„Fontosnak tartom, hogy egy előadás ne állításokat fogalmazzon meg, hanem kérdéseket tegyen fel” – Interjú Vidovszky Györggyel

Október 15-én mutatja be a Kolibri Színház a Kolibri Pincében az Áruló című darabot. A produkció egyedülállónak mondható a színházi előadások között, ugyanis a nézők maguk dönthetnek az események alakulásáról egy telefonos applikáció segítségével. A különleges produkció létrejöttéről, a darab valódi mondanivalójáról és társadalmi üzenetéről Vidovszky Györggyel, az Áruló rendezőjével beszélgettünk.

Király Attila azt mondta egy interjúban, hogy „Gyuri megfontolt, csendes, igazi elemző”. Igaz ez az állítás?

Ha ő mondja, akkor talán igen. (mosolyog) Kétségtelen, hogy nyugodtabb, higgadtabb vagyok az átlagrendezőknél. A munkafolyamat során nem tudok építkezni a feszültségből, nem is szeretem. Azt vallom, hogy minden színész azért jön be próbára, minden alkotóval azért szövetkezünk, mert valami jót akarunk létrehozni. Az viszont igaz, hogy Attilának teljesen más a habitusa, mint az enyém, nem mindig voltunk egy tempóban, de a végeredmény igazolta a közös munkát.

Novák János pedig azt mondta, hogy „remek tartalommal tölti meg az ifjúsági előadásokat”. Ugyanakkor nemcsak ifjúsági előadásokban vagy erős, hanem például bábszínházi és felnőtteknek szóló darabokban is. Fontos számodra a műfaji sokszínűség rendezőként?

Valójában az, hogy ez így alakult, a véletlennek köszönhető, mint ahogyan az egész színházi működésem. Ezekre a darabokra mind felkértek, amikor először rendeztem felnőtteknek szóló előadást, jómagam is meglepődtem, miért pont engem hívnak, hiszen alapvetően ifjúsági darabokat készítettem addig. Ugyanez volt a helyzet a bábelőadásnál is. Azt gondoltam, hogy érdemes belevágni mindkettőbe, és bele is szerettem ezekbe a műfajokba. Ráadásul a bábszínház egészen különleges, az utóbbi években egyre jobban érdekel.

A Kolibriben hamarosan bemutatásra kerül az Áruló. Ez az előadás Magyarországon egyedülálló produkciónak mondható, hiszen – a Hajmeresztő darabhoz vagy a Kaland Játék Kockázat könyvekhez hasonlóan – a nézők maguk döntenek egy applikáció segítségével, hogy milyen irányba folytatódjon a történet. Rendezőként mennyire okozott nagy kihívást átlátni a teljes sztorit?

Az Áruló ősváltozatát évekkel ezelőtt láttuk Németországban, egy norvég és egy angol rendezőnő írta, akikkel korábban együttdolgoztunk egy nemzetközi együttműködésnek köszönhetően. Viszont az az előadás nagyon más volt, mint a miénk: a közönség egy elhagyatott épületben vándorolt, egy idő után két csoportra is osztották a nézőket. Mi úgy döntöttünk, hogy mindezt behozzuk egy pici térbe, az interakciók pedig egy telefonos applikáció segítségével történnek meg. Ezért jócskán át kellett írni a darabot, a nehézségek igazából itt kezdődtek. Úgy kellett megalkotni a cselekményt, hogy annak többféle variációja legyen, ugyanakkor el is jussunk a végéhez. Ennek a leágazó történetnek a dramaturgiája sok fejtörést okozott, persze, rendezni sem volt egyszerű. A legnehezebb dolga viszont a színészeknek és a műszaknak van: amikor megtörténik egy döntés, pár másodperc alatt kell átállítani az agyukat, hogy melyik szöveg következik vagy melyik jelre kell ugraniuk. Mindenkitől hatalmas koncentrációt igényel, hogy azt az előadást játsszuk le, amelyet aznap este a nézők választanak.

Ezt az applikációt a nézőknek kell letöltenie a saját okostelefonjukra, vagy minden eszköz a rendelkezésükre áll?

A darabot a PlayOn! nemzetközi együttműködésben készítettük, ezért európai uniós források is a rendelkezésünkre álltak, ez tette lehetővé, hogy belevágjunk egy ilyen típusú előadásba. Minden néző előtt van  egy telefon, rajta az applikációval. Sokan nem szeretik, ha úgy interaktív egy előadás, hogy ki kell állniuk és színészkedniük, itt viszont teljesen anonimok tudnak maradni: ugyanúgy a sötétben ülnek, az adott pontokon döntenek, aztán a többség akarata érvényesül. Az eredményt élőben, egy monitoron láthatják – a színészek is ezen keresztül értesülnek a döntésről –, van, amikor egyetlen szavazaton múlik, hogy a főhős melyik utat válassza, vagy éppen hazudjon-e vagy sem. Azt reméljük, hogy ez megerősíti mindazt, ami a színház sajátja: egy spontán, az adott pillanatban létrejövő előadás tanúja lehet a közönség, még akkor is, ha a jelenetek mind be vannak előre gyakorolva.

Saját magamnak is ellent fogok mondani, mert nagyon kíváncsi vagyok az előadásra, ugyanakkor felmerült bennem, hogy a mai világban, amikor szinte mindenki online van, mennyire jó ötlet behozni az okoseszközöket egy színházba, ami azon kevés dolgok egyike, ami offline tudott maradni.

Természetesen az nem jó, ha a telefon vagy bármilyen okoseszköz uralja az életünket, és az is igaz, hogy a színház ebből tud kiszakítani néhány órára. Ezt az előadást 14 éven felülieknek, kifejezetten iskolásoknak ajánljuk, a célunk pedig pont az, hogy magát a színházi élményt hozzuk közelebb hozzájuk, a „bevonódást” erősítsük egy ilyen applikáció használatával. Reméljük, azt látják majd, hogy a színház is tud korszerű lenni, hiszen számukra is vonzó módon dolgoz fel egy történetet. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy a 70 perces előadásból összesen körülbelül 4-5  percet használják a nézők az applikációt, a többi a színészek játéka, ilyen értelemben a digitalitás nem uralja az előadást.

Többször szóba került a nemzetközi együttműködés, ez pontosan mit takar?

Az Áruló már a harmadik olyan produkciónk, amit a PlayOn!-nal közösen hoztunk létre. Ez egy négyéves együttműködés, kilenc ország színházai és egyetemei vesznek részt benne. Azt kutatjuk, hogyan lehet újfajta módon, nézői bevonást megerősítve  elmesélni egy történetet. Leginkább olyan  digitális technikákat és eszközöket próbájuk használni, amelyek a tinédzserek számára is ismertek. Az első darabunk a Watergate: Az időkripták rejtélye volt, ami egy interaktív szabadulószínházi játék, a második pedig Az ember tragédiája, ami a nagyszínpadon látható Novák János rendezésében. Az Áruló után van hátra még egy bemutató, de azt a következő évadban tűzi műsorra a színház.

Az interaktivitáson túl a történet leginkább egy ifjúsági thrillerre hajaz. Az egyik szereplő 17 éves, pont a felnőtté válás előtt áll, és sokszor ő maga sem tudja, kiben bízhat, illetve arra is rá kell jönnie, hogy minden döntésnek súlya van.

Igen, mondható ifjúsági thrillernek, ugyanakkor ennek az előadásnak van egy sokkal fontosabb vetülete – ami egyben meg is indokolja, hogy miért építettük be az okostelefonokat. A történet digitális eszközök segítségével történő megfigyelésről szól. A nézőnek menetközben ezzel kapcsolatban kell kisebb-nagyobb döntéseket meghoznia, sőt, a legvégén is az ő kezében van a legfontos döntés. Az egész előadás erről szól: a döntésről, a felelősségről, arról, hogy nem lehet kibújni ezek alól. A történetben a főszereplő – őt irányítják a nézők – belecsöppen az események sűrűjébe. Ez a srác megszokta, hogy mások döntenek helyette, legyen az társadalmi, politikai vagy egzisztenciális kérdés – neki minden jó, szépen ellavírozik az életben. A társadalmunkra, főleg a tizenévesekre különösen jellemző ez az attitűd, ráadásul az a kor, amiben élünk, nem is akarja meggyőzni a fiatalokat arról, hogy különösebb súlya lenne a közösségi döntéseiknek. Az Áruló pont erről szól: a szavazatnak igenis van értelme, hiszen megnyomok egy gombot és máris befolyásolni tudom a történteket. A tesztelőadáson öröm volt látni, hogy a tinédzserek vitába keveredtek az előadás után, hogy hogyan kellett volna dönteni. Megérezték annak a súlyát, hogy nem lehet semlegesnek maradni.

Terveztek az előadáshoz feldolgozó foglalkozásokat?

Igen, a Kolibrinek ez szinte már a védjegye. Gyevi-Bíró Eszter (a Kolibri színházi nevelési koordinátora – A szerk.) is részt vett a próbafolyamatban, hogy az előadással párhuzamosan elkészülhessen a feldolgozó foglalkozás, ami – ezt fontos hangsúlyozni – nem a látottak értelmezéséről szól, hanem azt teszi lehetővé, hogy a fiatalok ki tudják beszélni, ami bennük van a darab után a darab témájával kapcsolatban. Mindig is fontosnak tartottam, hogy egy előadás ne állításokat fogalmazzon meg, hanem kérdéseket tegyen fel. Az Áruló végén ők döntik el, hogyan érjen véget a történet, de ott marad a kérdés: mi lett volna, ha…? Pont ez az, amiről el lehet kezdeni beszélgetni, a variációkat végig venni, miközben azt próbáljuk megerősíteni bennük, hogy dönteni jó és fontos.

Kiemelt kép: Vidovszky György (Fotó: Kovács Milán)