“Fontosnak tartom, hogy a kultúra eszközeivel közösen emésszük meg az elmúlt száz évet” – Interjú Dékány Barnabással

November 8-án, szombaton mutatják be a Budapest Bábszínház Kemény Henrik Termében az Akik már nem leszünk sosem című monodrámát. A Krusovszky Dénes regénye alapján, az Orlai Produkciós Irodával koprodukcióban készülő előadás egyik különlegessége, hogy Barna Zsombor a hazai bábszínházi palettán egy ritkán használt bábtechnikával, a tárgyjátékkal vegyítve kelti életre a történetet. A főpróbaidőszakot megelőzően Dékány Barnabással, a darab rendezőjével beszélgettünk.  

Mi fogott meg leginkább a regényben, ami miatt azt érezted, hogy érdemes lenne színpadra vinni a történetet?

Egyfelől nagyon erős a hangulata és a nyelvezete, már önmagában ez megfogott az olvasás során. Emellett a regény pont az én generációm elveszettségéről szól, és az, amivel ezt Dénes megvilágítja, legalább ennyire fontos. Nem tesz egyértelmű állításokat, hogy mi minek a következménye, miért élünk olyan nyomorultul most, ahogy, ugyanakkor a múlt utáni nyomozás során szépen kirajzolódik a történetben a XX. századi történelem feldolgozatlansága, ami sok mindent megmagyaráz. Énmagam is fontosnak tartom, hogy mindez előtérbe kerüljön, hogy a kultúra eszközeivel közösen emésszük meg az elmúlt száz évet. Dénes pedig egy nem annyira közismert részét mutatja meg ennek az évszázadnak: az ’56-os forradalom idején zajló pogromokat. Mert mindamellett, hogy ez egy hősi menet volt, a zsidóüldözés is ekkor pattant ki újra. Minden éremnek két oldala van, a regény pedig szépen bemutatja ezt a kettősséget. Ezért is tartom olyan fontosnak, mert azokról az elfojtott-elnyomott feszültségekről szól, amelyek a közös múltunkban gyökeredznek, és szinte öntudatlanul cikáznak körülöttünk.

A regény meglehetősen hosszú, több történetszál fut párhuzamosan. Mire helyeztétek a fókuszt?

A regénynek két fősíkja van: a jelenben a főszereplő nyomoz a múltja és saját maga, az indulatossága után, vagyis egy önismereti utat jár be, a múltbeli szál pedig a ’80-as években, egy tüdőszanatóriumban játszódik. Mi ez utóbbit dolgoztuk ki, de van három pont az előadásban, amiben rácsatlakozunk a jelenre. Macsuka Patrikkal, az adaptáció szerzőjével szerettük volna, hogy a néző azt érezze, hogy ez mindannyiunk története, és ezt a jelenszál behozatalával tudjuk leginkább elérni, hiszen ezzel könnyebb párhuzamot vonni. Szempont volt még, hogy egy monodráma maximum 80 perces lehet, így sűríteni kell az anyagot, emiatt döntöttünk úgy, hogy a múltbeli szálat fogjuk részletezni az előadásban.

Kezdetben milyen lehetséges színházi formákban gondolkodtál? És hogy kötöttek ki végül a bábszínháznál?

Amikor olvastam a regényt, több gondolati úton is elindultam, hogy hogyan lehetne színházat csinálni belőle. Akkoriban nagy hatással volt rám a TÁP Színház Utas és holdvilág adaptációja, ahol sajátos esztétikával tudtak színre vinni egy olyan regényt, ami nem kívánkozik egyértelműen színpadra. Valamilyen módon a vizualitással akartam kezdeni valamit, abban éreztem a megoldást. Ami végül Barna Zsombor személyében sétált velem szembe, akivel együtt játszottunk egy előadásban, és a takarásban beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy neki is az egyik kedvenc regénye az Akik már nem leszünk sosem, és ő dobta be a bábjátékot, mint lehetséges megoldást, ami segíti a történetmesélést.

Azon belül is tárgyjátékot fogtok használni teljes egészében, ami ilyen formában ritka a hazai bábszínházi életben. Téged mi fogott meg benne igazán?

Rendezőként mindig keresem azt a formát, ami a legközelebb áll ahhoz a szándékhoz, amiből az előadás is születik, és az is érdekel, hogy ez a kettő hogyan tud összhangban lenni, úgy, hogy a végeredmény önazonos maradjon. Zsombi szereplésével adta magát, hogy használjuk ki az ő bábos képességeit, ugyanakkor azt is éreztük, hogy a szó szerinti báb – ami egy izgalmas játéknyelv – ehhez az előadáshoz nem annyira illik, mert annál metszőbb, húsbavágóbb a történet. Kis idő után arra jutottunk, hogy akkor legyen tárgyjáték: ha már szanatóriumban játszódik, akkor legyenek a szereplők orvosi eszközök. A tárgyjátékról már korábban is hallottam, de magamtól biztosan nem jutott volna eszembe, holott már a Színművészetin is szerettem a kezemben lévő eszközökkel, tárgyakkal játszani. Nagyon izgalmas ezek segítségével adni át azt, ami bennünk van.

A monodráma műfaja nem ismeretlen számodra, hiszen közel egy éve játszod a Legjobban a nőktől féltem című előadást. Mi a szépsége ennek a műfajnak színészként?

Azt az előadást Georgita Máté Dezső rendezte, aki korábban szintén játszott egy monodrámát, a Zabhegyezőt Ördög Tamás rendezésében (az előadás Krapek címmel volt látható – A szerk.). Szóval, ennek van egy átadás jellege, még az is lehet, hogy legközelebb már Zsombi rendez egyet. (nevet) De a kérdésre válaszolva: ez egy nagyon érzékeny műfaj, és kicsit teátrálisan fogalmazva igazi kötéltánc. Persze, ha a rendező kialakítja a próbafolyamat alatt a biztonságos kereteket, akkor a színész nem tud leesni, de közben mégis egy egyensúly játék. Meg kell tanulnod önmagad játszótársa lenni és ehhez meg kell találni a megfelelő eszközöket. A Legjobban a nőktől féltem-nél nálam ez az elektrozene, amit élőben kezelek laptopról, ebben az előadásban pedig Zsombit azt segíti, hogy szinte mindig van valami a keze ügyében. Ez a játékosság tök jó balanszot tud adni, mert ha van plusz elfoglaltság, akkor a lehető legsallangmentesebben tudsz játszani. A monodráma tulajdonképpen hangjáték is, ahol nagyon fontos az az intim atmoszféra, amit egy ember megteremt. Emellett nagyon izgalmas azt kutatni, hogyan lehet valami úgy a legtöbb, hogy valójában a legkevesebb. Nekem olyan előképeim vannak ezen a téren, mint Mácsai Pál Azt meséld el, Pistá!-ja, Tenki Réka Egyasszonya vagy Pálos Hanna Mély levegője.

És mi a nehézsége egy ilyen előadásnak?

Egy monodrámára máshogyan kell készülnie az embernek, hiszen itt alapvetően csak őt nézik másfél órán keresztül. Ilyenkor a tudatállapota is egészen más, mint amikor játszótársak vannak mellette. Ezt az állapotot nagy kihívás kezelni, mert azok a bevett módszerek, amelyek általában segítenek, nincsenek. A monodráma magányos műfaj, legalábbis én először így éltem meg, de ebből lehet egy nagyon király egyedüllétet is generálni, amin keresztül sokat tanulhat és stabilizálódhat az ember. Színészként felszabadító monodrámát játszani, mert mindent neked kell megoldani, bármilyen malőr is történik. Ez nagy színészi önbizalmat tud adni.

A tervek szerint januártól utazni is fogtok vele, igaz?

Igen. Az előadás az Orlai Produkciós Irodával koprodukcióban készül, és Orlai Tibornak nagyon jó kapcsolatai vannak vidéki játszóhelyekkel, én magam is többször utaztam már a saját előadásommal. Szerintem nagyon szuper dolog más városokban játszani, és találkozni az ottani közönséggel. Bízom benne, hogy az Akik már nem leszünk sosem is minél több helyszínre el tud jutni.

Kiemelt kép: Dékány Barnabás az Akik már nem leszünk próbáján (Fotó: Kovács Milán)