„Erős hittel az ember bármit elérhet” – interjú Maróti Attilával

Maróti Attila színésszé válásának története már-már filmbe illő, de nem csak a véletlennek, hanem a kitartó munkának és alázatnak is köszönhető, hogy ma tapsolhatunk neki a színpadon. A tatabányai Jászai Mari Színház, ahol jelenleg társulati tag, visszatérő állomása a pályafutásának. Az idei évadban olyan produkciókban mutatkozott be, mint a Cabaret, a Tesztoszteron vagy éppen az Ádám almái. Attilával ez utóbbi előadás után, a teátrum büféjében találkoztunk, és bár emberi szempontból viszonylag kései időpontban került sor az interjúra, mégis lelkesen válaszolt kérdéseinkre.

A Zsámbéki Katolikus Tanárképző Főiskolán, színházművészeti ismeretek és nevelőszínházi gyakorlatok szakon szereztél diplomát. Hogyan jött képbe a színészet?

Ez egy nagyon hangzatos cím, de leegyszerűsítve, és mindenki számára érthetően: drámapedagógus a végzettségem. (nevet) A színészet már előtte is érdekelt, a főiskolát inkább azért végeztem el, hogy legyen színházhoz köthető papírom. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a második rostáig jutottam, és akkor megsértődtem. Bekopogtam több színházhoz is, hogy nincs-e szükségük statisztára. A Józsefvárosi Kamaraszínházban Rajhona Ádám éppen a Rómeó és Júliát rendezte, és mivel tárva-nyitva volt az ajtó, portás meg sehol, rögtön nála lyukadtam ki, aki csak annyit kérdezett, hogy tudok-e verekedni, majd beállított a nyitóképbe. Így indult a karrierem. (mosolyog)

Ha jól gondolom, innen még nem vezetett egyenes út a Jászai Mari Színházhoz.

Nem. Engem még Zubornyák Zoltán hívott ide, és tulajdonképpen pont azért végeztem el Zsámbékon a főiskolát, mert az volt a legközelebb Tatabányához. Amikor Harsányi Sulyom László lett az igazgató, szabadúszó lettem, kétszer játszottam itt vendégként az ő idejében. Rodrigóval (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.) Győrben találkoztunk először, együtt dolgoztunk a színházban, utána mindkettőnket másfelé sodort az élet. Amikor kinevezték igazgatónak, megkeresett, elmondta, hogy milyen tervei vannak – amiknek nagy részét sikerült is megvalósítania –, így örömmel szerződtem le. Az is az ő érdeme, hogy mára lett egy 14 főből álló állandó társulat. Eleinte nagy problémát jelentett ennek a hiánya, főleg az egyeztetések miatt. Úgy gondolom, Rodrigónak egy nagyon jó csapatot sikerült összeállítania, ezt a vendégként hozzánk érkező színészek szavai is mindig alátámasztják. Ráadásul minden évben van legalább egy olyan darabunk, ami igazi csapatjáték: mindenki végig színen van, nagyon egymásra vagyunk utalva, ezáltal tudjuk magunkat és a másikat is fejleszteni.

Ez idén a Tesztoszteron?

Igen, mondhatjuk, bár abban csak férfiak szerepelnek. Tavaly a Macbeth volt ilyen előadás, mert bár nem mindig látszunk, de végig színpadon vagyunk: rengeteg a színváltás, mi, színészek mozgatjuk a díszletfalakat, remekül meg van koreografálva.

Ha már szóba került a Tesztoszteron, mesélnél egy kicsit a karakteredről?

Janist – becenevén Rókát – alakítom, aki az elmaradt esküvő vőlegényének a bátyja. Foglalkozása szerint ügyvéd, a feleségével való kapcsolatában igencsak tutyi-mutyi alak, eléggé fél tőle. De ebben az előadásban szerintem nem a karakterek az igazán fontosak, hanem az, hogy mi történik éppen akkor velük. A bezártság feszültséget generál közöttük, egy idő után teljesen mindeggyé válik, hogy mi a foglalkozása vagy mi a szerepe, érdekeltsége az adott figurának abban a szituációban.

Mire számíthat az, aki beül megnézni ezt az előadást?

Először is, rengeteg nevetésre. A darab háromnegyedéig a történet kicsit hímsovinisztának, nőgyűlölőnek hat, de erről szó sincs. Az elején összezárnak hét férfit, akik lerészegednek, a téma elég hamar a gyengébb nemre terelődik, ilyenkor pedig akaratlanul is előjönnek a sztereotípiák. Olyan ez, mint amikor a nők beülnek egy kávézóba és kibeszélik a pasikat, csak itt nem kávé és sütemény van, hanem vodka és sonkatekercs. Meg egy kis verekedés. (nevet) De az előadás végére teljesen megváltozik a hozzáállásuk, és rájönnek, hogy sokkal rosszabb lenne a világ nők nélkül. A darab igazából a nőknek a férfiak érzelmein, gondolkodásán hagyott nyomairól szól.

Ha jól tudom, ebben az előadásban egy egészen új szerepkörben is kipróbálhattad magad, basszusgitáron játszol.

Igen, ami azért érdekes és vicces, mert előtte még csak a kezembe sem fogtam basszusgitárt. Fél évvel ezelőtt Rodrigo megkérdezte, hogy milyen hangszeren játszom, mire mondtam, hogy semmilyenen. Aztán azt kérdezte, hogy milyenen szeretnék, mert hogy lesz egy darab, amiben élőben kellene zenélni. Gondoltam, jó lesz nekem a basszusgitár, az olyan könnyűnek tűnt. Hát nem az! (nevet) De abszolút beleszerettem, azóta vettem is magamnak egy erősítőt, autodidakta módon tanulgatok otthon. A múltkor még ínhüvely-gyulladásom is lett. (mosolyog)

A legújabb bemutatótok az Ádám almái volt. Az előadást nézve feltűnt, hogy a hangsúlyok kissé eltolódtak, kevésbé abszurd és szürreális az itteni változat, mint a film.

Igen, Vidovszky György, a rendező éppen ezt akarta elérni. Gyuri nagyon intelligens, művelt, sokféle képzettséggel rendelkező ember. Sok mindent kihúztunk a szövegkönyvből, a filmhez képest jeleneteket vettünk ki, és jóval kevesebb a szereplő is. Gyuri megpróbálta arra kihegyezni a mondanivalót, amit ő igazán fontosnak tart, nevezetesen, hogy erős hittel – és itt legyen szó bármilyenféle hitről – az ember bármit elérhet. Igyekeztünk nem a vígjáték felé elvinni a darabot, ami részben kikerülhetetlen, mert humorosan van megírva, de nem ezt a vonulatot akartuk erősíteni. Éppen ezért az első felvonás szinte teljesen reális, a második válik inkább abszurddá. Ivan is a hite által válik legyőzhetetlenné, de egy adott ponton elveszíti azt, és ekkor történik meg a balszerencse. De egy almás pite csodákra lehet képes! (mosolyog)

Ilyen esetben mennyire tud befolyásolni titeket a filmváltozat?

Én viszonylag régen láttam a filmet, de ahogyan tudom, egyikünk sem nézte meg mostanában, pont azért, hogy elkerüljük a másolást. Nekem mondjuk ebből a szempontból nem lett volna nehéz dolgom, mert az én karakteremet több filmbéli szerepből gyúrták össze. Általánosságban azonban azt tudom mondani, ha nem utánozni akarod, hanem saját magadból felépíteni a karaktert, akkor el is kell tudnod vonatkoztatni.

Van kedvenc darabod a repertoáron lévők közül?

Igaz, már kifutóban van, de A kutya különös esete az éjszakában című előadásunkat nagyon szeretem. Abban mindenki több, kisebb-nagyobb szerepet játszik, én például rendőrt, boltost vagy a főhős mostohaapját. Az előadás olyan, mint egy mesekönyv, a díszlet és a jelmezek is színesek, nincsen semmi, ami ne rikítana. A történet főszereplője Christopher, egy Asperger-szindrómás fiú, de az előadás több pontján mi is mindannyian Chritopherekké válunk. Nagyon jó jelenetek vannak benne.

Idén lesz még bemutatód?

Igen, egy, a Részegeket fogja rendezni Sebestyén Aba, abban fogok játszani, de annak még nem kezdődtek meg a próbái. Jelenleg egy tévéfilmet forgatok: a Cervinus Teátrumban – ez egy vidéki színház Szarvason – mutattuk be a Szigorúan tilos című csehszlovák darabot. Azért mondom, hogy csehszlovák, mert akkor íródott és akkor is játszódik, egy lakótelepi konyhában. Teljesen abszurd a történet, mindent kimaxolunk, amit csak lehet. Ebből az előadásból készül most a tévéváltozat.

A színházban igen színes az idei bemutatók sora, mondhatni csupa kortárs drámát játszotok. Ez véletlenül alakult így?

Nem, ez abszolút tudatos volt a vezetőség részéről. A nagyszínpadon kezdtünk a Cabaret-val, egyedül talán az, ami kivétel. A többi bemutató viszont kortárs, ráadásul a világ különböző pontjairól „érkeztek”: az Ádám almái dán, a Ha elállt az eső ausztrál, a Tesztoszteron lengyel, a Részegek orosz. A Kamaraszínházban pedig a magyar szerzőknek jutott tér: Pintér Bélától a Szutyok, a Mohácsi Istvántól a Francia rúdugrás került bemutatásra, valamint most volt a premierje a Vonat elé leguggolninak, ami annyira kortárs, hogy pont most íródott. A visszajelzések alapján a nézők fogékonyak ezekre az előadásokra, szeretik őket.

Kiemelt kép: Maróti Attila (fotó: Jászai Mari Színház)