Nagymamám még bőven túl a nyolcvanon is élesen emlékezett elmaradt bankettjére, amely a II. világháború miatt nem jöhetett létre. Ugyan már, csak egy estély, nem a világ vége! – fiatalos hévvel akár gondolhattam volna ezt is, miközben nagymamám újra és újra elő kerülő történetét hallgattam. Gondolhattam volna, de nem tettem, mert éreztem a mondatok mögött mélyen megbújó, soha el nem múló keserűséget és szomorúságot. Az akkori generáció egy meghatározó élménye veszett oda abban az időben, önhibájukon kívül. Egy olyan pillanat, amely az előző és a később élő társaiknak viszont megadatott. És amelynek meg nem történtét feldolgozni lehet, azonban elfelejteni és megérteni a világ igazságtalanságát soha. Az ily módon átérzett fájdalom érzetével és empátiával ültem be a Három Holló Kávézó pincehelyiségébe, hogy megnézhessem Pass Andrea új projektjét.
Szándékosan projektet, nem előadást írok, ugyanis a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma komplexebb annál, hogy csupán Pass újabb rendezéseként definiáljuk. A színházi nevelés és a pszichodráma eszközeivel is dolgozó műhelymunkában javarészt érettségiző és egyetemi éveiket éppen, hogy elkezdő diákok vettek részt. Ők írták azt a jelenetcsokrot, amely a pandémia okozta lezárás őket érintő élményeit dolgozza fel, olykor érdekes és figyelemreméltó dramaturgiai technikát is alkalmazva.

Jelenetkép a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma című előadásból (Fotó: Győri Alíz)
Ezt a „csomagot” fogja össze Pass javarészt hivatásos színészekkel. A két résztvevő diák-szerző mellett a – mondhatni – főbb szerepeket Georgita Máté Dezső, Kenéz Ágoston, Martinkovics Máté, Nagy Rebeka és Tóth Zsófi viszi. Ők osztják meg a személyes tapasztalatok alapján megírt, a teljes Z generációt érintő (szerintem) eddigi legdurvább traumát és annak következményeit a különböző korú nézőkből összeverődött közönséggel. A külsős színészek jenléte fontos gesztus, mert így talán az is megérti az elzárás, az online tér okozta elszigeteltség és magány, a szeretteikért való szorongás és a láthatatlan, félig-meddig ismeretlen kórokozótól való félelem lelki fájdalmát, aki alapesetben csak legyintene, mondván, mit hisztiznek, nekik nem kellett attól félniük, mint nekünk anno a múlt században, hogy bomba esik a fejünkre, ha az utcára lépnek. Nem, attól valóban nem kell. Ellenben számukra az online és offline világ közötti, nagyjából egyensúlyban létező élet egyik pillanatról a másikra felborult. Mindenki számára, persze, de ez a korosztály szenvedte – és a mai napig szenvedi – meg a legjobban.
A színészek kellő játékossággal mutatják meg a bármely gimnáziumi osztályban fellelhető karakterek felszínét és mélységét egyaránt. Minden színész a maga stílusa szerint választja el és formálja meg ezeket. Érződik a csapat összhangja, valamint a téma iránti felelősségérzet is. Kevés olyan előadás létezik, ahol jelenetről jelenetre ennyire látszódna a játszókon a rendezés tartalmának súlya. Egy generáció tapasztalatát, kétségbeesését, dühét, apátiáját és reménykedését kell képviselniük úgy, hogy közben ne sajátítsák ki a szerzők történeteit. Akkor sem, amikor házibuliban vannak, akkor sem, amikor videochat-hívás során lerészegednek. Akkor sem, amikor online tesi óra van, és akkor sem, amikor bármelyik társuk a halállal kapcsolatos élményét osztják meg a nézőkkel.

Jelenetkép a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma című előadásból (Fotó: Győri Alíz)
Érzékeny libikóka ez, de úgy látszik, a vizuális elemekben és olykor fekete humorban is gazdag rendezés során Pass Andrea és csapata megtalálja az egyensúlyt. Az előadás helyszínéül szolgáló pince a tágasság és a kínzó bezártság élményét egyaránt nyújtja, hiába van közelünkben az onnan kivezető lépcsősor, amelyen a szereplők is néha-néha megpróbálnak elmenekülni a térből – hiába. A szuggesztív zenei világot jól ellensúlyozza a karantén okozta szürreális és vicces (virtuális) helyzetek bemutatása is. Az abszurditás érzetét jól szolgálja az a jelenet is, amikor a figurák felállnak a színpad előtt egymás mellé, sorban, a háttérben feltűnnek a chatablakok és a jól ismert csengőhang, eközben pedig a szereplők virtuális és valós énje egyaránt kifelé, hozzánk beszél – miközben mondataik voltaképpen egymáshoz szólnak. Együtt vannak és mégsincsenek. Egymás szemébe nézve beszélgetnek és mégsem. Az egész világot érintő pandémia jelentős, emberi kapcsolatokat is érintő következményének egyik legerősebb képi megjelenítése ez Pass munkájában.
Amelyben nemcsak a humoros és a nehéz, a nevetős és a sírós pillanatok, hanem a kétségbeesés mélye és a kiapadhatatlan remény is megjelenik. Mert az úgy nevezett egocentrizmus, a virtualitásban létezés, az elkényeztetés mellett ez is jellemzi a Z generációt. A remény és a harc azért, amiben nagyon is hisznek. Nem lehet és nem is érdemes az eltérő generációkat ért traumákat összehasonlítani. Mindegyik máshogyan fejtette ki hatását és hagyta nyomát a korosztályokon. Ezáltal a feldolgozás is más módon történt meg. Vagy nem történt meg. Nem számít. A lényeg, hogy fel akarjanak állni, mert innen szép nyerni. És erre ennyi empátiával, ennyire húsbavágóan és jelen időben fogalmazva mi, ha nem a színház tudja rádöbbenteni elménket, tudatunkat, zsigereinket?!

Jelenetkép a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma című előadásból (Fotó: Győri Alíz)
A világ szerencséje, hogy Pass Andrea és a csapata is hasonló véleményen volt. Mert a Z generáció paradigmája mindenkit érintő rendszer.
Kiemelt kép: Jelenetkép a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma című előadásból (Fotó: Győri Alíz)