Májusban ismét látható volt az Eiffel Műhelyházban a 2008 óta nagy sikerrel futó Pomádé király új ruhája, ráadásul két előadás erejéig a szólisták mellett másodszereposztásban a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagjai játszották a főszerepeket.

Ha nem is vagyunk jártasak az operák világában, de a cím mégis ismerősen cseng, nem véletlen: Ránki György művének alapjául Hans Christian Andersen A császár új ruhája című meséje szolgált. A címbéli Pomádé névnapi ünnepségére készül az ország, azonban az uralkodón teljes kétségbeesés lesz úrrá: ugyanis nincs egyetlen olyan ruhája sem, amit viselhetne a jeles napon, hiszen mindegyiket felvette már legalább egyszer. Két idegen takács, Dani és Béni azonban arra vállalkozik, hogy csodálatos kelméből sző neki új ruhát, amelyet csak az láthat, akinek helyén van az esze. Természetesen átverésről van szó, a két fickó a semmiért veszi fel a fizetséget, azonban az „elkészült” ruhát mindenki dicséri, mert senki nem akar ostobának tűnni.

Jelenetkép a Pomádé király új ruhája című előadásból (Fotó: Nagy Attila)

A Pomádé király új ruhája című gyermekoperát Ránki György eredetileg a Magyar Rádió felkérésére írta 1951-ben, később – a rádiós bemutató sikere után – színpadi adaptációt is készített belőle. A három felvonásossá bővített változat ősbemutatójára 1953. június 2-án került sor a Magyar Állami Operaházban. Az új változatban a történet szatirikusan társadalombírálóvá vált, amelyből kiolvasható lett a személyi kultusz bírálata. 1968-ban a Magyar Rádió újabb változtatásokat kért a zeneszerzőtől, aki alaposan meghúzta az 1953-as nagyszínpadi verziót: a lírai cselekménysorozatot (Rozi és Jani szerelmi szála) szinte teljesen elhagyta, csak a király megcsúfolását hagyta meg, sokkal inkább igazodva az eredeti Andersen meséhez, a három felvonásból pedig végül kettő lett. A kritikusok szerint az új változat ennek köszönhetően sokkal feszesebbé, hatásosabbá, nem utolsó sorban pedig zeneileg egységesebbé vált. A gyerekopera harmadik változatát először a Magyar Rádió sugárzásában mutatták be, majd 1972. december 17-én sor került az operaházi bemutatóra is. A következő évben az opera társulata Wiesbadenben is vendégszerepelt a Pomádéval, ahol óriási sikert aratott, azóta pedig mindenhol ezt a verziót tekintik alapnak, habár a zeneszerző később elkészítette a darab kamaraváltozatát is az Ifjúsági Színház és az Állami Déryné Színház számára, ebből dolgozott az Eiffel Műhelyházban bemutatott produkció is.

Ránki Kodály Zoltán tanítványaként ebben a művében ösztönösen fordult a magyar népzene dallamkincséhez, némely esetben a népdalok szövegét idézetként használva, másutt változatlanul építette bele a zenei szövetbe. Így bár az eredeti mű dán (bár témáját tekintve abszolút univerzális is lehetne), az abból készült opera mégis „magyarosnak” mondható. Ez pedig nem csak a nemzeti érzetet növelheti a nézőben, hanem a gyerekek és a felnőttek egyaránt üdvözölhetik az ismerős motívumokat, sőt, egyfajta játékot is nyújt számukra azáltal, hogy mennyit fedeznek fel belőlük, illetve érdekes azt is megfigyelni, hogyan illeszkednek be ezek az egyébként igencsak széles skálán mozgó zeneiségbe (buffo-áriák, jazz, divertimentoszerű felvonulások, balettjelenetek), ezáltal biztosítva az igazi vígoperai hangulatot.

Jelenetkép a Pomádé király új ruhája című előadásból (Fotó: Nagy Attila)

Toronykőy Attilától – bár nagyoperai rendezései száma sem csekély – nem áll messze a meseoperák és daljátékok (Árgyélus királyfi, János vitéz, Hamupipőke) színpadra állítása, érezhetően nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a gyermekeket minél közelebb hozza ehhez a műfajhoz. Jó pár évvel ezelőtt volt szerencsém látni Szegeden a Parázsfuvolácska című előadást, amely a Varázsfuvola cselekményét – némileg meghúzva – a cirkusz világába helyezte (ezt a rendezését más-más szereposztásban több teátrum is műsorára tűzte). Akárcsak a Pomádét, amely 2008 óta szerepel a Magyar Állami Operaház repertoárján. Csiki Gábor karigazgatónak köszönhetően pedig idén májusban a színház Énekkarának tagjai is eljátszhatták a főbb szerepeket.

Az előadás szünettel együtt kevesebb mint két órát ölel fel, nagyjából ennyit bír el a gyerekközönség figyelme – amelyet egyébként meglepően jól le is kötött a produkció. (Megvallom, a magam részéről mindig kissé félve látogatok gyerekeknek szóló darabokat, de itt szerencsére alaptalan volt az izgalom, mert bár időnként voltak bekiabálások, de azok még az aranyos, semmint az idegesítő kategóriába tartoztak.) A siker pedig nem is maradt el, a közönség szó szerint tombolt az előadás végén, ráadásul azt követően egy színpadbejárásra is volt lehetőségük a kicsiknek, amelyre – örömmel láttam, hogy – tömegesen maradtak. A történet egyik nagy erénye, hogy a gyerekeknek viccesen és közérthetően, de nem lenézve őket mesél arról, hogy mivel jár a hiúság, a képmutatás, a magunkat másnak (jelen esetben okosabbnak) tettetése, ugyanakkor felnőttként is könnyen bele lehet látni a társadalombírálatot, amely aktualitása semmit sem veszített az erejéből – akár az eredeti mese 1837-es, akár az opera keletkezését nézzük.

Jelenetkép a Pomádé király új ruhája című előadásból (Fotó: Nagy Attila)

Az előadás egyik leglátványosabb eleme a kamarazenekar elhelyezése a színpadon, amely egy adott ponton („Amíg szól a klarinét”) szerves részévé is válik a cselekménynek, valamint ki kell emelni Rajna Martin karmestert is abból a szempontból, hogy nem csak pozíciójából eredő munkáját látta el remekül, hanem időnként kisebb kikacsintásokat is megengedett magának, látható módon élvezve, hogy most nem a zenekari árokból kell vezényelnie – ráadásul ő maga is kapott jelmezt. Amelyek egyébként – a zenét megsegítve – rendkívül beszédesek: Juhász Katalin játékos ruhái jól behatárolhatóvá teszik a szereplők jellemét, sőt, az előadás tematikájához igazodva szinte minden szereplőn találunk kisebb-nagyobb díszeket. Horváth Gábor koreográfiái zenés színházhoz képest kevésbé, operához képest pedig igencsak látványosak.

A címszereplőt Forgács Péter alakította, aki látható módon lubickolt Pomádé király szerepében, jellemformálása egyszerre hiteles és komikus, nemcsak énektudását, hanem színészi kvalitásait is megcsillogtatta. Talán az ő karaktere az, amely a legszélesebb skálán mozog, annak ellenére, hogy igazi jellemfejlődésről az ő esetében sem beszélhetünk, elvégre mégis csak egy meséről van szó, amelynek hősei inkább karikaturisztikusak, semmint nagyívűek. De különleges helyzetben van a két „takács”, Dani és Béni is, akik tulajdonképpen negatív karakterek, hiszen elsődlegesen nem megleckéztetni akarják a királyt, hanem csalással próbálnak pénzhez jutni, mégis egyfajta közvetett hősként funkcionálnak a darabban, akiket éppen ezért nem lehet elítélni. Bocskai István és Sebestyén Pál szintén nagy élvezettel és játékossággal formálta meg a két figurát, akiknek már első megjelenésük (biciklin érkezve ők nyitják a darabot) azonnal kivívta a közönség tetszését.

Jelenetkép a Pomádé király új ruhája című előadásból (Fotó: Nagy Attila)

A királyi udvartartáshoz tartozik Garda Roberto (Aronescu Norbert a kezdeti nehézségeken átlendülve a darab második felében szépen bizonyította tehetségét), Nyársatnyelt Tóbiás (Tarnai Dávid igazán jól hozta a nevében is árulkodó karaktert), a Kapitány és a Tizedes (Dobos Sándor és Somogyi Zoltán), valamint Dzsufi, az udvari bolond (Baranyai Anett Anikó), akinél beszédes, hogy a férfiak uralta és vezette társadalomban egy nő látja át igazán, hogy mi is folyik a háttérben.

Az előadás egy látvány felvonulással ér véget, amely során teljes egészében megszűnik a láthatatlan negyedik fal, a játéktér pedig triplájára nő, és természetesen nem maradhat el a csattanó sem, miszerint egy gyermek – a nép soraiból – az egyetlen, aki hangosan ki meri mondani, hogy „a király meztelen!”. Habár elsődlegesen én nem tartozom a célközönség közé, mégis bizton állíthatom, hogy az előadás elérte a célját, a szereplőket és a produkciót a gyerekek vastapssal és ovációval jutalmazták. Bizonyára a jövő évadban is látható lesz az előadás, amely tökéletes választás lehet a kicsik bevezetésére az operák világába – és remélhetőleg ez a szereposztás is meg tudja még mutatni pár alkalommal, hogy nemcsak énekkarként tudnak kiválóan teljesíteni, hanem szólistaként is megállják a helyüket.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Pomádé király új ruhája című előadásból (Fotó: Nagy Attila)