„És minket összefűz a fény!” – Kritika a Rudolf musicalről

A Margitszigeti Színházban idén nyáron olyan gálaestre került sor, amelyen a hazánkban is népszerű amerikai zeneszerző, Frank Wildhorn személyesen is jelen volt, sőt, ő maga kísérte zongorán a fellépő színművészeket, akik részleteket adtak elő a New York-i Broadway sikerszerzőjének ikonikus zenés darabjaiból: a Draculából, a Jekyll és Hyde-ból, a Carmenből, illetve a Rudolfból. Utóbbi musical ugyanezen a szabadtéri játszóhelyen egy másik időpontban a Győri Nemzeti Színház társulatának, valamint a főbb szerepekben látható vendégművészeknek közreműködésével teljes terjedelmében felcsendült, majd Bakos-Kiss Gábor rendezése most decemberben a Győr-Moson-Sopron vármegyei teátrum épületébe is beköltözött, és kőszínházi keretek között is bemutatkozott a közönségnek abban a minőségében, mint az ottani repertoár minden bizonnyal nagyon népszerűnek ígérkező legújabb eleme.

Már a margitszigeti előbemutatón is látszott: az előadásnak az az egyik legnagyobb erénye, hogy a viszonylag sűrűn előforduló tömegjeleneteket a rendezés okos logika mentén, az életszerűségnek figyelembe vételével kezelte, ez a szándék pedig zárt térben is szárba szökkenhetett, és nagyon erős hatású, nem utolsó sorban megalapozottságot tükröző látványvilágot eredményezett, amely mind ennek a tetejében kellőképpen meg is ágyazott a cselekménynek. Rudolfot, a trónörököst a musical dramaturgiája alapján több dolog emészti egyszerre. Az apjával, Ferenc Józseffel való személyes konfliktusa, és politikai jellegű ellentéte, a feleségével, Stefániával kötött rossz házassága, valamint az a tény, hogy besúgók flangálnak körülötte, a magyarok pedig a Monarchia válságának megoldását várják tőle. Ekkor ismerkedik meg Vetsera Máriával, akinek a hatására az igaz szerelem is megjelenik az életében, a kérdés már csak az, hogy miként jutnak el addig a tragikus végkifejletig, amelyről megemlékeznek a történelemkönyvek.

A musical Rudolfra vonatkozó énekszámait, a főhősnek bizonyos dialógusait, illetve a cselekményben foglalt szituációkra adott válaszreakcióit nagyon könnyű pátoszba fordítani. Aki látta már Wildhorn darabjának korábbi verzióit, az pontosan tudja, hogy bizony akadt olyan színészi értelmezés, ami nem is tudott ennek a kísértésnek ellenállni. Kocsis Dénes, a Győri Nemzeti Színház egyik szereposztás szerinti koronahercege ebben a tekintetben máris felmutat egy arányérzékre utaló erényt, hiszen ahányszor csak automatikusan bekapcsolhatna nála is művészileg a dalok vagy a párbeszédek jellegének hatására az emocionális túlcsordulást támogató reflex, ő azonnal átfordítja azt emberibb léptékű érzelemkifejezésbe, és fennkölt színezetű mondatok helyett inkább kedveskedőnek érzékelhető tónust használ a Vetsera Mária megformálójával (Nagy Alma Virág a megtekintett előadásban) közös jelenetekben, amitől kettejük viszonyrendszere azonnal természetesebb kapcsolódásként tűnik fel a közönség szemében.

Ami azonban fontos lehet, az az, hogy Rudolf alapvetően egy nagy fokú érzékenységet magában hordozó, tépelődő karakter, akinek ezen vonásait a musicalszínészek általában nem húzzák magukra teljesen realisztikus hitelességgel, hanem nyitva hagynak egy csatornát, találnak egy picike mentséget, amely hozzájárul ahhoz, hogy az ő olvasatukban a trónörökös már a darab legelején felvázolt gondterhes helyzetben is kifejezhessen némi férfias lobbanékonyságot a dalokban és a prózai jelenetekben. Győrben Kocsis Dénes ezzel szemben nem hagy szemernyi kétséget sem afelől, hogy a koronaherceg szorongó, erőtlenebb jellem, és ahhoz, hogy ezt képviselni tudja, nagyban hozzájárul a saját álmodozásra hajlamos, lírai alkata, belső indíttatásból fakadó, de kifelé olykor lefojtottan közvetített játékmódja, illetve a művészi eszköztárának visszafogottsága minden olyan esetben, amelyben nincsen kellőképpen alátámasztva, hogy expresszivitást kellene mutatnia.

Szerencsére Frank Wildhorn musicaljében olyan jelenet is akad, amelyben Kocsis Dénes nagy fokú intenzitással is megnyilvánulhat. A holnap hídja című buzdító jellegű dalbetét előadásakor például a nézőtér oldallépcsőjén felszalad a közönséghez a hátsó traktusig, és a sor szélén ülőket éneklés közben teljes beleélést tanúsítva különféle ráutaló gesztussal lelkesíti, majd nagyon jó ritmust tartva arra is gondot fordít, hogy szám közben a színpadon felállított emelvényre a megadott dramaturgiai pillanatban képes legyen visszaérni. Kocsis Dénes tipikusan az a színész, aki akkor tud igazán nagy dobást felmutatni, ha a rendezők rábíznak valami ténylegesen szélsőséges feladatot: a Dorian Gray rockoperában is a címszereplő gyarlóságtól sem mentes összetettségének ábrázolása okán alkotott maradandót, és egy gálaműsorban az Elisabeth musicalnek a Hogy ha kell egy tánc című részletében pedig a Halál karakterét percekre magára öltve meglepő bátorsággal érzékeltette a figurában és az énekszám rá eső részében felsejlő leheletnyi erotikát, delejező hangulatot.

Nagy Balázsra, a Rudolf előadás élveteg Taaffe grófjának megszemélyesítőjére szintén jótékony hatással van, hogyha egy produkcióban valamilyen bekoszoltabb figurát kap, Wildhorn zenés darabjának mostani feldolgozásában az ennek a kritériumnak maximálisan megfelelő szerepe pedig még meg is van spékelve egy olyan akrobatikus érzetű látványos ziccer-elemmel, amely további figyelmet rak a színész amúgy is fajsúlyos színpadi jelenlétére. A történet frivol nőalakjának, a Vetsera Mária barátnőjeként feltűnő Larisch grófnőnek jelmezébe bújva Mózes Anita is átlényegül, és tulajdonképpen az imént említett Vetsera-lány inverzeként vonul kizökkenthetetlen fókusztartással és markáns felbukkanásokkal a számára előírt nőiességet sugározva végig a történeten.

Nagy Alma Virág, az Szfe növendékeként a Budapesti Operettszínház repertoárdarabjaiban már rutinnal alakít a mostanihoz hasonló naivákat, és egyáltalán nem véletlen, hogy a rendezők ennek a szerepkörnek a potenciális képviselőjét látják benne előadásról előadásra. Nincsen ugyanis semmi szabálytalan, vagy kirívó a megjelenésében, és a klasszikus női minőséget hozza. Amellett, hogy a hangkaraktere is alkalmassá teszi őt az ilyesmi szerepekre, a habitusát illetően kiegyensúlyozottságot, nyugalmat hordoz, nem munkál benne semmilyen zsizsgő, nyughatatlan tónus, ugyanakkor hogyha egy énekszámban felfokozott érzelmeket szükséges közvetítenie, akkor azt a visszafogottságot sugalló aurája ellenére is kiáramló előadásmóddal teszi meg. Ez egy főszerepeket játszó naiva vonatkozásában valódi érvényességű előnyt jelent, mert szinte mindig tele van pakolva ilyen kondíciókat igénylő dalbetétekkel egy musical.

A Rudolf harmadik jelentősebb női karakterét, a trónörökös robbanékony feleségét, Stefániát Molnár Ágnes adja, és a színésznőnek a nagyon biztos színpadi jelenléte mellett az énekhangja is stabilan cseng, amint azt már más projektekben igen sokszor bebizonyította. Az pedig egy szellemes körülmény, hogy amíg Webber musicaljében, az Evitában egy Perón által kidobott szeretőt játszik, akit az ezredes azonnal levegőnek néz, amikortól úgy dönt, hogy inkább Eva Duarte-t tünteti ki a továbbiakban a figyelmével, az újonnan bemutatott Wildhorn darabban viszont Molnár Ágnes, mint az egyik tűzről pattant karakter, a női mellőzöttséget nem passzivitásra ítélten, hanem igazán figyelemre méltó dramaturgiai szituációkban éli meg.

Ferenc József szerepe szintén jelentősnek tűnik, mert az aktuális megformálója, aki Győrben Molnár Erik lett, az előadásbéli gyermekével, azaz az a darab címszereplőjével való konfliktusait énekelt és prózában kinyilvánított formátumban is hatásosan elővezetheti. Akad a produkcióban egy időről időre következetesen megjelenő figura, Pfeiffer, a bábjátékos, aki a maga kissé cinikus módján kommentálja olykor az eseményeket. Az őt alakító Bródy Norbert maga is rendelkezik némi iróniára való hajlamossággal, és tetten érhető a kisugárzásában egy csipetnyi furcsaság, ami a pályafutása során nagy hasznára lehet, zenés és prózai darabokban ugyanis egyaránt jól el lehet helyezni olyan színészeket, akik első ránézésre formálisnak tűnnek, aztán másodikra meg már jellegzetesnek.

A Győri Nemzeti Színház bemutatója az alapanyagot tekintve is rengeteg potenciált rejt, és a rendezés szintén rásegít arra, hogy a cselekmény jól elmesélt, valamint követhető legyen, bár ahogyan az előzőekből is látszik: rengeteg múlik a közreműködő színművészeken.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Rudolf című musicalból (Fotó: 4k Media Studio/Győri Nemzeti Színház)