Fehér fátylak alatt a szakadék – Salome a Nemzeti Színházban

A Nemzeti Színházban 2024 decemberében mutatták be Diana Dobreva rendezésében Oscar Wilde ritkán játszott tragédiáját, a Salomét. A bibliai történeten alapuló előadást legközelebb február 24-én tűzik műsorra, amely után közönségtalálkozót is tartanak.

A Nemzeti Színház Salome-előadása egyszerre visz közelebb Oscar Wilde kevéssé játszott, sötéten izzó drámájához és ahhoz a kérdéshez, hogy mit kezdhet ma a színház a hit, a vágy, a hatalom és a szeretet végletes ütközéseivel. Diana Dobreva rendező célja nem egy klasszikus mű színpadra állítása volt, hanem óriási kockázatot is vállalt: belenéz abba a szakadékba, amely Salomét a kezdettől fogva körüllengi, és amelybe nézőként nekünk is bele kell pillantanunk.

Oscar Wilde neve legtöbbször a sziporkázó társalgási vígjátékokkal, a könnyed iróniával és a briliáns paradoxonokkal forr össze – a Salome azonban mindezek szöges ellentéte. Az 1891 végén, Párizsban, francia nyelven írt egyfelvonásos tragédia mintha tudatosan fordulna szembe mindazzal, amiért a szerzőt saját korában ünnepelték. Wilde maga is úgy tekintett erre a műre, mint egy nyelvi és művészi kísérletre: az angol nyelvet „hangszerének” nevezte, a franciát pedig annak, amit csodálattal hallgatott, és a dráma megírásával játszani is akart rajta. A Salome így már keletkezése pillanatában is határátlépés volt – nyelvi, esztétikai és erkölcsi értelemben egyaránt.

A darab sorsa szorosan összefonódott Wilde életének tragikus fordulataival: miközben Londonban Sarah Bernhardt főszereplésével készültek a bemutatóra, a cenzúra betiltotta az előadást a bibliai alakok színpadi megjelenítésére hivatkozva. A történet iróniája, hogy mire a Salome 1896-ban végül Párizsban, a Théâtre de l’Oeuvre-ben színre került, a szerző már a readingi fegyház rabja volt. Wilde egy barátjának írt levelében ekkor vallotta meg: a szégyen és kegyvesztettség idején is művésznek tekintik, mégis úgy érzi, mintha minden érzelem meghalt volna benne az aggodalmon és kétségbeesésen kívül. Ez a személyes háttér óhatatlanul rátelepszik a darabra, amelyet eleve áthat a bűn, az erőszak és a túlhajszolt erotika.

A bibliai történet szerint a fiatal júdeai hercegnő (II. Heródes fejedelem és Heródiás lánya) érzéki szerelemre lobban a börtönbe vetett próféta, Jochanán (Keresztelő Szent János) iránt, ám az visszautasítja őt. A lány szépsége viszont annyira lenyűgözi a mostohaapját, Heródes Antipász tetrarchát, hogy egy pazar lakoma során arra kéri, táncával gyönyörködtesse el őt és a vendégeket, megígérve, hogy ezért bármely kívánságát teljesíti. Salome bosszúvágytól hajtva és részben anyja sugallatára, ezüsttálcán kéri a próféta fejét. Heródes, bár tiszteli a prófétát, mégsem hallgat baljós előérzeteire – és Saloménak tett esküje miatt végül lefejezteti Jochanánt. 

A Salome alapja tehát egy jól ismert bibliai történet, ám Wilde nem pusztán elmeséli, hanem újra is értelmezi azt. Az evangéliumok névtelen lányalakja nála szenvedélytől fűtött, tudatos fiatal nővé válik, aki nem pusztán anyja eszköze, hanem saját vágyainak rabja. Ugyanígy: Jochanán, a próféta sem csupán az isteni kinyilatkoztatás képviselője: elutasítása, kíméletlen ítéletei emberi sebezhetőséget is hordoznak. Heródes és Heródiás figurája pedig egyszerre groteszk és félelmetes: a hatalom, a félelem és a vágy kusza hálójában vergődnek, miközben pontosan érzik, hogy valami visszafordíthatatlan felé sodródnak.

Nem véletlen, hogy a Salome a századfordulón Németországban talált igazán termékeny talajra, és Richard Strauss 1905-ös operája emelte világsikerré a történetet. A Wilde-színmű azonban ritkábban kerül színpadra, különösen Magyarországon. A Nemzeti Színház mostani bemutatója ezért is különleges: a repertoáron először látható Oscar Wilde drámája, méghozzá a mai bolgár színházi élet egyik kiemelkedő alakja, Diana Dobreva rendezésében, aki következetesen olyan színházi nyelvet keresett, amely túlmutat a puszta történetmesélésen.

Dobreva értelmezésében a bibliai múlt és a jelen folyamatosan egymásba csúszik, mintha azt sugallná: ez a történet nem lezárt legenda, hanem újra és újra megtörténhet. A most látható színpadi változat bibliai idézetekkel és Alekszander Szekulov szövegeivel gazdagodik, a magyar szöveg Szini Gyula és Kosztolányi Dezső fordításainak felhasználásával, Kozma András dramaturg munkájának köszönhetően született meg. Ez a rétegzettség már önmagában is jelzi, hogy itt nem egyetlen értelmezés érvényesül, hanem több perspektíva feszül egymásnak.

Ahogyan Dobreva maga is hangsúlyozta egy interjúban: „Nem az Isten hagyta el az Embert, hanem az Ember az Istent” – és ez a gondolat pedig végig is vonul az előadáson, nem didaktikusan, hanem érzéki és érzelmi tapasztalatként. Ezt húzza alá Petia Dimanova szuggesztív, zsidó zenei elemeket is felhasználó kompozíciója is, amely igazi atmoszférát teremt: baljós, nyugtalanító, mintha már az első pillanattól tudnánk, hogy nincs menekvés. De ugyanennyire meghatározó az előadás vizualitása is: Marina Rajtcsinova jelmezei és Mira Kalanova díszletei egyszerre idézik az ókori világot és a jelent. Salome hófehér fátylai a szüzesség és az ártatlanság jelképei, amelyek azonban csak még élesebbé teszik a későbbi tánc és a vágy kitörését. Heródes és Heródiás modern, pazar öltözékei azt sugallják, hogy a hatalom, a bőség és az erkölcsi romlás nem korhoz kötött. A tér, a fény és a vetített elemek mind dramaturgiai szerepet kapnak, mintha önálló szereplőkké válnának a színpadon.

A Nemzeti Színház Saloméja tudatosan sötét tónusú előadás. Nem kínál feloldozást, nem nyugtatja meg a nézőt. Inkább végig arra kényszerít, hogy szembenézzünk a szereplők bűneivel – és a saját felismeréseinkkel. Salome (Tabajdi Anna e.h.) nem egy „femme fatale”, hanem összezavarodott fiatal lány, aki nem tud különbséget tenni szeretet és vágy között. Ezt az értelmezést maga a rendező is hangsúlyozza, aki egy interjúban így fogalmazott: „Engem soha nem érdekelt igazán az az interpretáció, amely Salomét a végzet asszonyaként ábrázolja, aki pusztán az erotikus csábítás révén éri el a céljait. […] Egyértelmű, hogy Heródes és Salome viszonyában jelen van a szexualitás, az erotikus vonzódás is, de ami Salome szempontjából nekem fontosabbnak tűnik ebben a darabban, az az, hogy meglátva Jochanánt egy szempillantás alatt beleszeret. […] Szerintem ebben az esetben Salome mintha rögtön megérezte volna Jochanánban az isteni szféra jelenlétét vagy az isteni szeretet kisugárzását. Tény, hogy Salome még egy fiatal, tapasztalatlan lány, akiben a vallásos rajongás keveredett össze az erotikus vonzalommal, és ennek következtében történik meg a tragédia.”

Ebben a változatban Heródes (Trill Zsolt) sem pusztán gyarló uralkodó, hanem olyan ember, aki fél a prófétától, mégis képtelen ellenállni a vágyainak és az ígéreteinek. Heródiás (Szűcs Nelli) is jóval több egy intrikus anyánál: igazi tragikus figura, aki a szerelméért már egyszer áthágott minden törvényt – és innen már nincs visszaút. Igazi belenyugvó, sokat látott asszony, akinek döntései mögött mély félelem és szeretetvágy húzódik meg. Berettyán Sándor Jochanán prófétája nem heroikus szent, hanem esendő ember, akinek szavai ugyan súlyosak, de nem találnak meghallgatásra. Ez a hangsúlyeltolódás is azt az értelmezést erősíti, hogy a darab nem a hit diadaláról, hanem annak kudarcáról szól: arról, hogy az ember nem képes meghallani azt, ami valóban megmenthetné.

A Nemzeti Színház Saloméja nem szórakoztat a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább kérdez és provokál. A szeretet, a hit és a vágy összekeveredése, az ígéretek súlya, a felelőtlen döntések következményei mind olyan témák, amelyek ma is érvényesek. Dobreva értelmezése szerint sokkal több mint egy bibliai történet vagy egy dekadens századvégi dráma: egy kegyetlen tükör, amelybe belenézni fájdalmas – de talán elkerülhetetlen.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Salome című előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)