„Ez a darab olyan, mint egy családállítás” – Interjú Bakonyi Csillával és Egri Mártával

Február végén mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színházban az ausztrál származású Andrew Bovell Ha elállt az eső című drámáját. A történet négy különböző korban játszódik, négy generáció életén keresztül követhetjük nyomon egy család életét, és láthatjuk, milyen az, amikor egy mélyen eltemetett titok miatt a leszármazottak sem tudnak boldogan élni. Az előadás után a teátrum két színésznőjével, Bakonyi Csillával és Egri Mártával ültünk le beszélgetni, akik mindketten ugyanazt a karaktert keltik életre – csak más korban és más élethelyzetben láthatjuk őket a színpadon.

Mi volt az első szerepük a tatabányai Jászai Mari Színházban?

Egri Márta: Én öt évvel ezelőtt kerültem ide, akkor alakult meg az állandó társulat, A Padlás Mamókáját játszottam legelőször.

Bakonyi Csilla: Én már előtte is játszottam itt. A testőr című darab volt az első előadásom, abba be kellett állnom. Szerencsés véletlen volt: pont akkor játszottuk Székesfehérváron is a darabot, a színésznőt alakítottam, Rodrigónak (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.), és Sándornak (Guelmino Sándor, az előadás rendezője – A szerk.) tudomása volt erről, ezért kerestek meg engem. Két évig vendégművészként dolgoztam, utána lettem társulati tag.

Az idei évadban játszottak már együtt, egy darabban. Mesélnének a Szutyokban lévő karaktereikről?

E. M.: Két szerepet is játszom benne: az egyik a nevelőnő, aki az örökbefogadási intézet alkalmazottja, tőle fogadja örökbe a Csilla által alakított Irén és Attila, a gyermektelen házaspár Rózsit és Anitát. A másik karakterem Etuska, a falu, Csővár egyik öregasszonya.

B. Cs.: Én a Márti által már említett Irént játszom, akinek a tudtán kívül kiveszik a méhét, ezért hirtelen felindulásból az örökbefogadás mellett dönt a férjével együtt, de aztán később kiderül, hogy ez mégsem olyan egyszerű. Két, majdnem felnőtt gyermeket vesznek magukhoz, ez adja ennek a különleges Pintér Béla-féle világnak az alapját. Aki ismeri a szerző munkásságát, tudja, hogy ez mit takar.

Pintér Béláról jut eszembe: az évadban csak kortárs darabokat játszik a színház. Hogyan látják, fogékonyak erre a nézők vagy hiányolják a klasszikusokat?

E. M.: Én azt tapasztalom, hogy a nézők nem élik meg hiányként, hogy nincsenek klasszikusok. Ez egyébként teljesen tudatos volt a vezetőség részéről: bátor és vakmerő vállalkozásnak tűnt, de mostanra bebizonyosodott, hogy működik, a nézők jól fogadják a kortárs drámákat is.

B. Cs.: Szerintem nincs is olyan darab, amit kevésbé szeretnének. Sőt, nem egy olyan előadásunk van, főleg, amiket a kisebb befogadóképességű Kamaraszínházban játszunk, ahol várólista van, annyira nagy az érdeklődés iránta.

E. M.: Hála Istennek, szeretnek minket, egyre többen jönnek megnézni az előadásokat, akár a fővárosból is. Nyáron két darabot is viszünk a Városmajorba. (A kutya különös esete az éjszakában és a Tesztoszteron – A szerk.)

Február legvégén mutatták be a Ha elállt az eső című darabot. Nem először dolgoznak Guelmino Sándorral, a rendezővel. Mennyire volt csapatmunka a mostani próbafolyamat?

E. M.: Abszolút közös munka volt, de természetesen Sándor találta ki az előadás koncepcióját. Viszonylag nehéz próbafolyamat volt, de végig teljes összhangban dolgoztunk. Sándornak az volt az elképzelése, hogy minden szereplő legyen végig a színen, akkor is, ha éppen nincsen szöveges jelenete. Azt volt a legnehezebb kitalálni, hogy mi az a gondolat, ami még tud működni előadás közben, de mégsem veszi el a figyelmet attól a színészről, akire fókuszálni kell.

B. Cs.: A darab tulajdonképpen páros jelenetek sorából áll, sokáig mi is csak a kettős jeleneteket próbáltuk, egymástól teljesen függetlenül, csak az utolsó két hétben dolgoztunk közösen.

Mindketten ugyanazt a karaktert játsszák, akit két különböző életkorban, élethelyzetben is láthatunk. Volt valami koncepció, hogyan építsék fel magukban a figurát?  

E. M.: Sokáig törtük a fejünket azon, hogyan tudjuk elérni, hogy a néző számára nyilvánvaló legyen, hogy mi Csillával ugyanazt a karaktert játsszuk. Figyeltük egymás gesztusait, hangsúlyait, így építettük fel a szerepet.

B. Cs.: Volt egy olyan ötletünk is, hogy Márti, aki az idősebb Elizabethet játssza, járjon görbén, én pedig fiatalként majd egyre görnyedtebbé válok. Ezt persze később elvetettük, mert az előadás ledobta magáról, nem volt rá szükség, ezért másfajta kapaszkodókat találtunk ki a nézők számára. Egy kiválóan megírt drámával van dolgunk, amit már olvasni is nagy élmény, de az is tény, hogy az elején nem egyszerű követni a sztorit. A szövegkönyvvel a kezedben vissza tudsz lapozni, ha nem értesz valamit, de nézőként nem állíthatod meg az előadást, hogy megvárja mindenki, hogy képbe kerülj, mikor és hol vagyunk éppen. Éppen ezért nagy kérdőjel volt mindenkiben: a premier előtt elképzelni sem tudtuk, milyen fogadtatása lesz a darabnak. Szerencsére eddig pozitív visszajelzéseket kaptunk, a nézőket magával rántja a történet. Sándor például azt mondta, hogy nem is emlékszik olyan darabra, aminek már az olvasópróbáján mindenki bőgött. (mosolyog)

E. M.: Talán csak A mi osztályunké volt ilyen.

Ahogyan korábban szóba került, minden színész végig színen van. Mennyiben segíti a szerep megformálását, hogy minden este látják, az adott karakter honnan indult, vagy hova fog kifutni?

B. Cs.: Ez a helyzet főleg Ráckevei Annának (idősebb Gabrielle – A szerk.) és Mártinak kedvező és hasznos, mert ők ketten azok, akik figyelhetik a fiatalkori énjüket, Szakács Hajnalka (fiatal Gabrielle – A szerk.) és én viszont nem nézhetünk máshová a színpadon, mert mi a jelenben vagyunk. Pont az egyik előadáson történt, hogy Márti egyszer szipogott, én automatikusan ránéztem, hogy jól van-e, de azonnal eszembe jutott, hogy ott és akkor nem vehetem őt észre. Nyilván, hallani halljuk a párbeszédeket, és a próbákon is figyeltük egymást, így akkor is tudjuk mi történik, ha éppen nem nézünk oda. De egyébként olyan szempontból ez mégsem mérvadó, hogy a fiatalkori és az időskori karakterek is lejátsszák a saját ívüket, csak ezt nem lineárisan kapják meg a nézők. Eleinte csak azt látják, hogy a Márti által játszott Elizabeth alkoholista, de nem tudják, mitől vált azzá, hiszen az én kezemben nem látnak alkoholt még. Nekem pont az az egyik feladatom, hogy az előadás végére elérjem azt a szikárságot, ami Mártit az elején jellemzi.

E. M.: Ahogy Csilla mondta, nekem nagy könnyebbség, hogy végig figyelhetem őt. Az előadásba abszolút belefér a visszaemlékezés, látom saját magamat fiatalon, újra átélem azokat a helyzeteket, amikbe anno belekeveredtem. Ez remek játéklehetőséget is ad, hogy le tudjam reagálni az ő döntéseit, és magamnak is felteszem többször a kérdést, hogyan nem vettem észre a jeleket, hogyan lehettem ennyire buta?

Anélkül, hogy sokat elárulnék a csattanóról, annyit talán mondhatok, hogy a történetben eléggé súlyos bűnökről esik szó, amely nagyban kötődik karakterük, Elizabeth életéhez. Előadás után könnyen le tudják dobni ezt a terhet?

B. Cs.: Most már igen, inkább a főpróbahét volt ebből a szempontból nehéz.

E. M.: De ez természetes, az még a munkafolyamat része, akkor egészen másfajta állapotban létezik a színész. Még agyalunk a szerepen, otthon is foglalkozunk vele, van, hogy én alig bírok elaludni, annyit gondolkozom rajta. De amint elkészülök a karakterrel – ez jobb esetben a premierre megvan –, onnantól kezdve már csak azon gondolkodom, milyen volt az előadás, hogyan játszottunk mi színészek, tehát ez már inkább technika. Példának okáért, ma este is meghajoltunk, lejöttünk a színpadról, hálát adtam Istennek, hogy rendben lement a darab, és most itt beszélgetünk, utána pedig beülök a kocsimba és megyek haza. Végső soron arra akarok utalni, hogy ez is egy szakma, meg kell tanulni az évek alatt ezt is kezelni.

Ha csak egyetlen gondolatot lehetne megfogalmazniuk a történet kapcsán, mi az, ami a legfontosabb az Önök számára?

B. Cs.: Már az olvasópróbán felfigyeltünk rá, hogy ez a darab olyan, mint egy családállítás, egy terápiás folyamat, ez pedig nagyon közel áll hozzám. Van egy titok a családban, amely kihatással van a következő generációk életére, átadják és cipelik az emberek anélkül, hogy konkrét tudásuk lenne róla; nem tudják mitől nem működik az életük. Olyan energiák ezek, mint mondjuk a gravitáció: lehet benne hinni vagy sem, működik. Tehát ami nekem fontos ebben a történetben – azon túl, hogy egy önző, gyáva döntés, elhallgatása milyen beláthatatlan következményekkel jár – az, hogy ha egy mélyen elhallgatott titok felszínre kerül, akkor azt hogyan lehet feldolgozni, megbocsátani és elengedni.

E. M.: Sajnos Csilla megelőzött, nekem is a családállítás jut azonnal eszembe, többször voltam is már ilyenen, roppant érdekfeszítőek, és engem is a korábban említett dolgok érdekeltek leginkább.

Hol, miben láthatjuk Önöket legközelebb?

E. M.: Én továbbra is forgatom a Mintaapák című napi sorozatot, jövőbeni színházi munkáról egyelőre nincs tudomásom.

B. Cs.: Nekem a Részegek lesz a következő, egyben az évadban az utolsó munkám a színházban.

Kiemelt kép: Bakonyi Csilla és Egri Márta (fotó: Jászai Mari Színház)