“Ez a legáldásosabb munkahelyzet” – Interjú Hevesi Lászlóval és Zayzon Zsolttal

Szeptember 4-én mutatják be a Thália Télikertben Yasmina Reza egyik legnépszerűbb darabját, a Művészetet. Ennek kapcsán a darab két szereplőjével, Hevesi Lászlóval és Zayzon Zsolttal ültünk le beszélgetni a rendhagyó próbafolyamatról (a premiert eredetileg tavasszal tartották volna), az előadásbeli karaktereikről és természetesen magáról a művészetről.   

Mindketten az előző évadban csatlakoztatok a Thália Színház társulatához. Milyen volt az első év?

Hevesi László: Nekem, pályakezdőként különösen izgalmas, főleg, hogy két műfajban, egy zenés előadásban (Egy csók és más semmi – A szerk.) és egy háromszereplős kamaradarabban is kipróbálhattam magam. Pontosabban ez utóbbit a vírushelyzet miatt még nem tudtuk bemutatni, csak a próbafolyamat kezdődött meg tavaly. A Művészetnek a Thália Télikert ad otthont. Emellett volt egy beugrásom is A kulcslyukon át című darabba, az ilyen típusú feladatokat nagyon szeretem.

Zayzon Zsolt: Én nem vagyok pályakezdő, sőt, mondhatni már végig jártam fél Magyarországot, de nekem is jók a tapasztalataim. Minden vidéki színház egyben repertoárszínház is, vagyis mindenféle műfajban otthonosan kell mozogni, én ehhez szoktam hozzá az elmúlt évtizedekben. Színészként fontos, hogy többféle darabban kipróbáljuk magunkat, még akkor is, ha van olyan, amit kevésbé szeret az ember. Én például a zenés előadásokkal nem vagyok annyira jó kapcsolatban, de nem a műfajjal van problémám, ez inkább egyféle belső vívódás. A Thália ebből a szempontból olyan, mint egy vidéki színház: roppant változatos a repertoár. Ráadásul egy színész életébe kellenek is a változások, különben belefásul a munkába, megunja azt és könnyen ellustul. Nekem mindig is jó érzést volt új emberekkel megismerkedni, de azt is hozzá kell tennem, hogy végeredményben a működését, felépítését tekintve minden színház ugyanolyan. És itt van az is, amit Laci is mondott, hogy a Télikert elindulásával a Thália még sokoldalúbbá vált: a szórakoztatás mellett jut tér a kísérletezésnek is.

Mi a meglátásotok, a közönség fogékony erre a kísérletezésre?

Z. Zs.: Őszintén szólva, én nem ismerem a budapesti nézők szokásait, én falusi gyerek vagyok. (mosolyog) A tapasztalataim azt mutatják, hogy ennek a felfutásához végtelenül sok türelem kell, mert nem fog egyik pillanatról a másikra bejönni az, aki eddig csak a Radnótiba, az Örkénybe vagy a Katonába járt. Ez egy hosszú folyamat, időt kell adni a dolgoknak. Az érdeklődés megvan mindkét műfajra, de szerintem teljesen más a közönség összetétele.

H. L.: Nyilvánvalóan ezeknek a daraboknak is meg kell találnia a maga közönségét. A Tháliáról kialakult az emberekben egy kép, tudták, hogy itt milyen jellegű előadások futnak, most ezeket kell összeegyeztetni a változásokkal.

Amikor leszerződtetek a színházhoz, fontos szempont volt a műfaji sokszínűség?

Z. Zs.: Igen, egyértelműen.

H. L.: Természetesen csábító volt, hogy többfajta játszási technikát is elsajátíthatok.

A soron következő bemutatótok a Művészet lesz, amelynek szeptember 4-én lesz a premierje, de ahogy korábban utaltatok rá, ennek a darabnak a próbafolyamata már tavasszal megkezdődött, azonban a koronavírus miatt akkor nem tudtátok bemutatni. Hogy látjátok, segítette az elmélyülést a leállás?

Z. Zs.: Erre akkor tudok majd teljesen őszintén válaszolni, ha már túlleszünk a bemutatón. Bár a próbafolyamat valóban leállt március közepén, amikor javulni látszott a helyzet, és biztonságos körülmények között tudtunk dolgozni, akkor folytattuk a munkát. Az egy furcsa élethelyzet, amikor úgy próbálsz, hogy bár van egy kitűzött dátumotok, de nem tudod, hogy valóban meglesz-e a premier vagy megint közbeszól az élet. Nem volt meg az az izgalom, mint más daraboknál, amikor érzed, hogy közeledik a bemutató és jönni fognak a nézők, így akarva-akaratlanul rád telepszik az, hogy van-e ennek értelme. Ugyanakkor a leállás miatt biztosan érlelődtek bennünk a dolgok, sok minden leülepedett.

H. L.: Én például nemrég voltam egy tíznapos színjátszós táborban Parádfürdőn, a Paszton, csoportvezetőként és volt, hogy munka közben azon kaptam magam, hogy ebből a darabból köszönnek vissza bizonyos szituációk, gesztusok a táborozók részéről. Ezeket mind tudom hasznosítani.

Mesélnétek a szerepetekről?

Z. Zs.: A történetben három különböző karakter tűnik fel: Serge (aki megvásárolja a festményt, őt Nagy Viktor alakítja – A szerk.) a liberális, nyílt szellemű és szemléletű, Marc a konzervatív és Yvan, aki mindenkinek meg akar felelni. De ez így egy nagyon leegyszerűsített jellemrajz, egyikük sem fekete-fehér. Marc – akit én játszom –egy repülőgép-tervező mérnök, roppant precíz és rendszerető, ez is azonnal ad a karakternek egyfajta jellemet. A kép körül kialakult vita persze csak felszíne a darabnak, ami leginkább arról szól, hogy Marc fél attól, hogy elveszíti a legjobb barátját, amiatt, hogy ő túllépett a barátságukon, ezért vádaskodni kezd. Nekem ez a legfontosabb benne: úgy érzi, megcsalták, emiatt durvul el a helyzet. Olyan ez, mint amikor egy pár szakít: a legbékésebb ember is képes kifordulni önmagából, tányérokat törni.

H. L.: Én Yvant játszom, ő a legfiatalabb szereplő. Serge és Marc között van egy erős kötelék, mellettük pedig ott az én figurám egy szórakoztató energiabombaként, aki segít nekik abban, hogy ne fásuljanak bele a felnőtt férfi létbe. Yvan azonban még e felnőtt férfikor küszöbén áll: egy olyan házasságra készül, amiről a másik kettő előre látja, hogy zsákutcába vezet. Van előtte két „apafigura”, látja, hogyan cívódnak egymással, és igyekszik megérteni mindkét fél igazát. Próbál ellavírozni kettejük között, de végül kénytelen állást foglalni.

Z. Zs.: Tulajdonképpen ez a lényeg: Marc és Serge a barátságát akarja megmenteni, Yvan pedig a gyerekből felnőtté válik.

A darab azzal kezdődik, hogy Serge vesz egy képet, amin fehér alapon fehér csíkok vannak, ezzel indul útjára a vita, ami – ahogyan ti is fogalmaztatok – végül jóval többről fog szólni. Ti hogyan álltok az absztrakt, modern művészettel? Sőt, meg lehet egyáltalán fogalmazni, hogy mi a művészet?

Z. Zs.: Ez nagyon sokrétű. Szerintem az a dolog, amit egy másik ember kreált, és ami egy másik emberben akár lelkileg, akár gondolatilag megmozdít valamit, az már művészet. Én is lenyűgözve nézek egy Michelangelót vagy egy Da Vincit, ugyanakkor nagyon szeretem az absztrakt művészetet is.

H. L.: A közízlésben szerintem Picasso művei az a pont, aminél az emberek azt mondják, hogy „én ezt már nem értem”. Kiállításokon sokszor hallottam, hogy „nekem ez már Picasso”, vagyis az illető nem tudja vagy nem is akarja értelmezni a látottakat. Én eggyel szigorúbb vagyok, mint Zsolt, fontos, hogy az alkotás megmozgasson valamit a nézőben, de attól függetlenül még nem biztos, hogy művészet. Viszont nem is kell mindenkinek művészetre törekednie. A művészethez kell egy biztos szakmai tudás, már csak azért is, hogy tudjam, hogy amit alkotok, az mihez képest valamilyen. Persze, van, amikor az ember ösztönszerűleg hoz létre valami izgalmasat, de a szakmai tudás elengedhetetlen.

Milyen a közös munka Béres Attilával, a darab rendezőjével?

Z. Zs.: Attila 1997-ben már tanársegéd volt az egyetemen, így engem tanított is. Ő az a rendező, akivel a legtöbbet dolgoztam, és mivel barátok is vagyunk, elég jól ismerjük egymást. Attila szeret kísérletezni, több variációt is kipróbálni, amitől annak, aki nem ismeri, olyan érzése is lehet, mintha felkészületlen lenne, pedig korántsem az. Én nagyon szeretek vele dolgozni.

H. L.: Számomra ez egy igazi műhelymunka. Azt érzem, hogy biztos kezekben vagyok, a rendező nem hagy magamra, ugyanakkor kellő mértékű szabadteret is ad, így nem csak színészként, hanem alkotótársként is részese vagyok a produkciónak.

Z. Zs.: A színházba mindig jól tud működni, ha kevés a szereplő és jól ki is jönnek egymással. Egy sokszereplős, nagyszínpadi darabnál a rendező munkája is kicsit más, ott egy tablót kell feltennie. Itt viszont egy szűkebb tér van, ami adott, azt kell tisztázni, hogy mi a viszonyok a szereplők között. Az meg, hogy melyik mondatnál állok fel vagy ülök le, az idővel magától kialakul.

H. L.: Ráadásul pont emiatt megszűnt a próbafolyamat „gyári munka” jellege. Nem arról van szó, hogy ki kell termelnünk egy előadást, hanem jóval nyugodtabb körülmények között tudunk beszélgetni a karakterekről, a történetről, a saját életünkhöz köthető vonatkozásairól. Ez a legáldásosabb munkahelyzet.

Kiemelt kép: Hevesi László és Zayzon Zsolt (fotó: Bodnár Zsófia / Thália Színház)