„Fontos figyelnünk a társadalom perifériáján élő emberekre” – Interjú Zayzon Zsolttal

Zayzon Zsolt 2019-től a Thália Színház tagja, azóta számos nagyszerű alakítást láthattunk tőle, most viszont második bemutatójára készül rendezőként a teátrumban. Február 21-én, pénteken mutatják be a Télikertben a Bűnözőzseniket, amelyet Magyarországon először láthat a közönség. Zsolttal többek között az előadásban rejlő kihívásokról is beszélgettünk, de szóba került az is, miként talált rá a darabra, és hogy mi foglalkoztatta leginkább a színpadra állításakor.  

Miként jött az életedbe a rendezés?

A marosvásárhelyi egyetemen – ahol végeztem – bevett szokás volt, hogy azokat a fiatal színészeket, akikben láttak potenciált, felkérték tanársegédnek. Bár olyan pedagógusszülők gyereke vagyok, akik valóban hivatásként élték meg a munkájukat, huszonkét évesen örültem, hogy végre kikerültem az egyetemről, eszem ágában sem volt visszamenni. A következő évben viszont már elkezdett foglalkoztatni, milyen módszerekkel lehet egy 18-20 éves hallgatónál segíteni a tehetség kibontakozását. Tanítani kezdtem, aztán jöttek a vizsgaelőadások, amelyek már majdnem olyanok, mint egy rendezés. Innentől kezdve folyamatosan motoszkált bennem a gondolat. Amikor Pécsre szerződtem, egy véletlennek köszönhetően lettem rendező. Balikó Tamás csinált volna egy kétszereplős darabot, de felkérték egy másik munkára, ezért átadta nekem a rendezés jogát. Igen, csakhogy én játszottam is abban a darabban, így rögtön egy olyan helyzetben találtam magam, hogy Sólyom Katalin színésztársammal ketten igyekszünk összerakni egy előadást, de mégis csak az én elképzeléseim szerint.

Ahogyan utaltál rá, színészként mindig egy adott figura igazát kell megtalálnod. Ha jól gondolom, egy rendezés során viszont az összes szereplőével tisztában kell lenned.

Pontosan. Izgatni kezdett ez a másfajta gondolkodás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember egy teljes történetet a kezében tartson. Ahogy említetted, színészként, kissé egoista módon többnyire a saját szerepünkkel foglalkozunk. Bennem viszont van egy naiv kíváncsiság, szeretek elgondolkodni egy-egy történeten, hogy mit akarok azzal a sztorival mondani, melyik irányba billenjen el. Ezt pedig legkönnyebben a szereplőkön keresztül tehetem meg, ehhez viszont mindegyikük igazát ismernem kell. Habár nem tartom magam rendezőnek, de szeretném, ha az életem része lenne a jövőben is. De elég két-három évente egy bemutató.

Jelenleg a Bűnözőzseniket próbáljátok. Hogyan került a látóteredbe a darab?

Nyáron hazautaztam Csíkszeredára, ahol minden évben megrendeznek egy főiskolásoknak szólót fesztivált, ahová Bukarestből, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról is érkeznek egyetemisták a vizsgaelőadásaikkal. Éppen egy barátom kocsmájában ültem – ami egyben az ottani színház büféje is –, és megláttam egy plakátot, rajta a címmel: Criminal Genius. Ez felkeltette a figyelmemet, kiderült, hogy létezik román fordítás, elolvastam. Úgy gondoltam, hogy ez a darab tökéletesen illeszkedik a Télikert repertoárjába: meglehetősen humoros, de közben komoly kérdéseket is feszeget. Meséltem róla Nagy Viktor művészeti vezetőnek, és jeleztem, hogy szívesen megrendezném – ráadásul Magyarországon még nem mutatták be, így semmilyen előképünk sincs róla, ez pedig különösen izgatott. Bendi Balázs, színházunk dramaturgja fordította le, én pedig Tóth Katával, állandó dramaturgtársammal kicsit átgyúrtuk a szöveget. A szereposztást is teljesen rám bízták, ami azért is volt jó, mert gondolkodás nélkül ki tudtam osztani a szerepeket társulaton belül. Most pedig már közeledünk a bemutató felé, és remélem, hogy a végeredménnyel meg tudom hálálni azt a hatalmas bizalmat, amit a színházvezetés részéről kaptam.

Milyen típusú rendező vagy? Akinek konkrét elképzelése van, vagy szeret szabadteret hagyni a kollégáknak?

Ahogy említettem, én nem tekintek magamra rendezőként, noha érzem magamon a felelősséget. Van vízióm, de a próbafolyamatra szeretek úgy tekinteni, hogy mi most együtt játszadozunk. Ha valakinek jobb ötlete támad, hajlandó vagyok elismerni és elfogadom. Igazi csapatjátékos vagyok és szerintem most nálunk valódi csapatmunka folyik.

Pár éve ugyanitt, a Télikertben állítottad színpadra Martin McDonagh A koponya című darabját. Mennyire érzed a hasonlóságot a két szerző között?

Csak annyiban, hogy mindkét szerző szereti a fekete humort, és hogy szereplőik a társadalmi réteg legalján helyezkednek el. Engem pont az ehhez kapcsolódó kérdések foglalkoztattak: ha ezek az emberek csak kicsit lennének okosabbak vagy éppen picit jobban odafigyelnének egymásra, hogyan alakulna az életük? Mindkét történetben egy buta emberekből verbuválódott társaság próbál átvergődni a problémákon, de mivel mindenki csak saját magára figyel, ezért csapatként nem sok esélyük van arra, hogy bármit elérjenek. Aztán ott van egy apa, aki csak most, késve döbben rá, hogy többet kellett volna foglalkozni a fiával, aki egyébként szintén eléggé elcseszett lett. Bízom benne, hogy a néző is elgondolkodik majd azon, hogy miért fontos figyelnünk a társadalom perifériáján élő emberekre, akik számára már egyébként nincs kiút, mert maguktól képtelenek boldogulni.

Egy korábbi interjúban Tarantino neve is felmerült, mint kapcsolódási pont.

Igen, elismerem, hogy olvasás közben beugrott az ő művészete is, noha hangsúlyoznom kell, hogy a Bűnözőzsenik a szerző, George F. Walker 1990-es évek közepén írt Suburban Motel ciklusának egyik darabja. Hat színdarabot írt ebben a tematikában, amelyeket az köt össze, hogy mindegyik egy-egy motelszobában játszódik. Tehát ilyen értelemben szó sincsen másolásról, inkább csak arról, hogy Tarantino is véres pofátlansággal játszik ezekkel a lecsúszott alakokkal, ezt a fajta humort pedig nagyon szeretem. Én magam sem akarom utánozni őt, inkább csak kisebb kikacsintásokat tervezek, ezzel is kifejezve, hogy milyen sokat jelent nekem az általa készített kilenc film. És már várom a tizediket! (nevet)

Te színészként és rendezőként jobban szereted az olyan kamarajellegű játszóhelyeket, mint a Télikert?

Igen, a szívem csücske az a színjátszás, amelyet egy ilyen intim tér megkövetel. Egy ilyen darabnál, mint a Bűnözőzsenik, ahol a szereplők a végletekig felfokozott állapotban vannak, igazi kihívás természetesen játszani. De csak így lehet, különben a színpad ledobja magáról a rossz, hamis gesztusokat. Ugyanakkor nem akarok különbséget tenni játszóhelyek alapján, mert a nagyszínpadnak is megvan a szépsége. Ez pontosan olyan, mint amikor azt kérdezik, hogy rangsoroljam az előadásaimat. Nem szeretem megtenni, mert ami a sor végére kerül, arról úgy tűnhet, hogy nem elég jó, holott nem erről van szó.

Legutóbb a kolléganőmmel a Romantikus komédia próbaidőszakában beszélgettetek. Azóta már megvolt a bemutató is. Hogyan fogadta a közönség?

Viszonylag keveset játszottuk még ahhoz, hogy pontos választ tudjak adni erre a kérdésre. Volt, amikor azt éreztük, hogy a nézők felültek velünk erre a vonatra, hatalmas szeretet áradt felénk az irányukból, de volt olyan is, amikor úgy éreztem, hogy a közönség eltaszítja a történetet magától, és nem tud velünk együtt jönni. Sőt, volt, hogy egy ismerősöm azzal hívott fel, hogy neki ez az előadás volt élete egyik legjobb színházi élménye, mert pont olyan életszakaszban van, amikor ez a téma aktuális a számára, és neki teljesen mást jelentettek a mondatok, mint egy átlagnézőnek. Mindettől függetlenül azt gondolom, hogy Tibor (Szervét Tibor, az előadás rendezője – A szerk.) egy érvényes történetet csinált, mi pedig szeretjük játszani, mert van benne kihívás színészileg. Sőt, ez tipikusan az a szerep, amellyel sosem lesz kész az ember, folyamatosan dolgozni kell rajta.

Kiemelt kép: Zayzon Zsolt (Fotó: Kovács Milán)