„Fekete bárányok voltunk az elején” – interjú Horkay Barnabással

2014-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba és Lukáts Andor első fizikai színházi rendező-koreográfus osztályában. Eleinte nem csak a nézők nem tudták, hogy mi is az pontosan, amit ők csinálnak, hanem a szakma sem, ám a sorra készülő érvényes és látványos előadások egy teljesen újfajta színházi nyelv megszületését dokumentálják az elmúlt években. Játszik a Toldiban a Tháliában, a Vaterlandban és az Utas és holdvilágban a Trafóban, most pedig a Káprázat című darabot próbálja a Szkénében. Interjú Horkay Barnabással.

Hogy jött az, hogy fizikai színházzal akarsz foglalkozni?

Amikor gimnazista voltam Debrecenben, volt alkalmam látni Horváth Csaba akkori előadásait, a Tavasz ébredését, a Kalevalát, az Evangéliumot. Ezek a darabok, ez a nyelv lenyűgözött, nagyon szerettem volna bármi hasonlóban részt venni. Amikor a felvételi tájékoztatóból kiderült, hogy indul ez a szak, akkor nem igazán tudtam, mi a követelmény, de jelentkeztem.

Semmi sport-, táncmúlt? 

Nem igazán.

Milyen volt a felvételi? Gondolom, volt szakirányú követelmény is. 

Persze. Az első rosta egy műveltségi teszt volt, a másod- és harmadrostára pedig ugyanúgy kellett készülni, mint a színészfelvételire, csak nekünk mozgás-etűdöket is kellett vinnünk. Az Ady Endre Gimnáziumban dráma-tagozatos voltam, ahol Krisztik Csaba tanított minket, megismertette velünk a fizikai színházat, ha szabad ezt így mondani. Általa azért sikerült valamiféle képre szert tennünk ezzel kapcsolatban, amennyire képességünk és korunk engedte, amit a felvételin fel tudtunk használni, de nem nézném magam vissza (nevet).

Fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányt végeztél, azt látom mégis, ahogy a bemutatóidon végig nézek, hogy a legtöbb produkcióban előadóként veszel részt.

Igen. Mi egy furcsa osztály voltunk. Papíron a rendező tanszékhez tartoztunk, de ez egy összetett képzés volt. Lukács Andor, aki Horváth Csaba mellett a másik osztályfőnököm volt, mondta mindig, hogy színházi embereket akarnak képezni. Ennek megfelően színészi, táncos, koreográfiai és rendezői feladataink is voltak. Aztán szépen, lassan, nagyjából a harmadév vége felé, kialakult, hogy kit melyik ága érdekel leginkább a képzésnek, mit érez magáénak, és ha az aktuális feladat engedte, akkor olyan alkotói, vagy előadói oldalról közelítette meg, amit választott. De úgy kezdtük, hogy mindenki, mindent művelt… Vicces volt (mosolyog).  

Nekem az egyetem elején egyértelmű volt, hogy előadó szeretnék lenni, inkább azt nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni egy rendező szakkal, de hát ez indult, meg kellett vele bírkózni. Egy alkalmat leszámítva csak egyetemi vizsgafeladatokat rendeztem, viszont közel került hozzám az alkalmazott koreográfia, ha az adott előadáshoz valami fizikálisabb felfogást igénylő mozgást kell készíteni, ezt nagyon szívesen csinálom.

Nem akartál leszerződni valahová, miután végeztél?

Nem volt rá lehetőségem. Csaba viszont hívott a munkáiba ugyanúgy, ahogy az egyetem alatt, dajkálja azóta is az utamat, számít rám.

Egyébként ez amiatt volt, mert a színházigazgatók nem tudnak mit kezdeni a szakkal?

Részben igen. Pláne akkor. Mi voltunk az első fizikais osztály, az első évben a saját tanáraink is tőlünk kérdezgették, hogy hogy is kell elképzelni azt, amit mi csinálunk. A legelején még nekünk sem nagyon volt konkrét fogalmunk róla… senki sem tudta pontosan, hogy mi is ez a képzés. A Toldiból készült egy vizsgaelőadásunk harmadév végén, valahol akörül vált láthatóvá, hogy mit is jelent pontosan a mi szakunk. Jó előadás lett, nagyot szólt, de még akkor sem tudták, hogy mit is kezdjenek velünk. Mert rendben van, hogy érvényes, amit csinálunk, de ezt akkor sem lehetett hová tenni. Szóval mi fekete bárányok voltunk az elején.

Ez a Toldi megy még most is a Tháliában?

Igen, már a 170. előadáson is túl vagyunk, szerencsés csillagzat alatt született ez a produkció. Nagyon szeretem, rengeteget tanultam belőle, sőt… majdnem mindent ezen tanultam meg. Nagyon sokféle helyen és helyzetben voltunk vele, játszottuk füvön, művelődési házban, óriási színpadon és koncertteremben, gyerekeknek, fesztiválokon… olyan is volt, hogy eggyel kevesebben csináltuk meg. Nekem ez egy nagyon fontos anyag, a legtöbb tapasztalatot egyértelműen a Toldinak köszönhetem.

A Pál utcai fiúkban is dolgoztál Csabával, ugye?

Igen, ő volt a koreográfus, és én voltam az asszisztense. Aztán be is ugrottam néha, ha szükség volt rá, először a premier másnapján, mert a bemutatón lesérült valaki, ez azóta is többször előfordult.

Az Utas és holdvilág című előadásnál hogy kerültél fel a TÁP Színház radarjára?

Igazából fogalmam sincs (nevet)… Vajdai Vili egyszer mondta, hogy lenne ez a darab, és hogy még nagyon gondolkodik, hogy mi hogy legyen, de velem kapcsolatban erre a szerepre gondolt, mit szólok hozzá. Amikor elmondta a koncepciót, nagyon felcsigázott. Csinált egy remek hangjátékot 2002-ben, amit most megrendezett, de úgy, hogy mindenre pontosan megszabott idő van, hiszen egy adott, kész felvételt játszunk élő egyenesben. Nem lehet késni a akciókkal, mert jön a következő mondat. Én Zsótér Sándor hangját igyekszem követni.

Ez egész előadás kicsit talán hasonló elven működik, mint mikor fizikalitással dolgozunk. Ott van a színész, a teste, a hangja, aztán egyszer csak bejön egy másik kifejezési forma is, a mozgás, amivel alá lehet húzni dolgokat, ellene menni, mást megmutatni… tehát nem elég, hogy színészi játékkal festjük az adott szöveget, hanem még a mozdulatok adta képekkel is tudunk fogalmazni, ezzel is dúsíthatjuk a kifejezést. Az Utas és holdvilágnál a hanganyag által megadott stabil érzelmekre valahogy rá lehetett keverni a saját érzéseinket is, amik nem feltétlenül vágtak mindig egybe azzal, amit hallottunk. Ez elég izgalmassá tette a munkát.

Több, mint öt órát vagytok a színpadon, hogy éled ezt meg belülről?

Valóban nem rövid. Az első szünetnél az előadásaim felét lejátszottam volna már, de közben nem tűnik annyira hosszúnak. Csak az a megterhelő, amikor várni kell két jelenet között, azok a 10-20 percek nehezek, viszont végig szól a hangjáték, amit jó hallgatni, különösen ezeknél a 10-20 perceknél.

A Trafóban játszod a Vaterlandot is, ami megint csak egy nagyon különleges előadás.

Az. Ez a darab nem történetet mesél, hanem egy helyzetet, egy állapotot ismertet meg, mintha egy adott pillanatról megtudnánk minden előzményt, hangulatot, a szereplők viszonyait, véleményüket egymásról, a kialakult helyzetről. Nincs konkrét cselekménye, mégis egyszer csak összeáll egy történet, összeáll egy élet. Nagyon izgalmas anyag, Thomas Bernhard több hasonló témájú írásából állította össze Rácz Attila, a dramaturg. Szép előadás, meglehetősen sűrű a szöveg, amit nem könnyű befogadni, pláne olyan mennyiségben, ahogy elhangzik, de közben meg végtelenül szellemes.

Most megint együtt dolgoztok Horváth Csabával a Káprázat című darabon. Milyen lesz?

Fogalmam sincs (nevet). Nyilván van egy elképzelése, de mindig keresgéléssel kezdünk, ami addig tart, amíg ki nem alakul a formanyelv, az hogy milyen eszközöket használunk, milyen hangvételben, milyen mozgásanyag, tárgyak kerülnek bele… egyszerűen megfogalmazva, mi lesz az értelmezési tartomány, mi lesz a koordináta, amiben mozgunk. Ez egy lassabb folyamat, de aztán összeáll az ő fejében, hogy mik azok az elemek, amik elég esszenciálisan tudják azt láttatni, amit szeretne. Aztán amikor így megszületett a játékszabály, akkor meglódul a próbafolyamat is.

Miről szól?

Egy Kien nevű sinológusról, aki egy hatalmas könyvtárat halmozott fel. A megszállottja a könyveinek, illetve ezek tartalmának, azaz a tudománynak, az intellektusnak, ezt mindennél többre értékeli. Igyekszik is kizárni mindent, ami ezt nem szolgálja, nem fecsérli a szavait más emberre, nem foglalkozik senkivel, még az is alantas neki, hogy elmenjen egy egyetemre professzornak. Ez az ember kizökken a megszokott életritmusából, abból a buborékból, amiben élt és kezdetét veszi a történet, amiről nem árulok el többet, el kell jönni és megnézni (mosolyog).