Tizenöt évvel az első kiadást, valamint tíz évvel a Dávid Veron-sorozat lezárását követően újból a könyvesboltokba került Baráth Katalin első történelmi krimije, A fekete zongora.

A ​Monarchia egyik alföldi városkájában járunk, az 1910-es években. Dávid Veron, az emancipált, lassan vénlánynak számító eladókisasszony saját romantikus regényét írja a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan Bolond Vili – késsel a hátában. Később kabátja zsebében egy kitépett lapra találnak, rajta a hírhedt Ady-vers, A fekete zongora. A békés kisváros élete fenekestül felfordul. Az ügybe szinte mindenki belekeveredik, a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, a zsidó kereskedő, de még az apáca is. Miközben ellátogatunk a korabeli Szegedre és Szabadkára, sőt, találkozunk magával Ady Endrével is, a hullák csak szaporodnak. Vajon Veronikának és társainak sikerül rájönni, ki lehet az agyafúrt gyilkos? És hogy mi köze a rejtélyes Ady-versnek az áldozatokhoz? És Veron szívéhez melyik férfit sodorják közelebb az események: hűséges gyermekkori barátját vagy a nyomozni érkező, sármos, éles eszű huszártisztet?

Baráth Katalin számára a széleskörű ismertséget A fekete zongora című történelmi krimi hozta el, amely először 2009-ben magánkiadásban, egy évvel később pedig az Agave Könyvek gondozásában látott napvilágot. A regény hatalmas sikert aratott, így Dávid Veron kalandjait 5 éven és három további regényen (A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa, Az arany cimbalom) keresztül követhettük nyomon. Ezt követően Baráth új vizekre evezett: előbb megírta a napjainkban játszódó Arkangyal éjjel című krimit, 2021-ben az Afázia került kiadásra, amely elnyerte a Zsoldos Péter-díjat is. Tavaly ősszel újabb műfajba, a történelmi romantikus kalandregénybe is belevetette magát az Aki gróf úr akar lenni című történettel.

Baráth Katalin (Fotó: Könyves Magazin)

A fekete zongora újrakiadása mondhatni időszerű volt, hiszen évek óta csupán antikváriumokban bukkant fel egy-egy példány. Ráadásul a mostani megjelenés előtt Baráth Katalin tüzetesen átnézte a szöveget, javította azt – a cselekményt azonban változatlanul hagyta, így a mostani olvasók egy minden tekintetben frissebb szöveget kapnak. Dávid Veronnal én még az egyetemi éveim alatt találkoztam (kissé ijesztő is belegondolni, hogy 14 évvel ezelőtt olvastam ezt a történetet először), a regény pedig akkoriban az egyik kedvencemmé vált. Bár a cselekményre már csak nagyon nagy vonalakban emlékeztem, kíváncsi voltam, hogy vajon most, a harmincas éveim közepén járva is képes-e ugyanazt a hatást elérni, mint akkoriban. A válasz pedig egyértelmű igen, így bátran ki merem jelenteni, hogy A fekete zongora kiállta az idő próbáját, és mai szemmel olvasva is ugyanolyan élvezetes, mint másfél évtizeddel ezelőtt.

Sőt, az élmény még nagyobb is volt, hiszen ahogyan haladtam előre a történetben, úgy köszönt vissza az egykori olvasmányélmény, így a szereplők egy részét már régen látott ismerősként üdvözölhettem. Baráth regényének ugyanis az egyik legnagyobb erénye, hogy olyan karakterekkel dolgozik, akikről akkor is szívesen olvasnánk, ha csak egy átlagos ókanizsai napjukba nyerhetnénk bepillantást. A prímet kétségkívül Dávid Veron viszi, aki huszonhárom évesen igazi vénkisasszonynak számít már a városka lakói között. Ugyanis a lány nem hajlandó csak azért férjhez menni, mert a társadalom ezt várja el tőle, ahogyan a háziasszony szerepre sem vágyik, helyette az Árkádia nevű boltban dolgozik eladóként. Szabadidejében (és néha a munkáéban is) egy romantikus regény kéziratán munkálkodik, ennek az írását zavarja meg Bolond Vili, aki szó szerint beesik az Árkádia ajtaján – késsel a hátában. Veron kíváncsiságát azonnal felkelti a holttest rejtélye, ennek és kotnyeles jellemének köszönhetően pedig lázas nyomozásba is kezd.

De ott van még rajta kívül Dujmovics Lázó rendőrkapitány, akinek a gyilkosság felderítésén túl nagy figyelmet kell fordítania feleségére, Jovánkára is, hogy távol tartson tőle minden olyan férfit, aki „az ördögtől csak egy hajszállal vonzóbb”. Különösen igaz ez Losonczy Ákosra, aki „nem egy hajszállal, hanem legalább egy dús hajzuhataggal vonzóbb”, és aki újonnan a városba érkezve nemcsak az eladósorban lévő lányok, de még Veron szívét is megdobogtatja. Csakhogy a lány kezére régóta pályázik a gyerekkori barát, Remete Pista is – kettejük incselkedését nincs olyan ember, aki ne fülig érő szájjal olvasná végig. Említésre méltó még a szereplők közül Vékony doktor és az ő minden lében kanál felesége (akinek összeesküvés-elméletek gyártása miatt nem kell a szomszédba mennie), lányuk, Annus, vagy éppen Énekes Miska, a vak kántor vagy Hátsó Berta, az ókanizsai kéjnő.

„– Emlékszik még, mit mondott, mielőtt elutaztam, és voltam olyan vakmerő, hogy a kezéért esedeztem?
Veron megállt, és csípőre tette az emlegetett kezet.
– Hogy esedezett volna?! Hát én arra nem nagyon emlékszem! Lássuk csak, mit is mondott pontosan. „Maga nyilván megvárja, míg befejezem a tanulmányaimat, és akkor, ahogy mindig is akarta, feleségül jöhet hozzám” – utánozta a fiút. – Ha ez magának esedezés, akkor én meg sírva könyörgök ebben a pillanatban – gúnyolódott. – És még csodálkozott, amikor nemet mondtam!”

A városka életét azonban nem csak a lakók, hanem a történelmi (és fiktív) események is nagyban befolyásolják. A boldog békeidők utolsó éveiben járunk (amikor szinte minden máshol virágzott az élet, kivéve Ókanizsán), ugyanakkor már érezhető a változás előszele is. A történész végzettséggel rendelkező Baráth Katalin remek érzékkel képes megidézni az 1900-as évek eleji miliőt, ennek köszönhetően egészen pontos képet kapunk arról, hogy milyen is lehetett az élet akkoriban. Mindehhez még hozzájön a szerző igen sajátos, nagyon szerethető humora is, amit szinte minden művében megcsillogtat.

Nem szabad megfeledkeznünk azonban a műfajról sem, hiszen a regényben a krimiszál sem elhanyagolható. Néhol ugyan kicsit döcögős az okfejtés, amit Veronék vagy éppen Dujmovicsék levezetnek, de ez nem sokat von le a történet élvezhetőségéből és az izgalomfaktorból. A fekete zongora könnyedebb hangvétele ellenére sem illeszthető bele a cosy crime zsánerébe, ugyanakkor nem is válik annyira komorrá, mint mondjuk a skandináv krimik, ahol mindenki vérben tocsog.  

Ha minden jól megy, talán a folytatás (A türkizkék hegedű) is megkapja még ebben az évben a maga frissített, javított kiadását. Ebben a történetben magunk mögött hagyjuk egy kis időre Ókanizsát, hogy képzeletben előbb Balatonfüredig, majd egészen Abbáziáig utazzunk Veronnal és újdonsült barátnőjével, Marával.

Baráth Katalin: A fekete zongora, GABO Kiadó, 296 oldal
Kiemelt kép: Baráth Katalin: A fekte zongora (Szerzőportré: Baráth Béla)