„Fontos, hogy az ember megtalálja azt a színházi formát, amitől önazonosnak érzi magát” – interjú Kelecsényi Pannival

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Kelecsényi Panni mesélt nekünk az egyetemi évekről, tapasztalatairól és jövőbeli terveiről. 

Mi vonzott a színészi pályában?

Már gyerekkorban éreztem magamban a szereplési vágyat, jártam szavaló versenyekre. Azonban negyedikes koromban azt vettem észre, hogy sok gyerek érdeklődik még rajtam kívül a színészet iránt az osztályból. Azt gondoltam, ha mindenki színész akar lenni, miért pont én lehetnék az, aki ezt megvalósítja? Ezért ezt az ambíciómat sokáig jegeltem. A vágy továbbra is bennem volt, de nem próbáltam ki magam, mert a színészkedést csupán egy hihetetlennek tűnő, távoli szép álomnak láttam. A családomban sem foglalkozik senki művészettel, szóval nekem miért sikerülhetne? Ennek ellenére mindig törekedtem az önkifejezésre. Jártam festeni Pirk Lászlóhoz, aki egy elismert festőművész Szentendrén. Kipróbáltam a rajzolást, sőt az írást is. Hosszú kihagyás után végül gimnáziumban, 11. osztályban a biológia tanárom elvitt egy szavalóversenyre. Élveztem a felkészülést, és ekkor meg is kérdezte, hogy nem gondolkodok-e azon, hogy színi iskolába menjek tovább tanulni. Amint feltette ezt a kérdést, kiderült számomra, ha ezt ki lehet mondani, akkor talán nem is elérhetetlen ez a régi vágyam. Innentől kezdve megállás nélkül készültem a felvételire. Beiratkoztam az ÁSZ drámaiskolába, ahol Balázs Ágnes és Gáspár András tanított két évig szombatonként. Hamar rájöttem, hogy ez az, amivel igazán ki tudom fejezni magam. Ezután felvételiztem Pestre és Kaposvárra is.

Mesélsz a felvételikről?

A pesti nem sikerült jól, mert nagyon féltem tőle és ez nem tett jót a teljesítményemnek. Ám ebből tanulva Kaposvárra már sokkal lazábban tudtam elmenni. Kizárólag az volt bennem, hogy élvezni szeretném, nem gondoltam túl. Szerintem ennek köszönhetem azt, hogy elsőre sikerült a felvételi, és bekerülhettem Cseke Péter osztályába. Azóta sokszor eszembe jut ez a felvételi és az, hogy mi mindent tanultam belőle. Rájöttem, hogy a görcsös izgulás blokkolja a tehetséget és nem engedi, hogy átadjam azt, amit igazán szeretnék. Pesten nem tudtam kellően felszabadulni, mert az járt a fejemben, mi lesz, ha nem sikerül. Egy-két héttel ezután mentem Kaposvárra, és elhatároztam, hogy ezúttal máshogy fogok hozzáállni. A verseket már nem mondogattam magamban előtte, se előző este, se aznap. Nem stresszeltem rá. Csak azt mantráztam magamban, hogy „sikerülni fog”. Ha pedig nem, akkor majd ráérek utána szomorkodni, de „most csak arra koncentrálok, hogy menni fog.”

Hogyan tudtál meríteni ebből az élményből?

Ez a tapasztalat a mai napig nagyon hasznos az előadásoknál is. Ha félelemmel nyúlok egy anyaghoz, az nem fog menni, vagy csak nagyon nehezen. Nem az izgulást értem ezalatt. Izgulni kell, az pozitívan tud hatni az emberre, kivéve akkor, ha túllép egy határt. Kecskeméten, amikor megkaptam az első nagyobb szerepemet, nagyon izgultam. Annyira jól akartam csinálni, hogy nehéz volt elérnem azt, hogy a játék igazán örömet okozzon, ne csak túl akarjak lenni rajta. Nagyon fontos, hogy átéljem és tudjam élvezni, amit csinálok, máskülönben nincs értelme. Van még mit tanulnom, de legalább már kezdem kiismerni, hogy ez bennem hogyan működik. Meg kell tanulni jó irányba terelgetni a gondolatainkat. Valóban minden fejben dől el, erre a szakmára pedig ez hatványozottan igaz.

Hogyan érezted magad Kaposváron?

Én 19 évig Szentendrén éltem a négy lánytestvéremmel és a szüleimmel. Oda jártam iskolába, minden barátomat onnan ismertem. Szentendre mai napig az otthonom. Kicsit megnyugodtam, amikor Kaposvárra kerültem, mert az is egy hasonló kisváros, és biztonságosnak tűnt. Albérletben laktam két osztálytársammal, tetszett a város és szerettem bejárni az egyetemre. Azonban három hetente ingáztunk Kecskemétre, ami kezdetben nagyon izgalmas volt, aztán, ahogy telt az idő, egyre kevésbé. Harmadévtől aztán már Kecskeméten töltöttük a legtöbb időt, ott zajlott a képzésünk minden tekintetben, illetve lehetőséget kaptunk részt venni a színház produkcióiban. Megszűnt a folyamatos ingázás Kaposvárra. Sajnálom, hogy az egyetemen eltöltött idő leredukálódott, harmadévtől pedig végleg kezdett megszűnni az egyetemi léttel párhuzamos biztonságérzet. Én viszonylag lassan érő színésznek tartom magam, ezért kicsit úgy éreztem magam, mint akit hamar dobtak a mély vízbe. 

Milyen darabokban játszottál Kecskeméten?

Az első darab a Szente Vajk Beszélő köntös című musicalje volt, amelyben az egész osztály szerepet kapott. Nekem ez volt életem legelső produkciója, amelyben benne voltam, mivel előtte nem játszottam színházban. Jó volt, hogy az osztályból mind részt vettünk benne, illetve, hogy megismerhettük közelebbről a színészeket, táncosokat. Ezután jött a Jancsi és Julis, amiben Pálóczi Bence és én alakítottuk a címszerepeket. Ebben az előadásban kizárólag az osztályunk tagjai játszottak. Én nagyon szerettem Julis bőrébe bújni. Külön élveztem azt, hogy gyerekeknek játszhattunk, hiszen ők nagyon hálás közönség. Az előadások után az előcsarnokban cukorkákat osztogattunk nekik, és ekkor mindig voltak, akik odaszaladtak hozzánk. Éreztem, hogy tetszett nekik az előadás és szeretnek minket. A gyerekek elképesztően őszinték, ha nem elég erős az előadás, ficánkolnak, hangoskodnak, beszélgetnek a nézőtéren. Csodálatos érzés látni, amikor leköti őket a történet és mozdulatlanul ülnek a székükben. Mindig őszintén elmondták nekünk az előcsarnokban, hogy mi tetszett nekik, vagy mi nem. Nagyon más ez mint felnőtteknek játszani. Meghatározó élmény volt. 

Melyik volt a kedvenc próbafolyamatod?

Több jelentős produkcióban is részt vehettem Kecskeméten. Sokat nagyon élveztem ezek közül. Kiemelném például az Állami áruházat, amit a k2-vel csináltunk. Szerettem a próbafolyamatát, a fiatalos lendületét. Ebben az előadásban négy különböző szerepem is volt, így megtapasztaltam többek között azt is, hogy milyen a gyorsöltözés, ami roppant izgalmassá tette a váltásaimat. 

Új tapasztalatokat szereztem, amikor a Kocsis Pál által rendezett Liliomfi című előadásban játszhattam. Nagyon jó élmény volt Palival együtt dolgozni, színészi szabadságot adott nekünk, lehetett kísérletezni. Nagyon szeretem, amikor a rendező a színészével együtt gondolkodik, illetve amikor a színészből is jönnek az ötletei. Ezen kívül kedveltem, hogy sokat néptáncoltunk a Liliomfiban, lenyűgözött a világa. A Jancsi és Julis után ebben a darabban vittem végig először egy teljes szerepívet – Terikét – egy kőszínházi produkcióban. 

Hátránynak élted meg azt, hogy nem volt az egyetem előtt tapasztalatod színházban?

Nem kellene, hogy ez feltétlenül hátrány legyen. Az osztályfőnök megismer téged egy hét alatt a felvételin, ezalatt pedig meg lehet mondani, hogy valaki mennyire tehetséges vagy képzett. Igyekeztem magamból mindig kihozni a maximumot, törekedtem, hogy szivacsként szívjam magamba a tudást. Természetesen az egyetem előképzettségtől függetlenül mindenkinek nehéz. A diákoknak ki kell kerülniük a saját komfortzónájukból, amihez szükségszerűen hozzátartozik az is, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel. Fontosnak tartom, hogy ebben a folyamatban a tanárok is segítsenek. Amit most külön ki szeretnék emelni, az a mozgás. Soha nem tudtam fejen- és kézen állni vagy cigánykerekezni, mert tíz évesen volt egy súlyos koponyasérülésem, így évekig le voltam ezekről tiltva. Azonban Uray Péter tanított akrobatikát Kaposváron és elég gyakorlással képes voltam megtanulni ezeket a dolgokat, ami hatalmas sikerélményt jelentett nekem. Sokat köszönhetek még Bartha Dórának, akinek a mozgásóráin szintén azt éreztem, hogy sokat fejlődök magamhoz képest.

Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

Harmadévben készítettük az Osztályelső című tantermi előadást Réczei Tamással. Trill Beával és Farkas Ádámmal karöltve játszhattam benne. Ez nagyon különleges és meghatározó élmény volt nekem, hiszen osztálytermekbe vittük az előadást a kecskeméti gimnazistáknak. Azáltal, hogy beültünk az ő terükbe, sokkal személyesebbnek éltem meg az élményt, mint a nagyszínpadon. Itt nem a szórakoztatás és a reflektorfény volt a lényeg, hanem az, hogy egy üzenetet közvetítsünk a fiatalok felé, miközben velük folytatunk párbeszédet. Tóth Kata dramaturgtól drámapedagógiai feladatot is kaptam: nekem kellett megkérdeznem a diákok véleményét a produkcióban feszegetett kérdésekről és közösen levelet írtunk az előadással kapcsolatban az egyik szereplőnek. Érdekes volt meghallgatni az ő gondolataikat is. Csodálatos, hogy mi mindent meg tudtunk beszélni velük, a közönséggel. Ez a műfaj közelebb áll hozzám, mint a nagyszínpadra kiállni. Önazonosabbnak érzem azt, amikor egy intim térben fontos üzenetet közlünk a nézőkkel. 

Ezek szerint közel áll hozzád a drámapedagógia?

Igen, mindenképpen ki szeretném magam próbálni a drámapedagógiában. Szerintem nehéz ebben a világban tizenévesnek lenni. Alapvetően egy tinédzser rengeteg gátlással és problémával küzd, próbál kapcsolatokat teremteni, sokszor sikertelenül. Nagyon érdekel, mi van a gimnazisták fejében, izgalmas belépni a terükbe és velük beszélgetni. Az Osztályelső című előadás a válásról szólt, amely manapság sok gyereket érint. Remélhetőleg sikerült feloldanunk bennük néhány görcsöt azáltal, hogy egy ilyen szituációt vittünk el nekik a saját terükbe. 

A jövőben is részt vennél hasonló projektekben?

A mai napig szeretnék a Kolibri pincében részt venni ifjúsági előadásokban. Gimnazista koromban többször jártam is oda, és láttam olyan darabokat, amelyek igazán nagy hatással voltak rám. Ezek után pedig részt lehetett venni drámafoglalkozásokon is, ahol ezeket megbeszéltük. Szívesen részt vennék egy ilyen produkcióban, úgy érzem, ezzel a közlésformával sokat lehet adni, ami miatt nagyon megéri dolgozni benne. Persze nem csak ennek a műfajnak kell léteznie, különben megrekedne az egész szakma. Megvan a helye a musicaleknek, az operetteknek, a komédiáknak is. Hozzám azonban közelebb áll az olyan kísérletező színház, amely felvállalja az esetleges bukást is, nem a kasszasikernek él, hanem az üzenetre orientálódik. Olyan színházat keresek, ahol a rendező elő tudja hozni a színészből azt, ami benne van, eközben pedig mer kísérletezni új formákkal. 

Van bármilyen szerep, amit mindenképp el szeretnél játszani?

Szerepálmom konkrétan nincs. Sok szerep van, amit szívesen eljátszanék. Úgy gondolom, hogy a hősnő karakterek nem állnak hozzám olyan közel, én nem ilyen típus vagyok. Réczei Tamás mondta mindig nekem, hogy „Panna, maga olyan furcsa nő”. És ebben igaza is volt. Tehát inkább az ambivalens, izgalmas karakterek megformálását kedvelem.

Jelenleg benne vagy valamilyen próbafolyamatban?

Az ötödévben Kecskeméten maradtam. Ha nem lenne pandémia, jelenleg ott játszanék. Furcsa volt, hogy az osztályunk szétszéledt, csak néhányan maradtunk Kecskeméten. Támadi Anita osztálytársammal bekerültünk a Nyolc nő című előadásba, amelyet Kéri Kitti rendezett. Egy hálás szerepet kaptam benne, izgalmas próbafolyamat volt. Ezen kívül Szente Vajk Férjek és feleségek című előadásában is benne vagyok, már lezajlottak a próbák. Ez az első darab, amelyben csak én vagyok benne az osztályból, de a színészeket ismertem, és ők sokat segítettek. Ezt az előadást még nem volt alkalmunk bemutatni közönség előtt, ahogyan Kocsis Pál által rendezett Rükverc című felolvasószínházat sem. Ez utóbbiban egy összetett, hihetetlenül izgalmas szerepet kaptam és a próbafolyamat alatt sokat tanulhattam Palitól. 

Mik a terveid a jövőre?

Jelenleg keresem a lehetőségeket, bár a pandémia miatt nehéz munkát találni. Ahogy említettem, nagyon érdekel a drámapedagógia és az ifjúsági színház. Habár a folyamatos ingázás, utazás nagyon sok mindenre megtanított (tehát nem volt hiábavaló), most már szeretnék egy biztos helyen lakni. Nemrég Budapestre költöztem, és elkezdtem kialakítani egy fix bázist, ahova mindig visszatérhetek. Nem akarok belefásulni a munkába és a színházba, új ingereket szeretnék átélni, amelyekből később a színpadon is táplálkozhatok. A színházon belül is sok szegmens van, nem csak a vidéki kőszínházi élet, amelyet eddig tapasztaltam. Az egyetem vége felé, úgy érzem, innentől kezdve én vagyok a saját sorsomnak a kovácsa, olyan úton szeretnék járni, amelyet én választok, ami az enyém. Fontos az, hogy az ember megtalálja azt a színházi formát, amitől önazonosnak érzi magát. Összességében boldog szeretnék lenni, tehát kötelességem megkeresni azt, ami nekem van rendelve.

Kipróbálnád magad esetleg filmekben vagy televízióban is?

Nagyon szívesen, ha lesz rá lehetőségem. Eddig még sajnos nem sikerült bejutnom filmekbe, pedig igazán kipróbálnám magam kamerák előtt.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik most kezdik a színészi pályát?

Azt, hogy csak akkor válassza ezt a pályát, hogy ha tényleg megingathatatlanul, minden erejével azt szeretné, hogy ő színésszé váljon. Ha megvan az adottság, a játékkedv és az elegendő közlésvágy ahhoz, hogy színész legyen, akkor vágjon bele az illető, de, ha azt nem teljes szívvel teszi valaki, akkor nem éri meg erre az útra lépni. Eddigi tapasztalataim szerint ez egy nagyon nehéz, küzdelmes pálya, viszont, ha a színpadon megszületik a csoda, akkor megéri.

Kiemelt kép: Kelecsényi Panni (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)