Ha ma valaki megkérdezi tőlem, hogy melyik színház áll legközelebb a szívemhez, gondolkodás nélkül rávágom: a Radnóti. Persze, ez nem volt mindig így, a kezdeti időkben a családdal főleg a Budapesti Operettszínházba és a Madách Színházba jártunk előadásokat nézni, így a musicalek és operettek is szerves részét képezik az életemnek, aztán ahogy szép lassan kipipáltuk a repertoár minden darabját (némelyiket többször is), egyre bátrabban nyitottam a többi teátrum felé. Hosszú idő után visszatértem a Vígszínházhoz, felfedeztem a Centrált, a Budapest Bábszínházat, az Átriumot, valamint egyre többet olvastam utána azoknak a daraboknak, amit „mindenképpen látni kell”. Így került a látóterembe a Párnaember című előadás, amelyet egy októberi hétvégén – akkoriban vidékről jártam fel Budapestre, így mindent két napba kellett sűríteni – sikerült is megtekintenem. Egyből magával ragadott ennek a színháznak a hangulata, az előadásban szereplő színészek játéka, a rendezés és persze, maga a történet is.

Innentől kezdve pedig nem volt megállás: minden hétvégi programot a Radnóti műsorához igazítottam, azt figyeltem, mikor, melyik előadásra tudok jegyet váltani. A friss bemutatókat és a repertoáron lévő darabokat párhuzamosan néztem: Üvegfigurák, Ádám almái, Futótűz, Egy piaci nap, Lear király, A művésznő és rajongói, 10, Gloria… Úgy éreztem, hogy a Radnóti bármely előadására nyugodt szívvel válthatok jegyet, hiszen a társulat – amely szerintem az egyik legerősebb hazánkban – és a darabválasztás minden alkalommal azt bizonyította be számomra, hogy nemhogy csalódni nem fogok, de minden egyes történettel én magam is több leszek. Azóta is izgatottan várok minden új premiert, különösen azért, mert a Radnóti Tesla Labor megnyitásával a színház is egyre nyitottabban áll a kísérletezéshez, az ilyen fajta kezdeményezéseket pedig mindig üdvözítően fogadom.

Ráadásul, 2019-ben egy újabb nagy álmom is valóra vált: gyerekkorom óta részese akartam lenni a színház világának, és nemcsak kívülről, nézőként, hanem belülről, hiszen kevesebb érdekesebb és izgalmasabb dolgot tudok elképzelni annál, mint ahogyan egy teátrum működik. Már azzal, hogy újságíróként csatlakozhattam a Deszkavízióhoz, közelebb kerültem ehhez az álomhoz, hiszen az interjúknak és egyéb feladatoknak köszönhetően több társulattal is szoros kapcsolat alakult ki, némely színházba mintha csak hazajárnánk, de két évvel ezelőtt felvételt nyertem a Radnóti Színházhoz nézőteresként, így azóta estéim egy jó részét az ő társaságukban tölthetem, amiért nem lehetek elég hálás. Egészen más belülről nézni a közönséget, tudni, hogy az, amit a nézők fél héttől az előtérben látnak, mennyi munka eredménye. És nem utolsó sorban: megismerni a színészek emberi oldalát, a műszakot, a művészeti munkatársakat, meghallgatni a gondjaikat, együtt örülni a sikereiknek – ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy mára valóban családtagnak érezhetem magam kedvenc színházamnál, amely minden egyes alkalommal plusz energiákkal tölt fel. (És igen, minden társulatra igaz, hogy egy nagy család, de a Radnótinál saját bőrömön tapasztalhattam ezt meg.)

„Menjetek színházba!” – a Deszkavízió megalapítása óta ez a szlogenünk, és habár az utóbbi időben az ismert körülmények miatt erre nagyon sokáig nem volt lehetőségünk, de ettől még ez egy örökérvényű felkiáltás lesz. Ezt a szlogent pedig cikkem végére ezzel egészíteném ki: „Menjetek a Radnótiba (is)!”

Kiemelt kép: Flaisz János a Radnóti Színházban (Fotó: Gádoros Márk)