“Freud ebben a helyzetben több mint önmaga” – Interjú Szervét Tiborral

Április 19-én, pénteken mutatják be a Thália Színház Télikertjében Terry Johnson többszörösen díjazott darabját, a Hisztériát Horváth Illés rendezésében. Az előadás egyszerre bohózat, fekete vígjáték és sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijába, az ismert pszichológust Szervét Tibor alakítja. Vele beszélgettünk a próbafolyamat utolsó harmadában a szerepről, az előadásról, valamint a Thália Színházhoz fűződő viszonyáról.

A beszélgetésünkkor még két hét van a bemutatóig. Hogy állnak most a próbával?

Erre a kérdésre szinte minden munkafázisban nehéz válaszolni. A darab szelleméhez hűen Horváth Illés rendező meglehetősen nagy cécós megoldásokkal kíván élni. Terry Johnsson ugyanis egy nagyon fura világról ír: egy szürrealista bohózat, amelyben mély, drámai jelenetek is helyet kaptak. Ahhoz, hogy ez a szürrealista világ hitelesen megjelenjen, a színpadon ügyesnek kell lennünk. Összességében úgy gondolom, jól állunk: nagyjából tudjuk, hogy milyen eredményeket kell elérnünk, de az említett nagyszabású részekkel még bőven van munka.

A darab egy bohózat, de nem a szokványos fajtából. Egy bohózatot is iszonyatosan nehéz jól játszania a színészeknek, de az említett pluszok miatt van plusz teher?

A bohózati részt ugyanúgy kell játszani, mint minden más esetben: ajtó becsuk, másik kinyit, jön a félreértés, a poén, ez kimegy, az bejön, jön a következő félreértés stb. Ezekbe a jól ismert helyzetekbe szövi bele ravasz módon a szerző Sigmund Freudot és az egyik terápiás esetét. Nekünk az a feladatunk, hogy ügyesen lavírozzuk a közönséget ezen elemek között. Ilyen értelemben a darab valóban más, mint a többi bohózat, többrétegű. A nevettetésen túl az az érdekes benne, hogy kapunk egy kis szeletet abból, hogyan is zajlik egy terápiás beszélget.

Ön alakítja Freudot. Mennyire kellett beleásnia magát a munkásságába?

Egyáltalán nem kellett, mert ez a történet nem Freudról szól, hanem Freud apropóján jelenik meg egy furcsa, többrétegű, holografikus helyzetstruktúra. Engem régebben általánosságban is érdekelt a pszichoanalízis, de bevallom, Jung munkásságát jobban szeretem, mert neki megvolt az a metafizikai világlátása, ami Freudnak nem. Freud kizárólagosan az agressziót és a szexuális ösztönt mint tudatalatti erőforrásokat tekinti az ember mozgatóerejének, ezt összefoglaló néven úgy hívja: libidó, ami egy vak teremtőerő. Ennél a pontnál jött a felismerés, hogy nem akarok hosszabban foglalkozni Freuddal, de A vicc és viszonya a tudattalanhoz című könyvét, amit a darabban is említenek, pont olvastam. És énmagam is azt gondolom, amit Jessica mond, hogy Freud jobb vicceket is válogathatott volna.

Annak ellenére, hogy magánemberként nem szimpatizál Freud munkásságával, meglátásaival, sikerült megtalálni a karakter igazát?

Igen, de hozzá kell azt is tenni, hogy Freud ebben a helyzetben több mint önmaga – ahogyan az egy jó színdarabban lenni szokott. Az előadásban Freudnak azt a napját látjuk, amelynek a végén meghal. A halállal, a halál előtti tudati dinamikákkal való találkozás azonban nemcsak Freud ügye, hanem mindannyiunké. A darabban inkább az az érdekes, hogy ezt a témát egy ilyen nagy pszichiáter tudatán keresztül mutatja be, bontja ki. A történetből amúgy annyi igaz, hogy Salvador Dalí és Sigmund Freud valóban találkozott Londonban, de azt már nem tudjuk, hogy ez a találkozás hogyan nézett ki. Johnsson azokat a kérdéseket is boncolgatja, hogy a szürrealizmus alapítója miért ment oda, milyen történéseken ment át és hogyan távozott.

Bár Freudról az átlagnéző keveset tud, az emberekben mégis élhet egy kép róla. Jelent bármilyen terhet, hogy egy valóban létező személyt kell eljátszania?

Itt nem az a kérdés, hogy valaki létezett vagy sem, hanem hogy hogyan van megírva. A drámairodalom jelentős része fiktív személyekről szól, akik mégis tudnak mélyen és szívhez szólóan szólni a nézőkhöz – ha jól vannak megírva, megrendezve és eljátszva. A legvalóságosabb személyről is lehet rossz előadást csinálni, és egy fiktívről is jót. Az a szerzőn múlik, hogy milyen helyzetekbe viszi a hősét, hogyan konfrontáltatja stb. Robinson története sem azért jó, mert tudjuk, hogy valóban élt egy Alexander Selkirk nevű tengerész, aki éveket töltött egy lakatlan szigeten, hanem attól, hogy Defoe marha jól megírta.

2012 óta, vagyis több mint egy évtizede tagja a Thália Színháznak. Hűséges típus?

Ez nem hűség kérdése – még ha annak is látszik kívülről –, hanem természetesen áramló dolog, hogy ha jól érzem magam, maradok. Minden azon múlik, hogyan működik együtt egy színész az adott társulattal, a vezetéssel, milyen darabokat halásznak elő, abban milyen szerepeket kap. Az itteni színházi közeg olyan, ahová szeretek bejönni. Szerencsésen találkozó paraméterek ezek.

Van olyan előadása, amelyre örömmel jön be?

Amire különösen, az a Szajré, amiben ugyan nem játszom, de én rendeztem. Szeretek itt lenni az előadásokon, részben, hogy mindig mondjak valamit a színészeknek, részben mert érdekelnek a nézői reakciók. De minden előadásomra – amiben játszom –, örömmel érkezem, igaz most nincs sok futó darabom, amit egyáltalán nem bánok. Volt egy kb. húszéves életszakaszom, amikor rengeteget játszottam, és akkor annyira erodálódott a saját életem, hogy az összes létező erőm a munkára ment el, a szabadidőmben pedig újratermeltem a munkához szükséges erőt. Ebből elegem lett, mert csomó minden érdekes dolog van még a világon, amikre nem jutott időm. Ezért kértem a színházat, hogy hadd vegyek vissza picit, elköszöntem régóta futó előadásoktól és külsős munkákat sem vállaltam már. Mostanra létrejött egy olyan work-life balance, ami tényleg fenntartható.

Ez akkor egy tudatos döntés volt.

Sőt, igazi közelharc!

A korral járt a döntés?

Igen, egy idő után az élemedett kor – mint ahogyan Freud mondja magáról – jár bizonyos felismerésekkel. Az én élemedett korom kb. hat évvel ezelőtt azzal járt, hogy nem dolgozhatok ennyit, különben tönkremegy az életem. Meg azzal, hogy nem kell már nekem annyit játszani, mint régen, azt akarom, hogy az erőim átcsoportosuljanak az élet más, számomra rokonszenves és szabadabb területeire. És arra is rájöttem, hogy nem bírok már annyit fizikailag: havi huszonöt estén át ki-berohangálni a színpadon 7-től fél 10-ig. Ezek mind nagy súllyal estek abba a latba, hogy egy idő után hátrébb húzódjak. A következő évadban is fogok rendezni, de szívesen olvasnék, írnék, akár a színház számára is.

Tizenötévnyi szünet után rendezett újra, és mint mondja, jövőre is fog. Ezek szerint most a rendezés foglalkoztatja jobban?

Igen, de hangsúlyozom, hogy továbbra is szeretek játszani. Őrületesen szerencsés vagyok, hogy a színészi ambícióm nem elment, csak válogatósabb lett. Még mindig nagyon szeretek más alakok bőrébe belebújni, érzelmi hatással lenni a nézőkre. De a sok év alatt kialakult bennem egy szemléletmód, és az a reményem, hogy ez felkéredzkedhet a színpadra. Számomra például mást jelent a modernség, a korszerűség, mint a fiatalabbaknak: nem gondolom, hogy ez az eszközökön múlna, sokkal inkább azon, hogy megtaláljuk, hogy egy régi darabot hogyan lehet tartalmilag és szövegileg úgy hangolni, hogy a néző felismerje magát vagy valamelyik ismerősét benne. Ez a ráismertetés rettenetesen sok munkát igényel, mert sejtről sejtre történik. Vegyük például A windsori víg nőket Shakespeare-től: ha valaki elolvassa az első hat oldalt, legszívesebben ott hagyná félbe, miközben csak meg kell fejteni azt a szöveget, mint egy kódot. Engem ez izgat: hogyan lehet egy 500 éves történetből mait varázsolni.

Mit gondol, az, hogy színészként több évtizedes tapasztalat van a háta mögött, előnyt jelent a rendezésben? Jobban tud esetleg instruálni, kapcsolódni a többi színészhez?

Igen, ez egy létező dolog. Több mint 30 éve játszom, vagyis tudom, mire van szükség téglaként, alapként egy adott helyzetben, szövegben vagy emberi kontextusban. Úgyis mondhatnám, hogy jobbára tisztában vagyok az igényekkel és követelményekkel, és remélhetőleg a színészek is ezt tapasztalták.

Kiemelt kép: Szervét Tibor (Fotó: Kovács Milán)