„Ez az előadás a szeretet nyelvén született meg bennünk” – interjú Lovas Rozival és Brasch Bencével

Vasárnap este Nick Payne Csillagképek című drámájával nyitja meg kapuit a Radnóti Tesla Labor. A kétszereplős darabot Lovas Rozi és Brasch Bence játsszák, velük beszélgettünk. 

Nick Payne Csillagképek című darabját próbáljátok éppen, meséltek egy picit róla?

Lovas Rozi: Ez egy kétszereplős dráma, ami két fiatal szerelmének történetét, a kapcsolatuk különböző szakaszait kíséri végig. Ez elsőre nagyon hétköznapian hangzik, de van benne csavar: a fiú méhész, a lány meg kvantumfizikus, a kvantumfizikában pedig van egy úgynevezett multiverzum-elmélet. Lényege, hogy nem csak egy univerzum létezik, hanem sok-sok egymás mellett párhuzamosan létező világ, amelyben azok a részecskék, amikből mi állunk, különbözőképpen kapcsolódhatnak össze.

Lehet, hogy ugyanúgy, de az is lehet, hogy egy pici változtatással: egy másik univerzumban ugyanígy ülünk mi hárman és beszélgetünk, csak rajtam piros póló van, Bence meg mondjuk lány. Erre az elméletre épül fel a darab szerkezete. Különböző módokon variálódnak ugyanazok a rövid kis jelenetek, minimális változtatásokkal. A „mi lett volna ha” kérdést vizsgáljuk. Azokat a pillanatokat, amikor eldől, hogy merre megy tovább az életünk.

Brasch Bence: A Csillagképek azt boncolgatja, hogy a döntéseink mennyire változtatják meg a jövőt, hogy mi történik, ha az ember abban az adott pillanatban ezt vagy azt cselekszi egy találkozáskor. Azt is vizsgálja, hogy a pillanatnyi állapotunk –  gondolok itt arra, hogy van-e barátnőnk, vagy éppen most jövünk-e ki egy szakításból, hogyan befolyásolja a döntéseinket. A darabban látható találkozások körülményei valójában ugyanolyanok, ám mi, a résztvevői folyamatosan változunk, fejlődünk.

L. R.: Emellett van benne egy komoly tétel a halálról is a lány betegsége kapcsán , ami belekeveredik kettőjük relációjába. Ez a rész a legális eutanáziát járja körül. Ma már adott a lehetőség, hogy az ember rengeteg pénz fejében maga dönthessen a saját sorsáról, megbízhat egy erre hivatott intézményt, amelyben hozzásegíthetik a halálhoz. Ezzel elébe mehet az amúgy is elkerülhetetlennek, ha úgy határoz, hogy nem akarja tovább elviselni a szenvedést. Ez a téma hozzáad még egy izgalmas réteget a történetünkhöz. Összetett és koncentrált anyaggal dolgozunk, mind témájában, mind pedig szenvedélyében. Csak ketten játsszuk, úgyhogy emiatt is különleges kihívás számunkra.

Hány találkozás van benne összesen?

L. R.: A legfontosabb etapok jelennek meg egy kapcsolatból: az első találkozás, az első randi, a szakítás, amikor újra összejönnek, a lánykérés és maga a betegség.

B.B.: Érdekes a vége is, hiszen annál a résznél, amikor a fiú nem akarja, hogy a lány a legális öngyilkosságot válassza, többféle döntési lehetőség merül fel.

Izgalmasnak tűnik az anyag.

L. R.: Az is. Nagyon okosan van felépítve az egész, Nick Payne tűpontosan írta meg, de mégsem ad kőbe vésett támpontokat.

B. B.: Rövidek a jelenetek, amik között olyan dolgok történnek, amit a színpadon nem mutatunk meg, ezért nekünk úgy kell játszanunk, hogy abból a háttér vagy az, hogy éppen mi a viszony a fiú és a lány között, kiderüljön. Csak akkor működnek az egyoldalas jelenetek, ha mögé tesszük a láthatatlan magyarázatot is.

L. R.: Olyan, mintha filmsnitteket látnánk, mintha futna egy mozi a tévében, te meg csak időnként kapcsolnál oda. Így a szereplők már megélték az előtte lévő dolgokat, de nekünk erre az előadásban nincs módunk, tehát mindig az adott pillanatba kell bekapcsolódnunk. Ez egy egészen felfokozott lelkiállapotot igényel tőlünk. Színészként ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy kapunk egy történetet, amit az elejétől a végéig eljátszunk, közben éljük a szerepünket, építgetjük a karaktert. Itt ezzel ellentétben időben és a helyzetek között is folyamatosan ugrálunk. Emiatt egészen másképp kell az idegrendszerünket trenírozni, egyfajta szokatlan fürgeségre van szükség.

Ez azt sejteti, hogy egy nehéz próbafolyamat végéhez közeledtek.

B. B.: Nem mondanám, hogy nehéz, én inkább különlegesnek érzem. Három szakaszban próbáltunk: elkezdtük június elején, aztán dolgoztunk augusztus végén egy kicsit, és most van a főpróbahét. Ez így elsőre ijesztő volt, de most már látjuk, hogy mennyire hasznos a munkafolyamat töredezettsége, mert a szünetekben rengeteget érett bennünk az anyag. Amikor nem próbáltunk aktívan, akkor is minden héten találkoztunk, hogy a szöveget összemondjuk. Ezeken az alkalmakon pont az előtörténeteket tudtuk alaposan kielemezni és kidolgozni.

Nem akartuk, hogy látványos színészi megoldások, technikai dolgok elvegyék a figyelmet azoktól a finom dolgokról, azokról a hajszálnyi különbségekről, amik a fiú és a lány állapotaiban vannak a jelenetek között. Ugyanazok az emberek maradnak végig, csak mindig egy picit más élethelyzetben. Ezt tudtuk érlelni a próbafolyamat alatt közösen gondolkodva, úgy, hogy nem volt rajtunk semmiféle időkényszer.

Akkor ebben volt önszorgalom is.

L. R.: Igen. Elképzelhetetlen lett volna úgy feldolgozni ezt az anyagot, hogy nem végzünk előtte ennyi kutatómunkát, szóval tényleg szerencsések vagyunk, hogy ilyen furcsán alakult ez a próbafolyamat. Eddig azért sok közöm nem volt a kvantumfizikához, és azért ez nem is egy egyszerű témakör, szó sincs arról, hogy egy délután alatt megguglizom, hogy mi az a multiverzum-elmélet és máris értem. Teljesen máshogyan tudtam nekifogni a felkészülésnek, mert volt rá idő, hogy mondjuk a relativitáselmélettől kezdjem, ami szintén a része… Vagy az, hogy Bence méhész a darabban. Voltunk emiatt egy tanulmányi úton, elmentünk és megnéztük, hogy egy méhészetben mi történik. Rég volt olyan munkám, amihez ennyit kellett kíváncsiskodni.

B. B.: Ettől pedig nagyon személyessé is vált az egész. Nem csak a kutatómunkára gondolok most, amire abszolút volt igényünk és amihez lelkesen álltunk hozzá az elejétől kezdve. Valahogy annyira együtt voltunk a rendezővel mi hárman, hogy már nem is válik el, hogy hol kezdődik a méhész és hol végződöm én.

L. R.: Ez egyébként pont nem a kimondott mondatoknál számít majd, hanem a csendekben. Akkor van sűrűsége és tartalma, hogy ha egy ilyen komoly, megélt előtörténete tud lenni a szereplőknek és a próbafolyamatnak, a helyzeteknek.

Ugye most dolgoztok először együtt?

B. B.: Igen.

Könnyen megtaláltátok a közös hangot?

B. B.: Igen, azonnal.

L. R.: Szerintem is, abszolút. Ez emberfüggő egyébként, de Bencével egy pillanatig sem volt ez kérdés, azonnal egymásra hangolódtunk.

Milyen volt Szilágyi Bálinttal együtt dolgozni?

L. R.: Mi már találkoztunk korábban, a színArany című előadást csináltuk együtt, illetve az Irodalom Éjszakájának jeleneteit is ő rendezte az elmúlt két évben a Radnótiban. Ez most egyébként egy teljesen más viszony, valahogy ebben a munkában hárman együtt fogtuk egymást, illetve negyedikként Hatvani Moni, aki a rendezőasszisztens. Ő is velünk élt ebben a dologban. Nagyon bizalmas és szeretettel teli volt az egész próbafolyamat.

B. B.: Alapvetően minden próbafolyamat hozzá tud nőni az ember szívéhez, de itt Bálintnak volt egy nagyon erős alapkoncepciója, amihez mi nagyon könnyen tudtunk kapcsolódni. Volt időnk keresgélni a dolgokat, közös gondolatokból tudott megszületni az egész előadás. A történet maga kisreálban van megírva, amit Bálint beemelt egy nagyon különleges térbe és látványba.

Mesélhettek a térről?

L. R.: Londonban volt a darab ősbemutatója, és utána is csak angol nyelvterületen vették eddig elő. Néztünk ezekről az előadásokról képeket és videókat, és mindben közös volt az, hogy valamilyen kicsit elvont térbe helyezték a történetet, ami minket az űrre emlékeztetett leginkább. Sehol sem a tipikus kellékek voltak, szék, asztal… hanem egy absztrakt díszletben áll két ember egymással szemben és totál reálban beszélgetnek.

Bálint nem akart filmes megoldásokhoz nyúlni, szerette volna, ha annál plasztikusabb lesz az előadás. Ezért kitalált egy érdekes rendszert, ami ezt segíti elő. Márkus Sándor tervezte a díszletet és a jelmezeket, nagyon asszociatív, sok mindennel tudunk játszani, ami elemel a valóságtól, de mi magunk mégis a jelenben létezve kommunikálunk egymással.

Milyen a Radnóti Tesla Labor?

B. B.: Pár napja vagyunk még csak itt, és először nagyon szürreálisnak éreztük. Elég steril, szóval most az a feladatunk, hogy megtöltsük a játékunkkal és hangulatot teremtsünk benne. Még alakulnak a fények, a hangosítás, de már megkaptuk a végleges díszletet. Ilyenkor van mindig egy mélypont, mert ettől megijed az ember, meg zavarba jön, de azt gondolom, hogy nagyon kreatív volt az utóbbi két nap, sokat formálódott az előadás.

Egy egészen hosszú próbafolyamat végére értek két nap múlva, várjátok már a közönséget?

B. B.: Most már igen, mert kíváncsiak vagyunk a reakcióikra.

L. R.: Nagyon sok időnk és munkánk van a Csillagképekben, rettentő közel van hozzánk az egész, mintha nem is csak egy anyag lenne, hanem már úgy érezzük, hogy a mi történetünk.

B. B.: Ezért furcsa érzés, hogy most meg kell mutatnunk másoknak is. Nyilván azért csináltuk az egészet, de akkor is egy kicsit különös lesz a premier. Négy oldalról fognak körbeülni minket a nézők, így az is számít, hogy milyen energiával nézik, mennyire tudjuk őket behúzni az elején.

L. R.: Vagy hogy ők hogy hatnak ránk. Olyan szoros az összetartás közöttünk, hogy attól nem tartok, hogy valamilyen váratlan reakcióval kibillentenek minket, de testközelben lesznek, és sokszor ki is nézünk rájuk. Ez színészileg azért mindig extra megpróbáltatás.

És nagy bátorság is.

L. R.: Az. De mind a négyen azt érezzük, hogy ez az előadás a szeretet nyelvén született meg bennünk, így nincs egyikünkben sem félelem.

Kiemelt kép: Brasch Bence és Lovas Rozi (Fotó: Juhász Éva)