyabb bajunk nem történt. Előtte a benzinkútnál apukám a szokottnál jobban húzta meg a biztonsági öveket, mondtuk is, hogy nagyon szoros, de ránk szólt, hogy nem baj, ez most így marad. Ráadásául apukám, aki imád nyaralni, pont ez előtt az utazás előtt mondta, hogy nincs sok kedve hozzá. Volt egy megérzése, hogy mindennek a legnagyobb biztonságban kell lennie. Utólag visszagondolva furcsa, olyan, mintha tényleg vigyázott volna ránk valaki. Vagy lehet erre is van racionális válasz? Általánosságban viszont: azt gondolom, hogy valami biztosan van, illetve, hogy annál, amit mi ismerünk, több minden létezik. Valaminek működtetnie kell a világot. De inkább a megérzésekben hiszek, mint a természetfelettiben.

Visszakanyarodva az interjú eleji témához: a Szegedre szerződés vagy éppen az attól való elköszönés is megérzés volt?

Szeged egy jóval hosszabb lelki folyamatként játszódott le. (nevet) De a válasz a kérdésre: igen. Úgy fogalmaznék, hogy tudom, mi az, ami felé biztosan nem szabad mennem, ha nagyobb döntés előtt állok. Szerencsére eddig mindig jó irányba indultam el, még nem volt olyan, hogy nem éreztem volna meg az utat, és eddig minden döntés beigazolta magát. Abban hiszek, hogy ha az ember a saját útját járja, nem tud megbillenni. Nyitottnak kell lenni, felismerve a lehetőségeket, aztán azokkal lehet játszani.

Kiemelt kép: Ágoston Katalin (Fotó: Tolner Zsófia)