„Ez már az a fajta gitárzene, amit a kezdetektől fogva szerettünk volna csinálni” – interjú a Fiúk zenekarral

Akik kicsit otthonosabban mozognak a magyar alternatív zene világában – különösen a mainstreamen túl –, azoknak aligha kell bemutatni a Fiúk zenekart, akik pedig még nem ismerik őket, azoknak lassan illene. A kezdetben neosoulos boybandként induló formáció azóta jelentős hangzás- és stílusbeli átalakuláson ment keresztül, de úgy, hogy közben végig megőrizte kezdeti vonzerejét és karakteres magját. Jelenleg izgalmas, komplex gitárzenét játszanak, amit saját meghatározásuk szerint „földalatti popként” jellemeznek. A zenekart ezúttal Bíró Bence frontember képviselte: beszélgettünk vele az új dalokról, a készülő albumról, a változás természetéről – és egy emlékezetes koncertélményt is megosztott velünk.

Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett a Fiúk új számaival is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Van egy sokkal sötétebb, punkosabb és egy furcsán jól működő kissé cowboyos felütése az új daloknak. Korábban azt mondtátok, hogy az új single-ök kísérletezőbbek lesznek, de még nem tudjátok mi lesz velük pontosan. Sikerült kitalálni, merre megy tovább az új stílus és mi lesz a számokkal?

Egy kicsit távolabbról kezdem. Azért mondtuk, hogy kísérletezőek lesznek, mert a Ha neked nem című kislemezünknél volt egy olyan ötletünk, hogy egy kicsit rockosabb és alteresebb irányba kezdünk el menni – megnézzük, hogy abban milyenek lennénk. Aztán úgy éreztük, hogy ez a gondolat a második nagylemezünkre, a Szobák Felett-re, már sokkal inkább kiforrott és beteljesedett.

Ezzel kapcsolatban beszélgettünk a srácokkal, hogy jó-jó, oké, ez így már az a fajta gitárzene, amit talán a kezdetektől fogva szeretnénk csinálni a saját stílusunkkal – de mégis: hogyan lehetne az egész még progresszívebb? És hogyan lehetne valami olyasmit csinálni belőle, amire felkapod a fejed és azt mondod, hogy „na, ez a zene nagyon érdekes”?

Azt szerettük volna, hogy ha valaki meghallja az új számokat, ne feltétlenül úgy jellemezze őket, hogy „na, ez a dal most borzasztóan jól szól”, meg „hallom, hogy nagyon jól tudnak zenélni ezek a srácok, és a szöveg is milyen jó”, hanem egy meghatározó, megfoghatatlan érzés legyen úrrá rajta – valami, amitől sokkal inkább érdekesnek találja a dalokat. Valami, ami könnyen hallgatható, mégis összetett. Ezzel kezdtünk el kísérletezni, aztán majd a következő nagylemezünkön fognak teljesen összeállni ezek a témák, aminek Matrojska lesz a címe.

A Tükrökkel kezdődött ez az egész gondolat. Annak megírása előtt azon gondolkoztam, hogy mi az az egy téma saját magammal kapcsolatban, amit igazán meg tudok ragadni, és jól meg tudok fogalmazni, illetve hogyan tudnám azt társadalmi szintre kivetíteni – ráadásul úgy, hogy az egész önazonos legyen és hiteles. Végül arra jutottam, hogy a főtémának a haragot fogom meg, és annak a különböző aspektusait. Mit jelent mérgesnek lenni? Milyen fajtái vannak a haragnak egyáltalán? Azok hogyan tudnak változni? Egyáltalán kire és mire szoktunk haragudni?

Pont ahogy egy matrojska babában van még egy baba, és még egy baba, meg még egy baba, a haragot is ugyanígy szét lehet szedni. Ennek megfelelően az eddig megjelent három dal is mind valamilyen szinten ezt a témát járja körbe: a Tükrök kicsit egyértelműbb módon, de az Odatalálok a tengerhez és a Boldog dalok, morbid viccek is ugyanígy erről szólnak, csak egy kevésbé kézzelfogható árnyalatát ragadják meg.

Korábban azt mondtátok, rájöttetek, hogy nem kell azt játszanotok, amit éppen hallgattok. Viszont, ha jól láttam mostanában sok dühös zenét hallgattok – punk, post-punk, metál –, aminek a hatása a Tükrökben is erőteljesen érződik. Ennyire meginspirált a műfaj, vagy simán csak ez illusztrálta legjobban a vívódós témát?

Szerintem, hogyha valaki megkérdez minket, hogy miket szoktunk hallgatni, akkor mindig olyan zenéket fogunk mondani, amiket éppen képviselni akarunk. Én mostanában például Anesthesia-t hallgattam sokat, a napokban meg Django Reinhardtot. Szóval nagyon sokféle zenét fogyasztunk a mindennapokban, és nagyon sokféle alapanyagból, meg stílusból táplálkozunk, amikor alkotunk. Valószínűleg gyakran meg se tudnánk azonnal mondani, hogy konkrétan épp miből született egy-egy gondolat.

Talán az egész mögött az állhat, hogy mostanában felismertük, és ráébredtünk arra, hogy ez a postpunkos vagy punkos téma nekünk is egy kicsit a világunk, és hogy jól érezzük magunkat ebben a közegben. Úgyhogy jelenleg emellett tettük le a voksunkat, és talán fürdőzünk is benne.

A kezdeti fiúbandás pophoz képest nagyon sokat változott a hangzásotok. Most már olyan nagy zenekarok előtt játszotok, mint a 30Y vagy az Esti Kornél, inkább ezt a közönséget megcélozva. Hogy érzitek: változott veletek a közönségetek vagy teljesen kicserélődött?

Ez nagyon jó kérdés. Talán a Fiúk életében az volt a legnehezebb, amikor el kellett döntenünk, hogy mi pontosan milyen zenekar szeretnénk lenni. Nagyon sokféle műfajt hallgattunk, és nagyon sokfélét szerettünk, úgyhogy kurvára nem tudtuk eldönteni, hogy pontosan milyen zenét akarunk játszani – mindössze annyit tudtunk biztosan, hogy szeretünk zenélni, és hogy zenét akarunk csinálni.

Amikor elkezdtük Kőbányán a sulit – ahol megismerkedtünk egymással –, éppen nagyon sok Anderson .Paak-et hallgattunk, úgyhogy akkor sok olyan ötletet és dalt találtunk ki, ami inkább ez a neo-soulos, vagy soulosabb irány volt – ilyenkor talán még kicsit mainstreamebb, poposabb hangulatú számokban gondolkoztunk emiatt. Éppen ezért húznak a legkorábbi anyagaink – és talán az első albumunk is – inkább ahhoz a hangzás felé, mert épp mindannyian úgy voltunk vele, hogy ilyen zenét szeretnénk mi is csinálni.

Közben meg amúgy ugyanúgy hallgatott mindannyiunk rockzenét is: Levi (Lengyel Levente) például teljesen rock irányból jön. Én meg valamelyest népzenei vonalból, mert az már nagyon fiatal korom óta része az életemnek – de a zenekar többi tagjáról is elmondható valami hasonló. Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogy együtt, közösen, ebből a rengeteg műfajból merítve mit tudunk mi létrehozni, ami egyedi, szeretjük játszani és önazonos – mert amúgy ez az egész zenélésnek lényege: hogy magadat add közben.

Szerintem mára már sokkal több ember számára befogadhatóbb lett, amit csinálunk, és sokkal könnyebben átjön az, ami mostanra lett a Fiúkból. Biztos vagyok benne, hogy menet közben koptak le emberek, akik ezt a keményebb hangzásvilágot már nem tudják hova tenni. Viszont úgy gondolom, hogy akik mondjuk azért a szellemiségért szerettek minket, amit régen láttak a zenében, azok ma is ugyanúgy tudják szeretni – mert a zenekar továbbra is önazonos, és a legbelső mag változatlan. Lehet, hogy naiv vagyok, de én ezt szeretném hinni.

Végezetül, mi volt az a szám, amit legutoljára hallgattál és mi volt a legutóbbi koncert amire elmentél?

A legutóbbi szám, amit épp hallgattam Central Cee-től volt a Doja. Imádom őt, nagyon rá vagyok kattanva – simán elmennék a koncertjére is. Nagyon adom a vibe-ját meg azt a brit akcentust, ahogy beszél és rappel. Ha brit lennék, tuti úgy akarnék beszélni, mint ő. Komolyan, annyira szép az, amit ő csinál a szövegekkel és ahogy mondja őket.

Koncertekre amúgy ritkán járok – tudom, hálátlan dög vagyok, de valahogy nem szoktam rávenni magam. Viszont volt egy olyan élményem, ami annyira mélyen megmaradt bennem, hogy ha koncertekről kérdeznek, mindig ezt hozom fel, még ha már évekkel ezelőtt is történt.

Úgy 3-4 éve voltam egy Hét Hat Club bulin. Nehéz behatárolni őket, de lényegében balkáni népzenét kevernek hiphoppal, mindezt pedig egy texasi redneck csávó, Kjartan Code adja elő, aki egyszerre énekel és hegedül is. Tudom, leírva elég furán hangzik, de élőben elképesztően ütött, borzasztóan intelligens zene. Közben meg végig ment a pogó – olyan arcokkal, mintha egy OTL bulin lettem volna. Tényleg egy nagyon szürreális, de zseniális élmény volt.

Kiemelt kép: Bíró Bence (Fotó: Kovács Milán)