Vasárnap véget ért a re:oszt, vagyis az Országos Színházi Találkozó, amelynek idén Kaposvár adott otthont. A versenyprogramban mintegy 16 előadást láthatott a közönség, amelyek a négy tagból álló előzsűri döntése alapján kerültek be a szemlére. Bán Teodóra, a Margitszigeti Színház igazgatója, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem közkapcsolati és kommunikációs főigazgatója is tagja volt az előválogató-csapatnak, vele beszélgettünk a Találkozót megelőző időszakról, a darabok kiválasztásáról. 

Hogyan fogadta a felkérést, hogy az Országos Színházi Találkozó egyik előválogatója legyen?

Igazán kellemes meglepetés volt. Örültem, mert egyrészt megtisztelő, hogy bizalmat kaptam a szervezőktől, a Magyar Teátrumi Társaságtól, valamint a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójától. Másrészt – ami csak később, a megkezdett munka a „válogatás” közben fogalmazódott meg bennem, hogy – ez a lehetőség számomra komoly feladat és felelősség, azonban egy igazi ajándék, főnyeremény is. A feladat a válogatás eredménye tekintetében, amely különösen fontossá és felelősségteljessé teszi a munkát, másfelől bizalmi állapot is, hogy a nemes versenyhelyzetben kik és mely előadások lesznek a kiválasztottak, akik majd a kaposvári döntőben ott lehetnek. Tehát a válogatók felől is komoly volt a feladat, csakúgy, mint a versenybe benevezett színházak felől.

Nagyjából mennyi előadást látott?

Pontos számot most hirtelen nem tudok mondani, de a 120-130 előadásból körülbelül ötvenet láttam január eleje és március vége között. Ez a három hónap intenzív időszak volt az életemben, rengeteget kaptam, éltem meg és tapasztaltam. Az embernek van egy általános tudása, a látott előadások, vagy az olvasott beszámolók, kritikák után arról, hogy mennyire gazdag a kínálata mind a kőszínházaknak, mind a független társulatoknak – és ez nemcsak Budapestre vonatkozik, hanem országos szinten, sőt, határon túl is –, de mégis ritkán adódik alkalom arra, hogy ezt saját maga, személyesen és fizikailag meg is tapasztalja. Amikor pedig nagy dózisban részesülünk ebből az élményből, az izgalmas és fantasztikus dolog. Az elején némi sokkot követően azonban rendszerszerű stratégiát állítottam fel magamnak. Állíthatom bátran, hogy számomra ez a pár hónap egy szakmai továbbképzéssel is felért, és a valós állapotokkal szembesülve kialakult egy általános véleményem, a körülmények és az adottságok lehetőséget adtak egy sajátos helyzetelemzésre épülő látásmódra a jelenlegi előadó-művészeti szcénáról.

Pillanatkép a 2024-es Országos Színházi Találkozóról (Fotó: kaposvári Csiky Gergely Színház)

Ahogyan említette, intenzív időszak volt. Nem volt félő, hogy az egyes előadások élményei kiütik, tompítják egymást? Volt valami taktikája arra, hogy észben tartsa a meglátásait?

Igen, mindig írtam egy pársoros jegyzetet, de az az érdekes, hogy szinte mindegyik előadás olyan erős élményként maradt meg bennem, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor is emlékeztem volna mindre. Az első kérdésre válaszolva: nem, nem oltották ki egymást, sőt, nekem inkább segítettek is a választásban. Igyekeztem magamban műfajok – témaválasztás, társulat és rendezés – között egy rendszert kialakítani, és az előadásról szóló gondolataimat az alapján rendszerezni. Ez biztosította számomra, hogy a megfelelő módon tudjam értékelni a látottakat, hiszen például egy operát nem lehet összehasonlítani egy prózai kamaraelőadással, vagy egy kortárs dráma rendezését egy klasszikussal.

Lantos Anikó, Zalán Tibor és Németh Ákos volt a társa az előválogatás során. Hogyan osztották meg a feladatot egymás között?

Azt már az elején tudtuk, hogy nem sok olyan előadás lesz, amelyre mind a négyen eljutunk – egy kezemen meg tudom számolni, hogy végül mennyi volt ilyen. De igyekeztünk mindenhová legalább párban menni, hogy át tudjuk beszélni a tanulságokat – bár én pont az a típus vagyok, aki nem szereti elkapkodni a véleményformálást. A legfontosabb tényező mégis az idő volt, ugyanis mindegyiküknek van főállása, így be kellett osztani, hogy ki mikor ér rá. Nekem sem volt egyszerű – sőt, meglehetősen sűrű volt – hiszen két munkahelyemen, a Margitszigeti Színház szezonépítésében és a Károli Gáspár Református Egyetemen is el kellett látnom a napi feladataimat, így több esetben is az éjszakai órákban indultam meg Budapest irányába, többszáz kilométert vezetve.

Pillanatkép a 2024-es Országos Színházi Találkozóról (Fotó: kaposvári Csiky Gergely Színház)

Milyen szempontok alapján értékelték az előadásokat?

Már a pontozás során világossá volt, hogy mindannyiunknak más volt a fókuszban. Én leginkább a saját szempontjaimról tudok mesélni. Egyrészt, nekem, mint egykoron színpadon álló művésznek fontos volt, hogy mennyire komoly munka húzódik meg minden előadás létrejötte mögött. Milyen elvárásai voltak a rendezőnek a színészek felé? Milyen fizikai és szellemi erőfeszítést igényelt ez a részükről? A másik szempont a korábban említett rendszerem volt: a látott előadásokon belül különböző virtuális csoportokat hoztam létre, amely csoportokon belül hasonlítottam össze az adott az előadásokat, a választott mű értelmezése, üzenete, rendezői koncepciója, az eredeti szerző tiszteletben tartása szerint, továbbá, hogy értékőrző, teremtő vagy újító, bátor, bátortalan, a kortársat a kortárssal, a klasszikust a klasszikussal, és így tovább.

A harmadik szempontom részben kapcsolódik ehhez. Számomra fontos volt, hogy hol látom az adott előadást: melyik városban, annak milyen összetételű a lakossága, milyen az adott társulat, a repertoár, többtagozatú színház vagy sem. Erről egyébként tanulmányt is lehetne írni, hogy milyen fontos és felelős feladatai vannak egy nem fővárosi színháznak – nem szeretem a vidéki szót használni – az adott térségben. A repertoár és egy színház vezetési stratégiája, koncepciója komoly elemzést igényel véleményem szerint, honnan hova, függ a lakosságtól, a munkalehetőségektől, a szomszédos városoktól, a korosztálytól stb. Mindezekből az adottságokból kell építkezni, fejleszteni, közösséget, társulatot formálni. Létrehozni egy olyan közösségi teret, ahová a nézők kikapcsolódni járnak, értékkel találkoznak, valós élményt élhetnek meg, amelyhez kötődnek. A balettmestereim és tanáraim erre neveltek, hogy a színház egy templom, az Operaházi próbákra és előadásokra gyermekként mindig evvel az áhítattal és tisztelettel léptem be – amelyet a mai napig így élek meg. A színpadon állók a kiválasztottak, akiknek megadatott a tehetség, ők azok, akik közvetítenek, megélhető élménnyé teszik a mű, a szerző a rendező üzenetét, akiknek érezniük kell jelenlétük, befolyásuk jelentőségét, súlyát.

Pillanatkép a 2024-es Országos Színházi Találkozóról (Fotó: kaposvári Csiky Gergely Színház)

Gondolom, erős volt a mezőny. Volt vita a finisben önök között?

Persze, de ilyenkor ez természetes, hiszen 130 előadásból kellett 10 nagyszínpadi és 10 kamaraelőadást ajánlani. Voltak nagy harcok, hogy ki melyik színház produkcióját szeretné bejuttatni. Mind a négyünknek más volt a koncepciója, más vezérszálak mentén döntöttünk, de úgy vélem, hogy a lehetőségekhez mérten, egymást meghallgatva, vitatkozva, de békében történt meg a döntés. Természetesen volt olyan előadás, amit nagyon szerettem volna a döntőben látni, de végül nem jutott be, persze, akad olyan is, ami ott van a kiválasztottak között.

Az fontos volt, hogy minél színesebb legyen a repertoár, hogy minden műfaj képviseltesse magát?

Szempont volt, de nem ez volt a döntő. Törekedtünk a sokszínűségre, például, hogy ne csak fővárosi, vagy csak vidéki előadások legyenek. De, ami a számos szempont mellett igazán fontos volt az előadás kivitelezése szempontjából a minőség, az ízlés és hogy az előadás az igazi küldetését töltse be, szórakoztasson és nyújtson értékes kikapcsolódást a néző számára.

Pillanatkép a 2024-es Országos Színházi Találkozóról (Fotó: Berkesi Ágota Mirjam)

Egy ilyen szemlén a színházak meg tudják mutatni egymásnak, a szakmának, hogy hol tartanak éppen. Önnek most elég nagy rálátása nyílt arra, hogy hol tart a teljes magyar színjátszás. Mik a tapasztalatai?

Az, hogy nagyon széles, komoly és színes a választék. Ahogy korábban is említettem, egy színház repertoárjának kialakítása általában függ magától a város adottságaitól. Úgy gondolom, hogy a kereslet és kínálat kialakítása, művészek és alkotógárda, ami a mai magyar színházi világot jellemzi, teljesen egyedi és sajátos, a korszak reflexiói, az adottságok és lehetőségek okán organikusan fejlődött. Az előadóművészeti szcéna gazdag kínálata és működése példaértékű. Megható volt találkozni az ambiciózus igazgatókkal és művészekkel, akik komolyan hisznek abban, amit csinálnak. Nem is tudom, hogy van-e másik olyan ország – de szerintem Európában biztosan nincs –, ahol ennyire színesen és gazdagon van lehetőség a színházcsinálásra. Az Országos Színházi Találkozó pedig ennek az egésznek a koronája, egy olyan esemény, ahol mindenkit ünneplünk: nemcsak azokat, akik bekerültek, hanem a teljes színházi szakmát. Mert fontos az összetartozás, hiszen mindannyian ugyanazért dolgozunk – még ha más-más gondolat mentén is. De a színház pont ettől szép, hogy mindenki máshogy képzeli, másképp csinálja és szereti, és ezt tiszteletben tartjuk.

Kiemelt kép: Bán Teodóra (Fotó: Margitszigeti Színház)