„Ezek a szerepek azért is izgalmasak, mert általuk feszegethetem a határaimat” – Interjú Danis Lídiával

Múlt héten mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színház legújabb előadását, a Farsangot Botos Bálint rendezésében. Ion Luca Caragiale komédiájában a félreértéseké, a megcsalásoké a főszerepben, és ebben a sokszereplős kavalkádban kap helyet Mitza Baston is, akit Danis Lídia formál meg. A népszerű színésznővel közvetlenül a premier után beszélgettünk, aki bár meglehetősen fáradt volt – aki látta vagy megnézi az előadást, tudni fogja, miért -, mégis mindvégig mosolyogva, kedvesen válaszolt a kérdéseinkre.  

A nyár végén rendezték meg a Városmajori Szemle Pluszt, ahol a versenyprogramban szerepelt a Jógyerekek képeskönyve is. Az előadás végül három díjat hozott el, a legjobb rendezés és a legjobb férfi mellékszereplő mellett a legjobb női főszereplőjét is. Ez utóbbit te kaptad. Milyen érzéssel távoztál a díjátadóról?

Nagyon jól esett, álszentség lenne azt mondani, hogy nem. Amikor az ember elhoz egy díjat, mindig örül, mert ez visszaigazolása annak, hogy esetleg jól dolgozott és gondolkodott az adott előadásról. A Jógyerekek képeskönyve amúgy is a szívem csücske, sőt számomra igazán izgalmas, nehezített pálya volt, mert táncolok, éneklek benne, amire ritkán van lehetőségem színpadon, és a figurám, Anyusunk is annyira elrajzolt, amit színészként különleges kihívás eljátszani. Rémusszal együtt dolgozni is mindig megtiszteltetés, és annak is örülök, hogy bár tudom, mennyire megosztó ez az előadás, a Városmajorban értő és érző közönség fogadta. Szóval örültem a díjnak, de persze másnap minden kezdődik elölről, a nulláról, ismét fehér lappal indulsz, keresve, kutatva önmagad. Számomra így evidens.

Ezek szerint a díjak számával nagyobb a nyomás is?

Azt érzem, hogy igen. Minden díj egyben felelősség is. Az, hogy milyen minőséget produkálsz, hogy hogyan állsz a munkához, független az anyagtól, az előadástól és a rendezőtől. Én abszolút munkamániás vagyok, minden esetben keresem a határaimat, és természetesen minden munkámban a maximumra törekszem.

Isten őrizz, hogy ezt a nyomást erősítsem, de muszáj szóvá tennem, hogy a Színikritikusok is három kategóriában jelölték a Jászai Mari Színház előadásait. Ez jól jelzi azt, hogy kezdtek bekerülni a szakmai életbe, a körforgásba?

Szerintem igen. Úgy érzem, hogy letettük a névjegyünket a szakmában, és ez a névjegykártya egyre tetszetősebbre sikeredik az elvégzett munkánkkal, az évek múlásával és az erős társulati létezésünkkel. Olyan műhelymunka folyik itt Tatabányán lassan 10 éve, mióta állandó társulata lett a színháznak – amelynek, nagy örömmel mondom, alapítótagja vagyok –, amire én mindig is vágytam. És jó, hogy ezt a szakma is egyre jobban látja: kritikusok, rendezők és kollégák egyaránt jönnek, és néznek minket. Gyakran emlegetem a Sirályt vagy A salemi boszorkányokat, amiket Rába Roland rendezett még a kezdetekben – és persze még sorolhatnám a rendezőket, előadásokat –, mert ezekkel a produkciókkal rögtön az elején nyilvánvalóvá vált, hogy valamiféle erős, igenis bátor és számomra mindenképp minőségi színházcsinálásra törekszünk. És azt hiszem, ez kell is, mert Tatabánya nagyon közel van a fővároshoz: ha nem nyújtjuk a megfelelő minőséget, az itteni néző fogja magát és elmegy a Katonába vagy az Örkénybe, mert alig egy óra alatt felér Pestre.

Viszont fordítva is igaz, a budapestiek számára sem elérhetetlen a távolság. Van rálátásod, hogy nőtt-e a fővárosi nézők száma az évek során?

Igen, sőt, Budapest mellett Győrből és Székesfehérvárról is sok nézőnk van. Híre ment a Jászainak, eljönnek megnézni egy-egy előadást, és itt ragadnak, a következő évben már bérletet vásárolnak, annyira tetszik nekik, amit csinálunk.

Még egy kicsit visszakanyarodva a Színikritikusok díjátadójához. A gálán ti gondoskodtatok a műsorról is, a közönség az elmúlt évek előadásaiból láthatott részleteket. Honnan jött ez az ötlet?

Tavaly egy előadásunkat, engem pedig két szerepemért is jelöltek, így Rodrigóval (Crespo Rodrigo, a színház igazgatója – A szerk.) közösen részt vettünk az egy évvel ezelőtti díjátadón is. Akkor az Örkény adott neki otthont, és egy frenetikus ötlettel álltak elő: a díjak bejelentése között kritikákból olvastak fel, a színészek pedig azokra adtak válaszokat. Amikor megkaptuk a felkérést, jött az agyalás, hogy mit csináljunk, hiszen az Örkény ötlete tényleg pazar volt, de természetesen mi sem akartunk elmaradni kreativitás terén a gálát illetően. Guelmino Sándor és Rodrigo végül azt találta ki, hogy a régi előadásainkból olyan jeleneteket választanak ki, amelyek valamely módon reflektálnak az adott díjra. Azt hiszem, a közönség szerette ezt. (mosolyog)

Nálatok is elkezdődött az évad, éppen túl vagytok az első bemutató, a Farsang premierjén. Az előadást nézve ismét eszembe jutott, hogy piszok nehéz műfaj lehet a komédia.

Ez így van. Caragiale-t sosem játszottam még, de nagyon bírom a román színházat, így ez a lehetőség számomra dupla öröm volt most. A próbafolyamat közben sokszor eszembe jutott Kusturica, aki olyan világot ábrázol a műveiben, ami nem jellemző a bohózatokra és a komédiákra. Hiába dolgozik a történet nagyon erős típusfigurákkal, hiába vígjáték az egész, mégis halálkomolyan kell játszani, már-már a stroke-ig elmenően, szívvel-lélekkel, különben nem működik. Egy Stuart Máriát sokkal könnyebb játszani, mint ezt a darabot.

Éppen a premier után beszélgetünk, gondolom, kellően el is fáradtál.

Az nem kifejezés. Mitza Bastont, a karakteremet már az első megjelenésekor egy abszolút végállapotban látja a néző, és ez csak fokozódik, ahogy haladunk előre a történetben. Ez a szerep többet kivesz belőlem, mint ha egy kétszereplős darabot csinálnék, amiben két órán keresztül egy klasszikus értelemben vett hús-vér figurát kell játszanom. Nem fokozatosan kell felépíteni a karaktert, gyakorlatilag in medias res állapotban lépek be a színpadra.

Egy ennyire elnagyolt, végletes figurában is van benne belőled?

Habár tény, hogy Mitza szöges ellentétje az én személyiségemnek, de én azt a fajta a színészetet kedvelem nézőként, amikor bármennyire is elrajzolt a karakter, de meglátom benne az adott színészt. Az utóbbi időben sok hasonló szerep talált meg – A revizorban a Polgármesterné, a Jógyerekekben az Anyusunk –, de szeretném, hogy a közönség észre vegye ezekben Lidit is. Hogy sikerült-e, arról őket kellene megkérdezni. Ezek a szerepek azért is izgalmasak, mert általuk feszegethetem a határaimat. Ott van például a „kensavas” jelenet, ahol a rendező azt kérte, hogy még többet és többet rakjak bele, még inkább tempírozzam, én pedig úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, mert nem kapok levegőt. De próbálni, csinálni kell ekkor is.

A szerepedet az is nehezíti, hogy Mitza picit tájszólással beszél, ráadásul a fogalmakkal sincs mindig tisztában, ezért gyakran rossz kifejezést használ. Ez azon túl, hogy számos komikus pillanatot okoz, színészként egy plusz teher is lehet.

Én nem teherként élem meg, sőt, kifejezetten szerem, ha így vagy úgy, de nehéz a szöveg. Imádok például Parti Nagy Lajos szövegeivel dolgozni, mert igazi kihívást jelentenek számomra. Jelen esetben ez a fajta beszéd a figurának stílusa, ami azonnal beteszi őt egy skatulyába, a kifejezései határozzák meg őt. Nem állítom, hogy nem volt nehéz, egy-kettőnél már én is azt éreztem, hogy ember nem beszél így, és én magam sem értem, annyira furcsa relációban van az alany, az állítmány és a tárgy a mondatban. Ennek annyi a titka, hogy ezeket jól meg kell tanulni. Én amúgy is az a fajta színész vagyok, aki elég hamar megtanulja a szöveget, mert nem szeretek szövegkönyvvel a kezemben próbálni. Egy ilyen elmeháborodott nőnél, mint amilyen Mitza, aki ráadásul elég kacifántosan fejezi ki magát, a többi szereplővel egyetemben, szinte lehetetlen, hogy a mozgás és a szerepformálás mellett még ott helyben nézzem, hogy mit is kellene mondanom. Ami nagyobb gondot okozott, azok a nevek voltak, iszonyatosan nagy kavalkád van ugyanis a darabban abból, hogy ki kicsoda.

Botos Bálinttal először dolgozott együtt a társulat. Számodra jelentett pluszt ez az új találkozás, vagy az, hogy egy román szerző darabját egy román alkotócsapat vitte színre?

Ahogy említettem, nagy hatással van rám a román színház, emellett nagyon kíváncsi színész is vagyok, így vártam ezt a találkozást. Bálint teljesen más metódust hozott be a színházunkba, mint amihez eddig szoktunk. Rettentően sokat elemzett, néha már azt éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy egyetlen mondaton ennyit ülünk. (nevet) Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy az elemző próbák után jönnek a rendelkező próbák, majd begyakoroljuk az előadást. Bálint viszont egészen máshogy tempírozta a folyamatot, elég sokáig bíbelődtünk. Ehhez a metódushoz mindenképp kell az alkotók nyitottsága és türelme, hiszen általában ránk az jellemző, hogy a főpróbahétre már van a színészben egy kvázi biztonságérzet, minimum a kreszt illetően. Azt hiszem, és ebben Bálint is megerősített, hogy az ő színjátszásukra extrán igaz, hogy akár a harmadik-negyedik előadásra lesz kész a produktum, bár szerintem ez teljesen normális, hiszen egy előadás folyton alakul és érik. De erről szól a színház, az egyszeri és megismételhetetlen pillanat művészete.

Mennyire vagy „türelmes” színész? Értem ez alatt, hogy ha megtörténik az elemző próba, akkor utána egyből színpadra vágysz, hogy minél több mindent kipróbálj?

Ez talán nem is türelem kérdése, sokkal inkább egy tanulási folyamat volt részemről. Van Kardos Robival egy jelenetünk, amikor arról beszélünk, hogy ki írta alá a levelet, azt olyan sokáig elemeztük, hogy azt hittem, soha nem leszünk készen. Bálint szinte minden egyes mondatnál megállított bennünket, holott a színész akkor tudja megérezni a szerepét, ha végig is tudja mondani a szöveget. (nevet) Aztán egyszer csak valami átfordult, és meglett a jelenet. Szóval ezt kellett szoknom és tanulnom, hogy más tempóban haladunk, máskor érnek be a dolgok, mint ahogyan a próbafolyamat alatt szokott. Viszont ez egyáltalán nem baj, mert színházat sokféleképpen lehet csinálni.

Ezek szerint Bálint nem hagyott nektek túl sok szabad teret?

Képzeld el – és tudom, hogy most ellentmondok magamnak –, de igen. Volt, amihez nagyon ragaszkodott, annyira erős volt a víziója, hogy azt is megmondta, hogy annál a mondatnál kettőt lépek, és volt, amikor szabadon improvizálhattunk, vevő volt az ötleteinkre. Jó az anyag és a szerepemben is láttam annyi kraftot, hogy agyaljak rajta, és ez inspirált is. Nyitottak, kíváncsiak voltunk egymás felé, így összességében azt mondom, jó munka és próbafolyamat volt.

Nem sok időd jut a pihenésre, mert két nap múlva lesz az olvasópróbája a következő előadásnak, amit az interjú megjelenésekor már nagyban próbáltok.

Igen, ez a Hóhérok, amit iszonyatosan várok. Egyfelől imádok Rémusszal dolgozni, másrészt rajongok Martin McDonagh-ért: az a világ, amelyet ő lát és megír, sem mindennapi, szokványos. Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz!

Kiemelt kép: Danis Lídia (Fotó: Horváth Anett)