És te ismered a határaid? – Kritika a Határátlépések című előadásról

Az Orlai Produkciós Iroda Határátlépések című darabja nem egy megszokott színházi előadás, sokkal inkább nevezném improvizációba burkolt életjátéknak, ahol a színészek hétköznapjaik egy-egy apró részletébe engednek be minket. Ez utóbbira elég sokan kíváncsiak is, bár ezt felróni a közönségnek nem lehet, hiszen mindenkit érdekel, mit csinál egy színész, miután véget ér az előadása. A darabban mind az öt művész életének egy kis szegletébe nyerhetünk bekukkantást. Ebből fakadóan a történet mélyen személyes és emberi: a színészek magukból építkeznek, az előadás mégsem válik öncélúvá, hiszen olyan határhelyzeteket látunk, melyeket mindannyian átéltünk már. A nézők hol felszisszennek, hol nevetnek. Talán ez lehet a kulcs a sikerhez: képesek vagyunk önmagunkon is nevetni, ha tükröt tartanak elénk, pont, mintha egy terápiás szembenézésen ülnénk önmagunkkal. Az első benyomásom az volt, hogy a színészeket sokkal jobban megviselték a pandémia miatti korlátozások, mint azt mi gondoltuk volna: hiába nyitottak már több hete a teátrumok, még mindig úgy érzem, hogy a művészek végtelen hálásak azért, hogy újra azt tehetik, amit szeretnek, élő közönség előtt, élő tapsot hallva az előadás végén. És nem is akármilyet: percekig tartó vastapsot, amit meg is érdemeltek, hiszen csodálatosak voltak, mind az öten tele élettel és fénnyel lubickoltak szerepeikben. Ez utóbbi hatására észre sem vettem, hogy mikor kezdődött el maga az előadás, annyira könnyedén csúsztunk át a darabra: a mindennapi, mindenki előtt ismert gondok világába, ahol olyan elvárásokkal találkozunk, amit néha lehetetlenség megoldani.

Elsőként Mészáros Máté mesélt arról, hogyan élte meg a szakítás és szétköltözés fájdalmát, miközben régi nő barátai átrendezték az otthonát, mondván, nem lehet új életet kezdeni a régi díszletében. Csakhogy hamar a férfi agyára megy a túl sok segítő szándék és meg akar állni, mert bár jól esik a segítség, ám van az a lelkiállapot, amikor ez mégis sok tud lenni. Ilyekor kellene meghúzni azt a bizonyos határt, de ez nem megy olyan könnyen. Főleg ha közben még szembe is kell néznünk az otthonról hozott rossz mintáinkkal, elakadásainkkal, tagadással és megromlott emberi kapcsolatainkkal, amiket át kellene beszélni az érintettel.

Schruff Milán, Péter Kata és Járó Zsuzsa szerelmi háromszögében az ex visszatérése hozta meg az igazi törést, az új barátnő ugyanis hamar felismeri azt, hogy a férfi a régit, és nem őt szereti. Itt annak lehetünk tanúi, hogy a két fél közül az egyik folyton kér és vár, a másik viszont folyamatosan átlépi azokat a bizonyos határokat. A dinamika sajnos ismerős lehet: a vétkes fél hibáztatja, mocskolja és lekezeli a védtelent a saját, vagy épp más bűnei miatt. A határátlépést ez esetben a szakítás jelenti, aztán a zuhanás, az élet újraépítése, a felnőtté és határozottá válás. Vagy annyira talán mégsem?

Schruff Milán egyéni történetével egy váltás következik, a hangsúly a színészetre került, pontosabban, hogy hol a határ színész és néző között. Itt Schruff elmondja, hogy a színész, bár nem lát minden arcot, de érzékeli, ha valaki a nézőtéren nyomkodja a telefonját, ami azért „nagy parasztság” még szerinte is, majd szóba került a színpadi meztelenség. Ezt követően Péter Kata mesélte el, mennyire lámpalázas már annak gondolatától is, hogy máshogy gondolkodik, mint az apja. Ez volt az első olyan történet, amivel részben azonosulni is tudtam, és itt kaptam az első jelképes pofont: tükröt magam felé. Ahogy a színésznőt hallgattam, felvetődött bennem az a kérdés, hogy vajon egy felnőtt ember miért retteg attól, hogy mit gondolnak róla mások, és miért fél a saját apja értékítéletétől? Vajon hányan nem tudják időben felismerni a határt, ami függésben tartja őket, hiszen meg kell felelni. De kinek is?

Ötvös András egy egyetemista korában történt eseményről mesél, mikor is a tűzoltókat kellett piszkálnia bevetés közben, amiről csak a parancsnok tudott, ám ez a gyakorlat annyira jól sikerült, hogy végül nyugtató injekciót kapott, amitől órákig nem tért magához. Na, itt hol a határ színészet és a valóság között? A következő jelenetben már Járó Zsuzsát hallhattuk, amint az online oktatás nehézségeiről mesélt, hogy milyen volt kisgyerekkel, home office-ban teljesíteni, olyan online felületeken, mint a Zoom, a Teams, a Moodle és társai, amikről egy anya még csak nem is hallott addig.

Az előadás végéhez közeledve Járó Zsuzsa és Mészáros Máté a női-férfi barátság és szerelem határainak feszegetéséről beszélgettek. Vajon át lehet-e lépni a határt barátság és szerelem között? És ha igen, akkor miért nem? Amikor előáll az a helyzet, hogy a felek hajszálnyira vannak attól, hogy egyikük belépjen, a másik viszont ezzel kilépjen valamiből. Ha pedig ez így van, az a valami nem teljesülhet be, még akkor sem, ha egyikük 20 éve vár erre a pillanatra. Persze azért csalnak, mert a szex néha barátként is belefér. És ki tudja? Talán újabb 20-30 év, és minden megváltozik… Vagy mégsem? Végezetül Schruff Milán a nagymamája demenciájának történetéről mesélt. Amikor kiderült, hogy a mamája az idősek otthonában vegetálva éli mindennapjait, a nézőtér megfagyott. Vajon milyen élet ez? – teszi fel a kérdést Schruff. Hol a határa az emberi méltóságnak?

Az előadás díszlete csupán jelzésszerű: minden fekete és sárga színekben pompázik, beleértve a színészek ruháját is. A két szín kombinálása nem véletlen: a veszélyt jelző táblákon is ezeket használják. Dömötör András rendezésa letisztult, és bár a történet apró mozaikokból áll össze, melyek ugyan nem épülnek szorosan egymásra, végül mégis olyan egésszé állnak össze, mintha az életünkből 10 vagy 15 év pörögne le előttünk…

Kiemelt kép: Jelenet a Határátlépések című előadásból (Forrás: Orlai Produkciós Iroda)