Eszenyi függönyön innen és túl

John Cassavetes neve ma Magyarországon talán keveseknek cseng ismerősen, a fiatalok pedig gyaníthatóan csak címről hallottak olyan filmklasszikusokról, mint A piszkos tizenkettő vagy a Rosemary gyermeke, melyekben a görög származású amerikai színész-rendező is játszott. Cassavetes jártas volt a színházi világban, nem csoda, hogy a korban megszokottól eltérő formanyelven beszélt az emberi kapcsolatokról, és rendszeresen csábította a kulisszák mögé a kíváncsi tekintetű közönséget.

Egyik legismertebb munkája a Premier című film, amely egy színésznő személyes drámáján keresztül mutatja be a függöny mögötti világot, melyet már többen is ábrázoltak moziban, színházban és tévében egyaránt. Egy olyan film, melynek története színházban játszódik, és nem a szokványos módon, és nem a megszokott eszközökkel beszél erről, a kívülálló számára csakis vidámnak, színesnek és élettel telinek látott világról, nem kérdés, hogy színpadra kívánkozik.

Így gondolhatták ezt a Vígszínházban is, amikor úgy döntöttek, elkészítik a Premier színpadi verzióját és Magyarországon elsőként hozzák be színházba. A történet középpontjában egy Myrtle Gordon (Eszenyi Enikő) nevű színésznő áll, aki legújabb bemutatójára készül. Az egyik este, amint kilép a színházból a próbák után, rajongók hada veszi körbe, ekkor ismerkedik meg egyik lelkes hívével, Nancyvel (Szilágyi Csenge). A lány a boldogságtól alig tud uralkodni magán, amikor pedig megölelheti az általa csodált művésznőt, olyan eufóriát él át, hogy táncolva, az aszfalt felett repkedve indul haza. Nancy azonban már nem érkezik meg otthonába, a boldogságtól megrészegülve ugyanis nem vesz észre egy közeledő autót, és a színház előtt halálra gázolják. Myrtle szemtanúja az egésznek, és az amúgy is labilis nőben ekkor valami megtörik, elindul azon a bizonyos lejtőn, és úgy tűnik, hogy még szeretett színháza sem tudja a zuhanásban megállítani.

A munkának mennie kell tovább a színházban, Myrtle azonban egyre kevésbé tud koncentrálni, nem tanulja a szöveget, elkésik, nem hajlandó végrehajtani a rendező utasításait és az egyik próbán, amikor pofon vágják, teljesen összeomlik. Valahol az előadás harmincadik percében, a balesetet követően megváltozik a színpadi atmoszféra, és fokozatosan kerülünk egyre beljebb Myrtle elméjébe. A hatalmas színpadot hátulról és oldalról is vörös függöny veszi körbe, mely néha teljesen eltűnik a szemünk elől és a mély, széles tér elnyel mindent maga körül, színészeket, kellékeket, érzéseket és gondolatokat egyaránt. Miközben az egész színpadot belengi a lágy füst, és a Presser Gábor szerezte jazzdallamok melegsége.

Míg az elején a valóságot láttuk, a balesetet követően minden egy szűrőn, Myrtle-en keresztül jut el hozzánk, az érzései ránehezednek a szereplők élethelyzeteire, legyen szó magánéletről vagy munkáról, ezt remekül érzékelteti a rendező, Martin Cicvak az erőteljes és egyszerű fényekkel. Myrtle-en megpróbálnak segíteni kollégái, de a nő hajthatatlan és önfejű, és mivel soha senkit nem engedett közel magához, talán nem is tudja, hogyan kellene segítséget kérnie. Megpróbál egymaga talpra állni, a tragikusan fiatalon elhunyt rajongója, Nancy alakjában saját, erőtől kicsattanó fiatal énjét képzeli oda mindenhova, próbára, előadásra. Azt a Myrtle-t, akinek még lehetett volna családja, lehettek volna gyerekei, aki előtt még ott állt az élet. A család és a gyermektelenség rendszeresen visszatérő gondolata az előadásnak, és megpendítik azt a klisét, amit számtalan más alkotásban is láthattunk már: egy nő lehet-e egyszerre színésznő és anya is, vagy mindenképpen, és minden korban választania kell e kettő közül.

Myrtle a premier napján éri el a lejtő alját, elképesztően másnaposan érkezik a színházba, járni, mozogni, de még beszélni sem tud. A rendező (Hegedűs D. Géza) azonban nem érez a nő iránt már szánalmat sem, a próbák során annyiszor ásta alá a munkát, hogy nem kegyelmez számára, így ilyen állapotban küldi a színpadra, a közönség elé. Myrtle azonban a kezdeti bukdácsolások után, mint főnix hamvaiból, feláll és jobban, erősebben játszik, mint a próbafolyamat alatt bármikor. A darabot azonban még ekkor sem képes úgy eljátszani, ahogy azt a rendező megálmodta, és Myrtle el is mondja, miért rontja el folyton-folyvást az alakítását: ha jól játssza ezt az „idős” figurát, ha hitelesen kelti életre, a nézők elhiszik, hogy megöregedett. A következő felkérések ezután mind idős szerepekre szólnának, és ami talán a legijesztőbb számára, kénytelen lenne szembenézni a valósággal, azzal hogy megöregedett. Myrtle azonban foggal-körömmel küzd ez ellen, bár az igazságot nagyon jól tudja ő maga is.

A fináléban, a részegségéből kijózanodva végül sikert arató Myrtle annak a partnerének köszönheti azt hogy visszatért az „élők sorába”, akit a próbák során kellemetlen helyzetbe hozott. Maurice-szal (Hevér Gábor) közösen előadott, a darabba nem illeszkedő rögtönzött játékuk során kellene feloldódnia az addig halmozott feszültségeknek, és nekünk nézőknek Myrtle-lel együtt elindulni felfelé a lejtő aljáról. A zárás azonban nem ad választ a korábban feltett megannyi kérdésre, nyitva hagy ajtót és ablakot.

A Premier azonban mégis kellemes színházi élmény, mégpedig azért, mert a sötétség, a kvázi negatív tér használatával, valamint a jazzes dallamoknak köszönhetően sikerült valamiféle mágikus környezetet teremteni. Eszenyi Enikő amilyen törékeny, a baleset után olyan erővel ragadja meg a nézőket és viszi magával egyre mélyebbre ebben a fura világban, hogy a végén ismét a napfényre engedjen minket. Hegedűs D. Géza nehezen talált rá a rendező figurájára, az előadás elején olyan megoldásokat látunk tőle, amiket idén már korábban is mutatott. Abban a jelenetben, amikor a majdnem öntudatlan színésznő fölött könyörtelenül mond ítéletet, játéka olyan letaglózóan nyers és őszinte, hogy megfagyott a levegő a nézőtéren.

A Vígszínház idei utolsó nagyszínpados bemutatója nem lenne rossz vállalkozás, van benne potenciál, de sajnos pont a hatalmas tér miatt a költői történetet és drámai sorsot kevésbé tudták erőteljesen, szívbemarkolóan megmutatni. Kisebb térben, hasonlóan kevés díszletelemmel (talán kevésbé hatásvadász kellékekkel), egy felvonásban olyan előadás lehetett volna, amit évekig emlegetnének, és nem azért emlékeznek rá, mert felgyújtottak egy autót a színpadon.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Jelenet a Premier című előadásból (fotó: Várady Nikolett)