„Erre a pályára kellett, hogy sodorjon az élet” – interjú Adorjáni Bálinttal

Már gyerekként megfogalmazódott benne, hogy színész lesz, de első nekifutásra a stabilabb háttérnek ígérkező közgazdasági pályát választotta. A sors azonban nem engedte, hogy elengedje az álmait, így végül mégis a színpadon kötött ki. De nemcsak a deszkákon nyújt maradandót, filmben és versekben is élményt nyújt az alakítása. Ha a szerep úgy kívánja, táncol, énekel, de nem hajszolja mindenáron a sikert. Nem vágyik az öncélú szereplésre, és tudatosan tartja a két lépés távolságot a bulvártól. A Mellékhatás című sorozat nőgyógyászát alakító, Adorjáni Bálinttal beszélgettünk.

Kilenc éves voltál, amikor átjöttetek Erdélyből Magyarországra. Emlékszel arra, hogy akkor ezt hogy életed meg? Tisztában voltál azzal, hogy mi történik, vagy sodródtál az eseményekkel? Megviselt, vagy megkönnyebbülés volt a költözés?

Nyitottan álltak hozzánk a szüleink, mindent meg tudtunk beszélni. Így erről is volt tudomásunk, és a bátyámmal együtt el is fogadtuk ezt a döntést, nem jött váratlanul. A készülődésből, pakolásból, ügyintézésből kimaradtunk, addig a nagymamánál voltunk Szovátán. Amikor hazamentünk már üres volt a lakás. Nagyon jó volt az út, hatalmas kalandnak éltem meg és tisztán előttem van az egész, ahogy vonatra szálltunk és elindultunk. A nagymamám testvéréhez érkeztünk a Vérmezőre, és a nagybátyám elvitt a Déli ABC-be. Mai napig megvan az orromban az az illat, ahogy a mozgólépcsőnek az a speciális zsírszaga keveredik a pénztáraknál lévő darálókból szálló őrölt kávé aromájával. Nagyon erős élmény, ahogy az is, hogy szendvicset csinál friss ropogós bagettből, Ráma margarinnal és Pick szalámival. Minden csodálatosnak tűnt akkor, valószínűleg emiatt is él ennyire élénken bennem. De, bizony megviselt. Azt gondolták, hogy engem, mint a legkisebbet kevésbé fog ez megrázni, de nem így volt. Aztán lett egy nagyon jó barátom, és onnantól fordult át a dolog.

Könnyen beilleszkedtél?

Valószínűleg könnyen beilleszkedtem volna, mert ez azóta általában könnyen megy, nagyon különböző, nagyon vegyes összetételű közösségekbe is. De ott akkor nagyon fájt a románozás, menekültezés. Erre ráment több hónapom, pszichésen zavart a dolog. De szerencsére aztán rendeződtek az erőviszonyok. Pár pofont sajnos ki kellett osztanom.

A Közgázra jártál először, csak utána felvételiztél a Színművészetire. Ez tudatos döntés volt, vagy akkor még nem vonzott a szereplés?

Láttam, ahogy a szüleimnek 40 évesen újra kellett kezdeni az életüket egy új helyen, és meg kellett teremteniük ismét mindent, és hogy ez mekkora energiát emészt fel. Nagyobbak voltak itt a különbségek, mint ott a Ceaușescu rendszerben. Ott a magyarság sokkal jobban összetartott, és egyáltalán nem zavart az, hogy örökölt cuccokban járok, nem a külsőségek számítottak. Itt ez sokkal szembetűnőbb volt, egy kisgyerek számára is érzékelhetőbbé, kézzelfoghatóvá vált. Emlékszem, mondtam is, hogy miért jöttünk ide Magyarországra szegénynek, amikor otthon legalább lakásunk volt. Amit ebből meg tudtam fogalmazni, vagy meg tudtam érteni az nem feltétlenül a jó oldala volt a változásnak. Jól tanultam, és volt egy vágyam, hogy normális egzisztenciám legyen. Most, hogy visszaemlékszem, elsős általános iskolás voltam, amikor Csíkban a tanítóbácsink egy magnóra felvette, hogy ki mi akar lenni. Akkor azt mondtam, hogy vagy vendéglátós, vagy színész. Végeredményben valahogy mind a kettőt sikerült teljesítenem, legalább is mind a kettőről lett papírom.

Milyen emlékeid vannak a főiskoláról, ahová már egy diplomával a zsebedben jártál?

A mai fejemmel szerintem lehet, hogy másképp csinálnám. Vagy másképp mennék neki, nem akarnék feltétlenül ilyen szinten mindenhol teljesíteni, hanem bizonyos dolgokra jobban fókuszálnék. Lehet, hogy nem kell egy mesterség órára 10 jelenetet vinni, és 10 jelenetben benne lenni, hanem próbálni egyet, és azt megcsinálni olyan színvonalon, hogy nézze mindenki leesett állal. Fontos, hogy hogyan koncentrálsz, és hogyan összpontosítasz egy bizonyos dologra, – igaz, hogy párhuzamosan csinálhatsz, produkciókat miután kikerülsz a főiskoláról –, de alapesetben mindig egyet próbálsz. Azzal a szereppel, azzal a darabbal foglalkozol, és akkor nem szaladnak szét az energiáid, ezáltal lehetőséged van, hogy mélyebbre mehess és valahova el tudj jutni benne. Így ez kézelfoghatóbb és sokkal erősebb tapasztalat lesz, amit a későbbiekben hasznosítani tudsz majd.

A Radnóti Színházban voltál gyakorlaton, és ott is maradtál.

Amikor végeztem, választhattam, hogy a Maladypébe megyek, az újonnan szerveződő Bodó Viktor társulatába, vagy a Radnótiba. Akkor volt egy nagyon hosszú kapcsolatom, és úgy éreztem, hogy el szeretném kezdeni az életet úgy, hogy biztos háttér legyen mögöttem. A Radnótiban voltam gyakorlaton, jól éreztem magam, logikus választásnak tűnt, hogy maradok.

Úgy tartják, hogy hét évente kell változtatni bizonyos dolgokon, te pont ennyit voltál a Radnótiban. Jobb ajánlatot kaptál Kecskemétről, vagy új impulzusokra vágytál? 

Igen valóban, hét évente cserélődnek le a sejtek. Néha eszembe jut, mi lett volna, ha másképp történnek a dolgok, valószínűleg akkor nem ez az ember lennék. Az ember hoz egy döntést, abba beleáll, és annak bizony vannak következményei. Egy idő után úgy éreztem, hogy a Radnótiban nem sikerül az előrelépés, a kiteljesedés, vagy nem sikerül olyan dolgokat csinálnom, amelyek megfelelően leterhelnek, vagy az ambícióimat teljes mértékben kielégítették volna. És ez rányomta a bélyegét a létezésemre is, meg arra is, ahogy én magamat éreztem a saját bőrömben. De ez is olyan fura, mert nemrég összefutottam Rehorovszky Béla szinkronrendezővel, aki azt mondta, hogy mennyire el voltam halmozva a Radnótiban a jobbnál jobb feladatokkal. Milyen érdekes, hogy kívülről mi hogy jön le, és hogyan éli meg ezt ehhez képest az ember. Úgy éreztem, hogy fogy a levegő körülöttem.

Aztán, a Radnóti Színháztól való elválás után hirtelen nagyon különböző feladatok találtak meg, mint az Ármány és szerelem Kecskeméten, az Operettszínházban az Ének az esőben, a Madáchban a Szerelmes Shakespeare. Helyt kellett állnom új közösségekben, és közben megismertem rengeteg új embert. Ez a sok új impulzus megmozgatott, és a feladatokra is kihívásként tudtam tekinteni. Hál istennek sikeresen vettem az akadályokat, ami nagyon nagy energiát adott, és úgy éreztem, hogy végre visszakerültem a saját bőrömbe. Elkezdtem érezni a súlyomat.

Volt olyan színház, ahova vágytál, ahova szívesen tartoztál volna?

A főiskola alatt természetesen a nagy triász: a Katona, az Örkény és a Radnóti volt az álmom. És akkor még a Nemzeti is. De olyan kemény munka folyt a színművészetin, sokszor éjjel 2-ig, majd másnap reggel 9-től újra, hogy igazából nem volt időnk ezzel komolyabban foglalkozni. Amikor harmadikban leültünk az osztályfőnökökkel, Zsámbéki Gáborral és Zsótér Sándorral, akik feltették a kérdést, hogy gondolkodtak-e már azon, hogy hova szeretnének menni, akkor én visszakérdeztem, hogy milyen alapon tudnék én erre reális választ adni, amikor nem igazán volt időnk arra, hogy előadásokat nézzünk országszerte, akár kollektíven.

A Radnóti után szabadúszó lettél, többek között sokat játszottál Kecskeméten. Melyik életforma áll hozzád közelebb?

Szabadúszó vagyok, de tiszteletbeli tag a Pintér Béla Társulatnál, és a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban is. A társulati lét egy nagyon jó alkotói közösség ez mindenképpen pozitívum. És tulajdonképpen van egy mindennapi vélt, vagy valós biztonság a havi fizetéssel. Aztán állsz a próbatábla előtt és várod, hogy mit fogsz játszani, ami nagyon sokszor elégedetlenséget és feszültséget képes szülni. Az ember vagy túllép ezen, és elfogadja, hogy nekem ez jutott, és abban a pillanatban valószínűleg elengedi azokat a lehetőségeket, amiktől igazán boldog tudna lenni.

Tehát kompromisszum?

Igen, de tulajdonképpen szabadúszóként is kompromisszumot kötsz. Mert tudom, hogy mi az, amit képes lennék eljátszani, vagy amit szeretnék, de már nem fogom tudni megcsinálni, vagy nem fér bele az időmbe. Valahogy sokkal egyenesebb dolog, hogy azt mondják: itt van ez, megcsinálod? És lehet, hogy a döntés már korábban és nélküled megszületett, de legalább az illúzió olyan, mintha mégiscsak a tiéd lenne. Onnantól kezdve szabadabb állapotba kerülsz, mert mentes vagy attól, hogy mérlegelned kelljen, hogy miért ezt csinálod. Mindenki felé ugyanolyan nyitottsággal tudok állni, hogy na, ennek az előadásnak jól kell sikerülnie.

Szabadúszóként milyen szempontok alapján mérlegelsz egy feladatnál?

Egyrészt, hogy ráérek-e, kikkel van szerencsém együtt próbálni és majd játszani, és talán legfőképpen hogy, milyen a szerep.

Keresel a szerepeknél kapaszkodót, vagy valamilyen párhuzamot a saját életeddel?

Óhatatlan, hogy a saját munícióimat hadrendbe állítsam. Az az izgalmas a mi szakmánkban, hogy bele lehet pakolni olyan dolgokat, amiket az ember nem feltétlenül tesz ki, vagy nem mond el. Nyilván ha magadból dolgozol, akkor kitalálod, hogy viselkedik, hogy mozog a karakter, de ezek a próbák során általában jönnek maguktól, nem kell előre gondolkodni. Vannak benne kapaszkodók természetesen. Kollégák tekintete, bizonyos  végszavak, a zene, ami segít, hogy megnyíljon a lelked újra és újra, estéről-estére. Aztán persze vannak rosszabb napok, amikor nem nyílik úgy, arra viszont meg kész kell lennie annyira a szerepnek, hogy tudjon megbízhatóan működni a kevésbé ihletett állapotban is.

Az idei évadban mi vár rád? Lesz új bemutatód?

Nemsokára kezdjük próbálni a Veszedelmes viszonyokat a Dohnányi zenekarral, a MÜPÁ-ban lesz a bemutató februárban, és reményeink szerint elindul a Mellékhatás harmadik évadának a forgatása, és az évad hátralévő részében, nyárig azt fogom csinálni. Van a Karamazov testvérek, amit már tíz éve játszunk a MU színházban, játszom számos Pintér Béla-előadásban, az Orfeumban egy vacsoraszínházi előadásban, az Apád fülében, a Kecskeméti Katona József Színházban A Miniszter félrelépben  és a TÁP Színház egy tavalyi bemutatójában, A helyzet urában.

A Mellékhatás című sorozatban a sztori központi figuráját, Dr. Széphelyi Zoltánt alakítod. Mennyire áll hozzád közel ez a karakter?

A karaktert is, és a filmet is nagyon szerettem. A covid alatt hetenként néztem, kíváncsi voltam, hogy visz magával az egész. Nem volt egyszerű a forgatás időszaka, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem viselt meg. Van egy csávó, aki elkövet egy hibát, és aztán utána emiatt a kanosszát végig kell járnia, és át is fordulunk egy nagyon erős izgalmi faktorba, hogy még mi történhet meg ezzel a szerencsétlennel. Bizonyos szituációk ki is fárasztottak, és biztos, hogy magamtól nem feltétlenül így működtettem volna a karaktert. A második évadra azt gondolom, sokat fejlődött a szerep, és egyre inkább cselekvőre lett megírva. Rengeteg izgalom van a filmbe sűrítve, szegény anyám mindig hívott utána, jaj, fiam még mi fog történni? Hatalmas szerencse, hogy én játszhatom ezt a karaktert, abszolút passzol hozzám a feladat. Biztos, hogy rossz lett volna látni, ha más kapja helyettem. Az volt a terv, hogy készüljön egy olyan film, amin nem feltétlenül látszik, hogy magyar. Költségvetését tekintve elmarad a HBO-tól, vagy a külföldi filmektől, de egyértelműen más szint. Kicsit szívfájdalmam, hogy azt gondoltam ez úttörő lesz, és be fogja indítani a hasonló komolyságú, témaválasztású és képi világú sorozatok gyártását. De sajnos nem ezt látom. Nem értem miért nem tud ez a gát átszakadni, miért kell éveket várni, hogy elinduljon egy sikeres dolog, amit tulajdonképpen bármelyik televíziós csatorna a legfelső polcára tehetne.

Van egy önálló ested, amelyben Szabó Lőrinc verseit dolgoztad fel. Miért pont őt választottad?

Volt egy lehetőség még a Radnótiban, hogy zene és vers témakörben, az egymásra hatásuk kapcsán lehet próbálkozni est létrehozásával az Irodallam sorozat keretében. Beszélgetős dolognak indult, de én úgy gondoltam, ha van ilyen lehetőség, akkor szeretném megmutatni magam. Szerettem volna kipróbálni, hogy képes vagyok-e egy óra tíz percben érdekes lenni. Izgalmasnak találtam a helyzetet, hogy ekkorát haraphatok. Hogy kint állok, és ennyi ideig beszélek. Szabó Lőrinc írásai számomra nagyon jól mondhatóak, szinte élőbeszéd szinten lehet gondolatokat megfogalmazni és közölni. A hangsúly nem a verstani leleményeken van. Nyilván az is adekvát, meg csodálatos, de inkább az érdekelt, hogy gondolatokat képes vagyok-e ilyen mennyiségben és ilyen szinten közölni. Másrészt nagyon szeretem Jacques Brel dalait, korábban sanzonversenyeken énekeltem is, így volt a tarsolyomban néhány sanzon, amelyeket Hajós András magyarra fordított. Szabó Lőrinc pedig nagyon sok franciát fordított, többek között Baudelaire-t, Verlaine-t és Villont, ezért úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon szép átfedés lehet. Dinnyés Danival csináljuk az estet, akinek szintén kedvence Szabó Lőrinc. Én mondom a verseket, ő pedig improvizálva játszik. Egy életútra lettek felfűzve a szövegek, játékos formában. Azokat a verseket választottuk egy viszonylag nagy merítésből, amikhez volt megfelelő munícióm, ahhoz, hogy közölni tudjam őket. Hatalmas élmény volt a bemutató, és hatalmas élmény azóta is játszani az estet.

A te saját, legfelső polcodon melyik munkád van?

Az Ármány és szerelem ilyen, vagy a Kőműves Kelemen, ami nagyon izgalmas, de nagyon nehéz szerep. Filmes szempontból mindenképpen a Mellékhatást gondolom most a csúcsnak. Szeretném, ha hasonló feladatok még megtalálnának és részt vehetnék ilyen színvonalas produkciókban, úgy gondolom, hogy ez top kategória. Legutóbb a  Memento mori – A váci legendában is nagyon izgalmas szerepet kaptam, és szerencsére nem volt számomra ellenszenves ahogy játszom a filmben, amikor megnéztem a vetítésen, pedig piszok nehéz amikor saját magadat kell nézned. Az Ének az esőben is óriási feladat volt a rengeteg szteppel, a Radnóti pici színpadáról felkerülni az Operettszínház grandiózus deszkáira. A Szabó Lőrinc est is abszolút a legfelső polcon van. És van egy Petőfink, a Huszonhat év, ami az évfordulóra készült, Kacsó Hanga népdalénekessel, Szabó Dániel cimbalomművésszel és Juhász Anna irodalmárral. Nagyon érzelmes, izgalmas, és intim előadás született. Sikerült nagyon érzékenyen és őszintén hozzányúlni egy szinte szoborrá merevedett toposzhoz, Petőfihez.

Amikor annak idején rámondtad a tanítód magnójára, hogy vendéglátós és színész leszel, akkor így képzelted?

Azért akartam vendéglátózni, hogy annyi pénzem legyen, hogy a falra tudjam ragasztani. (nevet) Biztos, hogy erre a pályára kellett, hogy sodorjon az élet, még úgyis, hogy nekiindultam a Közgáznak, és annak, hogy valami becsületes polgári foglalkozásom lesz. Mert úgy érzem, hogy sokkal izgalmasabb, teljesebb életet élek, sokkal több mindent tapasztaltam meg, és sokkal több mindent sikerült megélnem, mint ha a másik utat választom. Ebből a szempontból igen, így képzeltem. Gondolkodhatok azon, hogy építettem-e karriert, vagy sikeres vagyok-e, de ezeket elengedem, mert fontosabb az, hogy jól érzem magam a bőrömben és együtt játszhassak azokkal az emberekkel akiket szeretek és tisztelek. Nem csak színészileg, hanem emberileg is sikerült fejlődnöm az elmúlt évek során, ami a szabadságvágyamnak és a nyughatatlanságomnak is jót tett.

Nyitókép: Adorjáni Bálint (Fotó: RTL Klub)