Fosse/Verdon – sorozatkritika

„Amikor elkezdtem táncórákra járni, az azért volt, mert belezúgtam egy lányba. Ő a rákövetkező héten kilépett. Én meg ott ragadtam és tovább tanultam.” – nyilatkozta Bob Fosse egy vele való beszélgetésben. A sors bizony néha érdekes fordulatokat szül az ember életében: néha a legnagyobbaknak is csak annyi kell, hogy beleessenek valakibe, majd vakon követve szívük választottját gyanútlanul kitanulják életük szakmáját. Évtizedekkel később pedig nem csak az egyik legnagyobb hatású koreográfusként beszélünk az illetőről, de egy minisorozat is készül a karrierjéről, melyben korunk egyik legtehetségesebb színésze formálja meg őt. A kiragadott nyilatkozat-részlet mindemellett egyben jól rávilágít arra a két tényezőre, amelyek nagyban meghatározták magát Fosse-t, illetve munkásságát: az egyik a nők iránti fékezhetetlen sóvárgása, a másik pedig a szakmai elkötelezettsége, elszántsága. Thomas Kail és Steven Levenson sorozata leginkább ezt a vonalat domborítja ki és ennek mentén festi meg egy nyughatatlan művész portréját.

Na de ki is az a Bob Fosse?

Az 1927-es, chicagói születési Fosse korán elkezdett érdeklődni a tánc iránt és nagyon korán olyan ambíciókat kezdett el dédelgetni, mely szerint ő lesz a következő Fred Astaire. Az élet persze némileg más szerepet szánt neki, következő Fred Astaire nem lett belőle, helyette ő lett az első Bob Fosse, akinek nevét lassan minden szakmabeli megtanulta. Pályafutása a színház és a film közötti váltások sorozataként írható le. Először színpadon érvényesülhetett tánctudásával, majd ezt követte a mozgókép, hogy aztán ismét, újult erővel a színpadon bontakozhasson ki immár rendezőként is, és ez így ment nagyjából élete végéig. Igazán egyiket sem hagyta ott a másikért, de, amiként arra a sorozat is rávilágít, mindkettő esetében az volt számára az igazán fontos, hogy megkérdőjelezze az adott platformnak, médiumnak a szabályait és azt, hogy a nézők hogyan viszonyulnak a látottakhoz. Akár színházi, akár mozgóképes rendezésről van szó, a maximalizmus és az újítási szándék jelen volt. Ő volt az, akinek kvázi trademark-jává vált a kalap, illetve az azzal való játék (mivel erősen kopaszodni kezdett egy idő után, ezért kalappal próbálta kompenzálni küllemét), valamint sokszor hozott be a színpadra olyan elemeket a tánchoz, amelyeket előtte kevéssé használtak (például széket). Ezeket az elemeket már az ő nevéhez köthetjük, és ha valaki ezek használatával él akár a színpadon, akár a vásznon, akkor joggal mondhatjuk, hogy Bob Fosse volt az, aki inspirálta őt.

Fosse először „csak”, mint táncos lépett színre, kicsivel később került sor arra, hogy koreográfusként bontakozzon ki. Szárnypróbálgatása az 1953-as Kiss Me Kate egyik jelenetében volt, melynek táncmozdulatainak koreográfiáját magára vállalta, ám első igazi vállalása az 1954-es The Pajama Game – innentől kezdve pedig egyik munka követte a másikat. 1955-ben a Damn Yankees, 1957-ben a New Girl in Town, 1960-ban pedig jött a Redhead, amelynek már a rendezői feladatait is magára vállalta, és amelyért megkapta élete első Tony-díját (sőt, ehhez hozzá kell tenni: ő az egyetlen ember, aki egyazon évben kapott Tony- és Oscar-díjat is). Ezek voltak azok az évek, amikor megismerte későbbi feleségét és alkotópartnerét, Gwen Verdon-t. Gwen és ő egy idő után ugyan elváltak, de azt követően is többször összehozta őket a sors, karrierjük több ponton egybefonódott. Itt érdemes kiragadni a több cím és kollaboráció közül az 1975-ös Chicagót, mely mindkettejük pályafutásának egyik legismertebb musicaljévé nőtte ki magát. Az 1926-os, azonos című musical alapján készült darab magában foglalta Fosse jellegzetes stílusát: a zenei betétekhez a vaudeville-ek világából merített inspirációt, a történet maga pedig a rendezőre jellemzően sötétebb, cinikusabb tónussal bírt (nem véletlen, hiszen a történet a showbiz, hírnév és különböző bűntények kapcsolódási pontjait vizsgálja). Az, ahogyan Fosse megrendezte és megkoreografálta a produkciót, nagyban meghatározta a darabról alkotott definitív képünket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Rob Marshall által rendezett 2002-es Chicago című film (Richard Gere, Renee Zellweger és Catherine Zeta Jones főszereplésével) sem nézne ki úgy, ahogy, ha elődje nem létezne. A Chicago vegyes fogadtatásban részesült, de ez köszönhető volt annak is, hogy a közönség nem igazán volt felkészülve mindarra, amit kapott: a negyedik falat többször is áttörték szándékoltan az előadás során, ez pedig a nézőket kényelmetlenül érintette. Emellett pedig vélhetően a maró, gúnyos hangvétel sem segített sokat abban, hogy mindenki szívét meghódítsák. Akárhogy is, a darab sokáig futott és végül megkapta a maga elismerését.

Egy karrier nyolc epizódban

Maga a sorozat – ahogyan azt a cím is mutatja – erősen koncentrál Bob Fosse-nak a Gwen Verdonnal való kapcsolatára és arra, ahogyan ők ketten egyfajta se-veled-se-nélküled viszonyt folytattak egymással. A két ember látszólag tökéletes párt alkot, ám összeférhetetlenségük pont abból fakad, hogy mindketten mániákusan a munkájuknak élnek. Mindketten a maguk szája íze szerint igyekeznek építeni saját karrierjüket, miközben szép lassan teljesen másodlagossá válnak a másik számára. A sorozat több idősíkon mozgatja párhuzamosan a cselekményét (az egyik Fosse halálának napját mutatja be, míg a másik a nagyobb alkotásainak munkálataira koncentrál), nem egyszer egészen zaklatott stílusban, nagyon jól illusztrálva Fosse nyughatatlan természetét és életvitelét. A különböző pirulák, kábítószerek és alkohol keresztmetszetében folytatott magánélet viszontagságait érzékletesen ábrázoló széria nem próbálkozik meg azzal, hogy minden egyes állomásra kitérjen, sem arra, hogy az életutat a maga teljes részletességében bemutassa. A Fosse/Verdon az alkotópáros közti dinamikán túl főként arra összpontosít, hogy a karrier fontosabb állomásait felvázolja és kibontsa, és mindezt csak akkor szakítja meg egy-egy odavágó, gyermekkort vagy pályakezdést ábrázoló flashbackkel, amikor szükséges. Ez valamelyest hagyhat némi kívánnivalót maga után azok számára, akik teljesebb képet szerettek volna kapni a pályaműről, hiszen a sorozat a színházi teljesítményre relatíve kevesebb figyelmet fordít, mint a mozis világra (habár a már említett Chicago készítésére komoly hangsúlyt fektettek az alkotók). Sam Rockwell alakításában a különc figurának több oldalát megismerhetjük, de a legerősebb vonása így is az, hogy képtelen leállni. Kreatív énje folyamatosan mozgásban van, minduntalan dolgozik valamin – akár filmen, akár színpadi produkción – és szinte megállás nélkül érezzük azt a bizonyos kiégés-közeli állapotot. Ennek köszönhetően a nyolcepizódnyi játékidő sokszor rendkívül kimerítő tud lenni, hiszen egy olyan karakter útját követjük nyomon, aki képtelen leállni még a legjobb észérvek ellenére is, és aki egyszerre van tisztában és tagadásban saját zsenijével. Szerencsére a rendezők azért igyekeztek változatos eszközökkel játszani, így néhány musical-betétet is kapunk, valamint akad egy-két olyan, kellemesen nyugodt momentum is, amely közben kicsit fellélegezhetünk.

Ebből fakadóan a Fosse/Verdon egyik legnagyobb erőssége a színészi játék: Rockwell-től már megszokhattuk a minőségi munkát, most azonban kicsit kiléphetett a jól megszokott a szerepkörből. Habár karakterének most is sajátossága az ellenszenvesség (ahogyan a Három óriásplakátban is egy meglehetősen antipatikus személyiséget alakított), ezúttal sokkal több dimenzióban volt lehetősége megjeleníteni őt. Nem érthetünk egyet minden döntésével, de sose esik át a ló túlsó oldalára, végig érdekes, izgalmas figura, akit érdemes követni. Legyen szó akár azokról a jelenetekről, amelyekben a vágószobában esik kétségbe az eredményt látva (és már előre elássa az egész produkciót), vagy azokról a szcénákról, melyekben Verdonnal vív verbális párbajt. Fosse mimikáit, hanglejtését és hangszínét tökéletesen átvéve, de mégis jellegzetesen Rockwellesen adja át magát a karakternek, és annak a fékezhetetlen habitusnak, mely sajátja volt. Hasonlóan remek alakítást láthatunk Michelle Williams-től is, aki Gwen Verdon-t játssza. Verdon ha picit hátrébb is szorul némely esetben Fosse mögött a sorozatban, az ő karakterét is kellőképpen igyekeztek árnyalni az alkotók. Céltudatos, sikert üldöző nőként ismerjük meg, aki nem elégedett meg soha azzal, hogy gyermekével otthon maradjon. Neki karrierre volt szüksége, vonzotta a színpadi lét, a játékokat követő elismerés, Williams pedig ragyogóan, intenzív jelenléttel kommunikálja mindezt a néző felé. Minden közös jelenetük csak úgy kicsattan a feszültségtől, hiszen érezzük: két akaratos, önfejű emberről van szó, akikkel nehéz lehet egy egész életet leélni – mindeközben pedig a sorozat nagyon finoman utal arra, hogy a közös gyerekük is elszenvedője ezeknek a görcsös művészi kiteljesedéseknek, hiszen ő pedig lassan rászokik a cigire és a gyógyszerekre.

Összességében azt lehet mondani, hogy a Fosse/Verdon egy pazarul összerakott sorozat, amelynek húzóerejét kevéssé a makacs tények, a minden részletre kiterjedő elbeszélés, mint inkább a jellemábrázolás, a koreográfusi világ és az alkotás iránti vágy prezentálása adja. Én a magam részéről örültem, hogy nem egy pontról-pontra biopicet kaptunk, hanem inkább az volt a cél, hogy Fosse-t megmutassák nekünk. És valóban, a film végére érve az volt az érzésem, hogy ha nem is tudtam meg mindent erről az emberről, mégis elég világos fogalmam lett arról, ki és mi volt ő. Hogy mit tett le az asztalra, hogy mi hajtotta, mi motiválta őt. Milyen érzés lehet úgy élni, hogy Te vagy a világ egyik legmenőbb koreográfusa, de mégsem tudod igazán élvezni a dolgot? Mert mindig valami jobbat akarsz nyújtani. Többet. Komplexebbet. Igazibbat. A Fosse/Verdon elég világos képet fest a válaszról: frusztráló és hektikus élet ez. Hiába, művésznek lenni nem mindig könnyű.

Kiemelt kép: Gwen Verdon és Bob Fosse, illetve Michelle Williams és Sam Rockwell (Fotó: Everett Collection; Rich Fury/Getty Image)