„Ez a padlás jó padlás” – Kritika az egri Harlekin Bábszínház A padlás című előadásáról

2023 nyarán újabb mérföldkőhöz érkezett A padlás: Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter musicalje ugyanis először debütált bábszínházi keretek között. A sokak számára ismert történetet az egri Harlekin Bábszínház vitte színre Szűcs Réka rendezésében – az előadás pedig decemberben a budapesti Klebelsberg Kultúrkúriában, januárban Budaörsön is megtekinthető lesz.

Kevés olyan színházi előadás van, amely annyira legendássá vált, hogy több évtizeden keresztül játsszák, mégis – szinte – lehetetlen rá jegyet kapni. Ilyen a Játszd újra, Sam! (Vígszínház – 1983), a Macskák (Madách Színház – 1983) vagy A dzsungel könyve (Pesti Színház – 1996). Ha pedig a 2000 után bemutatott előadásokat nézzük, akkor már most ide vehetjük Az Operaház Fantomját (Madách Színház – 2003), a Mary Poppinst (Madách Színház – 2012), a Mamma mia!-t (Madách Színház – 2013) és A Pál utcai fiúkat (Vígszínház – 2016), és várhatóan hasonlóan szép siker vár az alig pár napja bemutatott Pinokkióra is – csak, hogy a Presser-Sztevanovity párosnál maradjunk. Hogy mi lehet ezeknek a daraboknak és vele együtt a siker titka, azt nehezen lehetne megmondani, hiszen ezeken az előadásokon túl is nem egy olyan produkció született, ami megérdemelte volna az évtizedes sikerszériát, valamiért mégsem tudta megtalálni a közönségét.

De e cikk nem is ezt a jelenséget akarja megfejteni, hanem inkább egy olyan előadásra fókuszál, amely a fenti felsorolásból – szándékosan – kimaradt. Az 1988. január 29-én bemutatott A padlás a magyar színháztörténelem egyik meghatározó, ikonikus darabja. Nemcsak azért, mert több mint 35 éve megszakítás nélkül játssza a Vígszínház (túl az ezredik előadáson és az egymilliomodik nézőn!), hanem azért is, mert nehezen találnánk egyetlen olyan vidéki teátrumot is, amely ne tűzte volna legalább egyszer műsorra ezt a musicalt az elmúlt három és fél évtizedben. (Jelenleg Debrecenben, Veszprémben, Székesfehérváron, Szegeden és Egerben, továbbá a Veres 1 Színház tájelőadásainak köszönhetően több városban is látható.) A padlás sikere és varázsa az egyszerűségében rejlik, abban, hogy az emberi érzelmeket, kapcsolatokat hangsúlyozza és teszi mindezt oly módon, hogy gyermek és felnőtt is örömét leli benne.

Az egri Harlekin Bábszínház előadása azonban minden eddigitől különbözik. A teátrum a szerzők által megnevezett műfaji meghatározást felhasználva ekként aposztrofálja a darabot: félig mese, félig bábmusical. Félig báb, hiszen a szereplők közül csak a szellemek és Robinson a báb, a többi színész viszont hús-vér valójában létezik a színpadon. A darab pedig valóban félig musical (igaz, találóbb lenne a zenés játék), ugyanis eltér a műfaj általános szabályaitól – jóval több benne a prózai rész, nincsenek nagy kórusművek, látványos tánc- és tömegjelenetek. És végezetül valóban csak félig mese: hasonlóan A kis herceghez, ennek a történetnek is több olvasata létezik. Egy gyermek inkább a mesebeli elemekre, a humorra fog emlékezni, míg a felnőtteknek jóval többet jelent ez az előadás. Mindkét történet annyira szépen és érzéki módon mesél az elmúlásról, a halálról, az öngyilkosságról, valamint arról, hogy mennyire fontos az emlékezés, amelyre sokszor komoly szépirodalmi alkotások sem képesek. Presser Gábor fantasztikus, fülbemászó, érzelmekkel teli zenéje, valamint Sztevanotity Dusán és Horváth Péter szövegkönyve, lírai dalszövegei pedig mindezt szinte észrevétlen módon teszik: nem akarnak semmit sem szájba rágni, így mindenki tényleg azt szűrheti le a darabból, amit ő akar, amit be tud fogadni.

A történet főszereplője a fiatal Rádiós, akit ebben az előadásban Zádori Szilárd formál meg, és bár elsőre talán meglepő lehet, hogy rá osztották ezt a szerepet, játékával és kiváltképp énekhangjával hamar bizonyítja a rátermettségét. A Fényév távolság a hazai musicalirodalom egyik legszebb szólója, Zádori értő és érző előadásában pedig igazán szívhez szólóan is csendült fel. Rádi az elhagyatott padláson dolgozik egy tudományos kísérleten, a Robinson névre hallgató szuper-intelligens számítógépen, amikor négy különös lény toppan be hozzá. Azt állítják, hogy szellemek, és már több száz éve bolyonganak, várva, hogy eljöjjön értük a Révész, és együtt repüljenek el oda, ahol az örökre szépek élnek.

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor érdemes kicsit közelebbről megvizsgálni, miben is különbözik az egri társulat előadása az eddig ismerttől. A négy szellem, vagyis Herceg (Sóvári Csaba), Kölyök (Mészáros Pancsa), Lámpás (Szabados Böbe) és Meglökő (Szilner Olivér) a darab azon szereplői, akiket bábuként, egészen pontosan leddel megvilágított marionett bábuként láhatunk mindvégig. Az őket mozgató öt színész (nem tévedés, ugyanis közülük ketten másik szerepet is alakítanak, így időnként más veszi át tőlük a bábukat) a fenti térben, a padlás „tetején” áll, így a nézők egy kicsit a kulisszák mögé is bepillantást nyerhetnek: láthatjuk, hogyan is zajlik egy helycsere, miközben a mozgató kezében ott van a zsinóron lógó báb, amelyet a színész táncoltat, ő maga pedig énekel. A szellemek bábjai áttetsző anyagból készültek, belülről időnként led-fény világítja meg őket, testük pedig nem lábakban, hanem foszlányokban végződik, így valóban olyan hatást keltenek, mintha túlvilági lények lennének (bábtervező: Csonka Erzsébet). Ha azt gondolnánk, hogy a zenés betéteket ilyen bábokkal lehetetlen látványosan színpadra vinni, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk: a bábok ugyanúgy táncolnak – akár egymással is –, mint a hús-vér szereplők, pontos koreográfia mentén (koreográfus: Kovács Bálint).

De nem csak ennyiben merül ki a bábszínházi forma: példának okáért maga Robinson is egy báb, pontosabban báb- és tárgyszínházi trükkök által mozgatott számítógép; Süni, miközben próbálja megszerelni az antennát, pantomimjátékot ad elő, és az is roppant ötletesen került kivitelezésre, ahogyan a helikopter megpróbálja leemelni a padlás tetejét. Az előadás leglátványosabb elemei azonban mégsem ezek, hanem a nyitány és az első felvonás fináléja. A színpad valóban egy mágikus hellyé válik, ahol a tárgyak életre kelnek: a könyvek a polcokon eldőlnek, a ládák és dobozok teteje kinyílik, ruhák hullanak ki belőlük, egy szék átgurul a téren… Ezzel a rendező, Szűcs Réka az első perctől fogva életre kelti a varázslatot, és ezt a különleges hangulatot mindvégig fenn is tartja, ezáltal a gyerekeket és a felnőtteket is egy olyan helyre viszi el, ahová valóban szívesen ellátogatnánk bármikor mi magunk is.

Ám nem csak ez az egy erénye van ennek az előadásnak: bármennyire is szeretem a vígszínházi változatot, nem tudok teljes mértékben elfogult lenni, így kimondható, hogy annak a rendezése nem jól öregedett, mára már kissé porossá vált, ahogyan a szövegkönyv némely eleme is. Ezzel szemben a Harlekin előadása úgy tud igazán mai és friss lenni, hogy közben megtartja az eredeti darab minden erényét és szellemiségét. A szövegkönyvben apróbb, de annál jelentősebb módosítások történtek: példának okáért Meglökő nem teljesen néma, bizonyos szavakat ő maga is ki tud mondani, kerültek bele olyan poénok, amihez a mostani generáció tud kapcsolódni, az első felvonás végén pedig igazán ötletes módon küldik szünetre a nézőket. Ezenfelül Szűcs különösen szép megoldást talált ki a szellemek búcsújára/elutazására, ezen a ponton is a bábszínház eszközéhez nyúlt, valamint keretet adott a nyitányban látható fényjátéknak is.

Lényeges változás az eredeti verzióhoz képest, hogy Témüller ezúttal jóval fiatalabb férfiként látható, mint ahogyan az megszokott. Őt Szilner Olivér kelti életre (ő alakítja Meglökőt is), aki néha kicsit túljátssza a szerepét, túlságosan izgága, viszont az is látszik rajta, hogy élvezi a negatív figura életre keltését, ez leginkább az Enyém a pálya című dalánál érzékelhető. Hasonlóan kettős szerepben látható Sóvári Csaba, aki Hercegként és Ütegként is feltűnik a színen, ez utóbbiban pedig többször is megcsillogtatja humoros oldalát. Bábinszki Ágnes hiteles a fiatal és a Rádiósba reménytelenül, és eleinte viszonzatlanul szerelmes lány szerepében, a duettekben hangja szépen szól Zádorié mellett. Barrabás és a Révész szerepe a darab egyik leghálásabb feladata, hiszen két teljesen különböző karaktert kell megformálnia az őt játszó színésznek, ráadásul utóbbiban a komikus és a drámai oldalt is meg lehet mutatni. Ez kimondottan jól sikerült Bankó Bencének, aki a prózai képességei mellett mind a tánc-, mind az énektudását meg tudta mutatni, az Örökre szépek hasonlóan szépen, érzelemmel telten szólalt meg, mint a korábban említett Fényév távolság. Bencze Mónika Mamókája különösen szerethető, ahogyan Várhelyi Dénes Detektívje is közel tud kerülni a nézők szívéhez.

Az előadást a színház 7 éven felüliek ajánlja, az általam megtekintett nap tanulságaiból kiindulva (ahol szép számmal képviseltette magát ez a korosztály), pedig bizton állíthatom, hogy nemcsak a felnőtteket, hanem a gyereket is olyannyira lekötötte a darab, hogy szinte alig lehetett hallani bekiabálást, beszélgetést, nevetést viszont annál többet. Persze, egyes jeleneteknél előkerült a szülők táskájából a papír zsebkendő, de ennél a darabnál, azt hiszem, ez így is van rendjén.

Kiemelt kép: Jelenetkép A padlás című bábelőadásból (Fotó: egri Harlekin Bábszínház)