„Ez a szerelem nem halt meg soha” – interjú Pokorny Liával és Bárnai Péterrel

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ és a KuglerArt Szalon közös programjaként mutatkozik be szombat este a Héjanász című felolvasószínházi előadás, amely a népszerű #kapucsengő sorozat része. Ady és Léda különleges, legendás szerelmét Szederkényi Olga rendezésében Pokorny Lia és Bárnai Péter kelti életre.

Milyen a viszonyotok Ady verseivel?

Pokorny Lia: Különösen a szerelmes verseit szeretem, mert a szerelem minden velejárója, minden szélsőségessége, az egész hullámvasutazás benne van: a mindenáron veled élni, beléd halni, gyűlölni és szeretni, ezek mind-mind ott vannak a verseiben.  Ugyanolyan szenvedélyesek, mint Ady élete és ugyanolyan, mint mindannyiunké, ha bevalljuk, ha nem. Én például bevallom, pont ilyen szélsőségesen szeretem megélni az érzelmeimet.

Bárnai Péter: Szeretem Ady Endre költészetét. Mindig is tetszettek a versei, hatottak rám, de most hogy mélyebben megismertem, több, szebb és erősebb élményt nyújtanak a sorai.

Szederkényi Olga nyilatkozta egy interjúban, hogy Lia, először bekéretted a forgatókönyvet, és csak utána vállaltad a felkérést. Mitől volt benned kérdőjel?

P. L.: Minden szerep elvállalásához fontos, hogy lássam magam a leírt, a rendező által elképzelt szituációkban. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy Olga miként gondolkozik színházban – hisz ő dokumentumfilm-rendező – mennyire tudta színpadra alkalmazni ezt a történetet. Fontos volt, hogy lássam megelevenedni ezt a két embert, érezzem a lelküket. Anélkül nem szerettem volna igent mondani, hogy ne legyek biztos benne, hogy ebben a zárt, pici és nagyon is meghatározó térben is meg tudja fogalmazni a költő és az ő múzsája szerelmi gyötrődését, vajúdását, mert az a kapcsolat egyszerre, intim, szélsőséges és szenvedélyes. Ki kellett derülnie a szövegkönyvből, hogy ez eljátszható, sőt átadható, közvetíthető.

Péter, te viszont azonnal igent mondtál. Nem volt benned semmilyen kérdés a darabbal kapcsolatban, egyértelmű volt minden?

B. P.: Valóban még az előtt igent mondtam erre, a munkára hogy olvastam volna a darabot, de valahogy igen jó megérzésem volt az egésszel kapcsolatban. Kíváncsi voltam és izgatott, hogy Ady Endre gondolatait tolmácsolhatom. Ez megtisztelő feladat.

Lia, ad-e neked plusz energiát a darabhoz, hogy Olga azt mondta, ha te nem vállalod, meg sem rendezi a darabot?

P. L.: Ő ezt nem mondta nekem eddig, ezért ez most nagyon megdöbbentett. De jó is, hogy nem tett ekkora terhet rám, mert nagyon görcsöltem, szorongtam volna miatta. Túl nagy felelősség lett volna ennek tudatában döntenem – bármit is döntöttem volna. Nehéz lett volna nemet mondani, hisz akkor ez egy végzetes „nem”, hiába dolgozott vele. Azonban így, hogy tetszett, így is nagyon nehéz lett volna dolgoznunk, vállamon az ólom nehézségű súllyal nem tudtam volna szabadon gondolkodni, érezni, létezni, kísérletezni. Most utólag, a próbafolyamat végén, a bemutató előtti napokban olvasva viszont végtelenül megtisztelő, hogy ő már akkor azonosított engem ezzel a szereppel, hogy ő ilyen erősen érezte, hogy sikerül azonosulnom Léda érzelmeivel, intelligenciájával, műveltségével, nagyvilágiasságával, anélkül, hogy valaha látott volna engem próbálni akár ezt, akár más darabot.

Azért vállaltam el, azért szerettem volna Léda lenni, mert azt éreztem a darab elolvasása után, hogy annyi mindenről szeretnék és tudok is majd beszélni ezen keresztül, ami itt meg van írva, ami nekem sok boldogságot fog okozni. Remélem a nézőknek is. Köszönöm szépen Olga, sok szépet kaptam ettől a próbaidőszaktól, és gyakran éreztem, hogy Léda, a valaha élt múzsa személyisége, nem áll tőlem messze. Mélyen elkezdtem érezni őt, hogy miből áll a szerelme, a kétségbeesése, a fájdalma, az ereje és újra meg újra azt éreztem a próbákon, hogy bármennyire is tragikus, bármennyire is gyötrő, én sem tudta volna másként megélni ezt a nagy szerelmet.

Mennyire inspiráljátok egymást, megvan-e az a bizonyos szikra, ami ehhez a speciális műfajhoz szükséges?

P.L.: Jóval nagyobb köztünk a korkülönbség Péterrel, mint Ady és Léda közt volt – ez feszélyezett a kezdet kezdetén.  Ráadásul az Újszínházban Péter stúdiós volt, mikor én már színészként játszottam, féltem magamtól, hogy vajon, képes leszek-e felfedezni benne a férfit, és nem azt a helyes, tehetséges, ámde mégiscsak kölyköt fogom-e látni, aki megismerkedésünkkor volt. Be kell, valljam, ebben Péter nagyon sokat segített. Nem is biztos, hogy tudatosan. Nagyon tehetséges: átitatta magát Adyval, a gondolataival, az érzéseivel, megdöbbentő volt a szemébe nézni az első pillanattól kezdve. Egy szerelmes férfi nézett a szeretett nőre, ahogy Ady nézett valaha Lédára.

B.P.: Abszolút! Minden megvan, ami a közös munkához és a témához szükséges volt. Úgy érzem, jól tudunk együtt gondolkodni és alkotni. Hasonló  elképzelésekkel és energiákkal is nyúltunk mindketten az anyaghoz. Lázas munkával és nagy egyetértésben hoztuk létre az előadást. Nagyon várjuk a premiert!

Van-e számotokra különlegessége, varázsa a helyszínnek, ahol a darabot előadjátok?

B.P.: Olgáról és magáról a darabról nekem Kőszegi Edit mesélt, aki a Kugler Art Szalon, (ha ezzel nem sértem meg) háziasszonya. Egy Anna Karenina előadás után ültünk le a konyhában beszélni a dologról. Bájos kis konyha, ahogy a lakás is. Sok-sok esztétikum, s minden mellett és mögött az élet nyomai tisztán érezhetőek. Már évek óta játsszuk ott a Trojka Színházi Társulással, az Anna Karenina befejezetlen történetét és mostanra igazán otthon érezzük magunkat. Örülök, hogy ez a darab is itt kerül bemutatásra. Egyszóval maga a hely és a résztvevő személyek jelentettek garanciát arra, hogy jó munka lesz és hogy mindenképpen vállaljam el.

P.L.: Ha valahol ezt a darabot el lehet (vagy kell) játszani, az a Kugler Art Szalon. Ha ezek a falak mesélni tudnának! Itt minden tárgynak, minden képnek külön története van, és ezek közt a falak közt annyi súlyos, igaz, fontos gondolat, mondat hangzott el vagy született az évek során a legkülönbözőbb alkotóktól, hogy ettől az atmoszférától nem lehet függetlenedni. Olyan gazdag, olyan dús történelem van a falak között, de még a padlón is, hogy azt érzem, itt nem 2020-ban vagyunk. A szalon minden szegletének, minden sarkának kora, súlya, múltja van, dől a tehetség, a tudás, a legkülönbözőbb világszemlélet, a kultúra a falakból; az ott lakók és az egymásnak kilincset adó művészek személye, tudása, az ott folytatott folyamatos diskurzusok, eszmecserék, lázas munkák gazdagsága miatt. Minden egyes alkalommal egy kulturális sokk belépni az ajtón, minden nap találok valami újat, amikor beteszem ide a lábam. Itt egy másik korba csöppenek, most épp abba, amikor ez a szerelem fellángolt és ököréletű lett – a fájdalmukat a verseken keresztül éljük és visszük tovább – mert hiszem, hogy ez a szerelem nem halt meg soha.

Kiemelt kép: Pokorny Lia és Bárnai Péter a Héjanász című előadásban (fotó: CAFe Budapest)