Férjek, feleségek, szeretők – Új szereplőkkel látható A hülyéje a Tháliában

Decemberben új beállókkal tért vissza a Thália Színházba a tavalyi évad egyik sikerprodukciója, A hülyéje: Dóra Béla Pontagnac, Sóvári-Fehér Anna Maggie Soldignac, Banovits Vivianne pedig Clara szerepében mutatkozott be. Debütálásuk alkalmából újból megtekintettük az előadást.

A francia bohózat koronázatlan királya, Georges Feydeau A balek néven is ismert vígjátékát eredetileg 1896-ban mutatták be francia közönség előtt, három felvonásban. A hülyéje egy hamisítatlan félreértés-komédia, amely a hétköznapokból merít, így sokunknak ismerős lehet az előttünk kibontakozó történet. Vatelin (Hevesi László) rajongva szereti feleségét, Lucienne-t (Czakó Julianna), így kissé megdöbben, amikor megtudja, hogy nejét egy régi barátja, Pontagnac (Dóra Béla) pár napja szerelmesen követi. Kisvártatva kiderül, hogy nem ő az egyetlen udvarló, azonban a nőnek esze ágában sincs megcsalni a férjét. Ez csak akkor történhet meg, ha megtudja, hogy Vatelin megcsalta őt. A szeretői pozícióra jelentkezők között tehát kezdetét veszi a játszma, az izgalmak pedig csak fokozódnak, amikor kiderül, hogy Vatelin talán mégsem annyira ártatlan, mint amennyire vallja magát.

A Thália repertoárján kicsivel több mint egy éve látható A hülyéje igazi vérbő bohózat: könnyed, pörgős, harsányan szórakoztató előadás, amely nem akar több lenni annál, ami: egy estére gondtalan nevetést kínáló vígjáték. Feydeau klasszikusának modern színpadi változata pontosan tudja, mire vállalkozik: a félreértésekből, szerelmi intrikákból és egymásnak feszülő indulatokból építkező komédia szinte megállás nélkül szállítja a helyzeteket, amelyekből újabb és újabb komikus bonyodalmak sarjadnak. A féltékenység, a hűtlenség gyanúja és a bosszúvágy olyan lavinát indít el, amelynek szereplői egyre kétségbeesettebb próbálkozásokkal igyekeznek menteni a menthetőt – sikertelenül.

A darab világa tipikus bohózati univerzum: itt minden ajtó rosszkor nyílik, minden titok a lehető legkellemetlenebb pillanatban lepleződik le, és minden jó szándék újabb katasztrófát készít elő. A tempó feszes, a poénok gyors egymásutánban érkeznek, nincs idő elmélyülésre, csak az ösztönös nevetésre. A Kelemen József által rendezett előadásnak egyik legnagyobb erénye is éppen ebben rejlik: nem próbálja túlmagyarázni vagy „mélyíteni” a műfajt, hanem tisztességgel végigviszi azt, amit egy bohózattól elvárunk. A fiatalos lendület, az energikus játék és a jól adagolt túlzások életben tartják a darab ritmusát, és segítenek elkerülni azt a veszélyt, amelybe sok klasszikus vígjáték-előadás beleesik: hogy porossá, múzeumszerűvé váljon. Itt érezhetően nem egy megkövült színházi hagyomány elevenedik meg, hanem egy ma is jól működő, élő komédiagép. Ebben a műfajban pedig a Thália az ország legerősebb színháza.

Bár Dóra Béla a decemberi előadásban lépett először színpadra Pontagnacként, mégsem teljesen ismeretlen a karakter előtte, hiszen a nyáron, részben a darab szereplőivel forgatott Félrelépni szabad! című tévéfilmben már eljátszotta ezt a szerepet. Tudjuk azonban, hogy a színpad másfajta színészi játékot kíván, mint egy film, Dóra mégis olyan rutinos magabiztossággal állt a közönség elé, mintha évek óta ezzel a szereppel kelne és feküdne. Hasonlóan üdítő volt látni Sóvári-Fehér Annát, aki szó szerint lubickolt az Angliából a szeretőjéhez igyekvő Maggie szerepében. Fontos megemlíteni, hogy az idei évad első bemutatójában, a Fénytörésben egy egészen más, drámai oldalát mutatta meg – és mindkét helyzetben remekül hely állt. Banovits Vivianne-nek a második felvonásban egy kisebb szerep jut Claraként, a szobalányként, ám a szűkös lehetőségekhez képest is igyekezett a maximálist nyújtani.

Aki rutinos színházba járó, tudja, hogy egy darabot nagyjából a 8-10. előadásnál érdemes megtekinteni, mert addigra áll össze igazán: a szerepek mélyülnek, a színészek rutinosabbakká válnak, a tempó pedig egyre pontosabbá válik. Ez kimondottan igaz a vígjátékok esetében, ahol a ritmusnak még fontosabb szerepe is van. Az eltelt idő és az ez alatt lejátszott előadásszámok ennél a darabnál is igazolni látszanak mindezt: azok a színészek, akik a bemutató óta játsszák A hülyéjét, igazán otthonosan mozognak a színpadon. Czakó Julianna, Hevesi László, Jámbor Nándor és Jaskó Bálint főszereplőként mind a három felvonásban feltűnik, mondhatni ők azok, akik elviszik a hátukon a darabot, utóbbi kettő pedig láthatóan egyre jobban élvezi az elnagyolt karakterek megformálását. Az előadás csúcsa kétségkívül Vida Péter és Udvarias Anna párosa, akik bár csak a második felvonásban lépnek színre, kettősükre azonban bizonyára sokáig fogunk még emlékezni.

Fontos megjegyezni, hogy A hülyéje nem a lélektani árnyaltság vagy a társadalmi mélység terepe. A megcsalás, a házasság válsága, a nemi szerepek kérdései mind inkább komikus alapanyagként, semmint valódi drámai problémaként jelennek meg. Aki finom érzelmi rezdülésekre, komor erkölcsi dilemmákra vagy súlyos társadalmi reflexióra vágyik, aligha ebben az előadásban fogja megtalálni azt, amit keres. A darab világában minden fordulat végső soron a nevetés szolgálatába áll, és a konfliktusok is inkább robbanásszerűen, semmint elmélyülten hatnak.

Ez azonban nem feltétlenül hiba, sokkal inkább tudatos műfaji döntés. A hülyéje pontosan azt adja, amit ígér: felszabadult, hangos, helyzetkomikumra épülő szórakozást, amely ideális választás lehet egy fárasztó hétköznap után, vagy egy baráti, páros színházlátogatás alkalmával. És ebben a műfajban talán ez a legfontosabb: a néző felszabadultan, könnyebb lélekkel álljon fel a nézőtéri székből, mint ahogy beült.

Kiemelt kép: Jelenetkép A hülyéje című előadásból (Fotó: Kállai-Tóth Anett)