Felemásság – Egész érték

Magam is meglepődöm az első sorban ülve, mennyire természetesen lép interakcióba a közönséggel már a FeLeMáS című előadás kezdete előtt Szalontay Tünde, az öregedéssel küzdő hölgy. Bakonyvári Krisztina inkluzív színházi rendezésében az ő és unokája történetét kísérhetjük végig a Ráday utcai helyiség színpadán.

A rendező és Fabacsovics Lili közösen megírt, szokatlannak tűnő, de nagyon is hétköznapi cselekményében egy régóta egyedül élő öreg hölgyhöz kerül két hétre átmenetileg unokája, Roni, akivel azelőtt nem tartotta egyáltalán a kapcsolatot. Az elhelyezés Roni anyukájának, azaz a hölgy lányának halála miatt történt. A két hét alatt történő összecsiszolódás, megszokás és megszeretés folyamatának, emberi szituációk sorozatának tanúja a közönség.

Már önmagában ez a történet is izgalmas, színházilag érvényes előadást sejtet, azonban a páros drámájában van még egy csavar: közös nevezőre helyez két nehezen, vagy egyáltalán nem kezelt (társadalmi) témát. Szalontay nagymama karaktere ugyanis az öregség természetes következményeivel és bélyegeivel, Demeter Orsolya Ronija pedig a Down-szindrómásokat érintő megkülönböztetéssel küzd meg.

Életképek fonódnak egybe a nagyi otthonba költöztetés miatt fenyegetett mindennapjaitól a Ronival közös két héten át egészen Roni otthonba való visszavezetéséig. Szalontay természetesen egyszerű, megkapóan kedves és mindenekelőtt hiteles jelenlétét jól kiegészíti Demeter – más előadásokban is tapasztalt – vagánysága és humorérzéke. Az előadás érdeme, hogy a fókuszban lévő problémában és kérdéskörben „jártas” színészekkel gondolkodik. Színpadon kívüli életükben is megküzdhetnek az előadásban felvázolt szituációkkal, hiszen Szalontay is lassan kilép a középkorúak köréből, Demeter pedig valóban downos.

Ugyanakkor ezt a párhuzamot – különösen Demeter és Roni karaktere között – a rendezés nem szájbarágósan adja a nézők tudtára, ettől válik be- és elfogadhatóvá a mögöttes gondolat. A FeLeMáS nem erőszakosan érzékenyít, nem veri bele a közönség „biztos, hogy előítéletes” orrát, csupán elgondolkodtat és olyan témákra reflektál, amelyek egyike biztosan érint mindenkit, a másik pedig érinthet – például, ha egy nő magzatáról kiderül, hogy nem teljesen egészségesen fog a világra jönni, és el kell szöknie hazulról saját anyja abortusz szándéka elöl.

A rendezés alapját képezi a Ricsárdgír együttes zenéje, főleg az Ez az én című dal, amelynek dalszövege sűrítve foglalja össze a darab esszenciáját:

Ez az én világom,
Az én elmém,
Az enyém minden téveszmém.
Ez az én országom,
Az akaratom,
Mindenemet bemutatom.

Ez a dalrészlet jelenetelválasztóként is funkcionál, így kicsit többször is jut el az egyedi dallam sugallta üzenet, mint feltétlenül szükséges, ám ezt az enyhe túlzást jól kompenzálja a nem erőltetett jelenetsorok jellege.

Az intelligens humorú produkcióhoz nagyban hozzátesznek a nagyit és Ronit körülvevő figurák alakítói. Inoka Péter és Litauszky Lilla formálják meg az ápolót, a kocsmárost, a rendőrt, az öregasszony elköltözésére váró házaspárt, a férfiakat, a nőket. Noha Inoka egy kicsit színesebb színészi eszköztárt vonultat fel, mint Litauszky, az mindkettőjükről bátran elmondható, hogy minden epizódszerepet másfajta gondolattal és hozzáállással oldanak meg. Ha kell, úgy viselkednek, ahogyan Roni és a nagyi érzékelheti őket, máskor pedig a külső szemek nézőpontjából szólalnak meg. Inoka vicces portás alakítását Litauszky kiegyensúlyozza a lány figurájával, amikor az utolsó jelenetben arról próbálja a nagyit – vagyis az anyját – meggyőzni, hogy nem fogja elvetetni Ronit csak azért, mert nem épen fog a világra jönni. A finálé vége felé előkerülő jelenet természetes szépsége, ahogyan Szalontay visszaemlékezéseként is értelmezhető szituációban megjelenik és hallgatja egymást a három generáció: a nagyi a lánya és az akkor még meg sem született Roni.

Ahogyan a záró jelenet is természetesen és hétköznapian gyönyörű: Roni, az unoka szivaccsal törli a nagyi meztelen hátát. Hogy a kád az otthonban vagy a saját lakásában van, az lényegében mindegy, hiszen most a tett számít, nem (feltétlenül) a helyszín.

A négy színész magától érthető partnerségben létezik a jelenetekben, kijátszva a karakterekben rejlő lehetőségeket, de nem túljátszva a figurát vagy a többieket. Ehhez segítségükre van Kovács Dorka praktikus és mobilis látványvilága, amelynek fő eleme a paraván. Ez választja el a nagyi bensőséges és apró lakásbelsőjét a paraván előtt megjelenített külvilágtól. Humoros megoldás a lakógyűlésen a véleményüket hangoztató nők és férfiak dobozmaszkos ábrázolása, amelyet Inoka és Litauszky parádés, elsősorban hangbéli megformálásai tesznek teljessé.

Fontos előadással zárja a 2022-es évet a MáSzínház, amelynek alkotói egyre szélesebb körben gondolkodnak és gondolkodtatnak el arról, hogy nem minden fura és elvetendő, ami vagy aki (fele)más.

Kiemelt kép: Szalontay Tünde a FeLeMáS című előadásban (Fotó: Kovács Milán)