Hűséges típus, több mint 15 éve a Budapest Bábszínház társulatának tagja. Nemcsak játszik, tanítja is szeretett műfaját a jövő generációjának. A színház jelenlegi repertoárját mindenkinek jó szívvel ajánlja, és rendületlenül hisz abban, hogy a báb ma már mást jelent, mint 20 évvel ezelőtt. Ács Norberttel beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Mészáros Máté volt, aki téged kérdezett: Ács Norbitól kérdezném, hogy akkor most a báb az műfaj vagy korosztály?

Igen, ez a bábszínházi szlogenünk, és talán lassan időszerű lenne rajta változtatni. Ha jól emlékszem, volt régen egy színikritikus díjátadó, ahol Schneider Jankó barátommal játszottunk egy pamfletet, és talán onnan is jöhetett ez a mondat. Olyan, hogy a legjobb bábelőadás díja a mai napig nincs, a bábot általában a gyermek- és ifjúsági kategóriába sorolják, és ezen próbáltunk kicsit ironizálni, hogy biztos azért, mert „a báb ugye nem műfaj, hanem korosztály”. Az emberek tudatalattijában a bábszínház elsősorban a gyermekekhez kötődik. Ez teljesen érthető, sőt gyermeklélektani szempontból kiemelkedően fontos, a bábszínház nem utolsó sorban szocializál is: sokszor itt találkozhatnak a kicsik elsőként a színházzal. De a műfaj emancipációs útja már korábban elkezdődött, és egyik fontos eleme például a közelmúltból az, hogy a főiskolán önálló bábszínész szak indulhatott, ezáltal fel tudnak úgy nőni színész- és rendezőgenerációk, hogy láthatnak vizsgákat, egyáltalán hallhatnak másként is a bábról. Az utóbbi években azt érzem, hogy a sajtó is és a kritika is elkezdett jobban figyelni ránk. A magam részéről azonban még olyan civillel nem találkoztam, aki ne azt gondolta volna egy bábosról, hogy ő csak kizárólag gyerekeknek játszik, tehát azért maradt még tennivaló. Fiatalabb koromban volt egy agitprop korszakom, úton-útfélen mindenkinek erről magyaráztam lángoló szemekkel, aztán valahogy megéreztem, hogy a legtöbbször elnéző kedvességgel mosolyognak rám, és finoman bólogatnak, hogy persze, persze, felnőtt bábszínház, igen, végül is aranyos vagy. Ekkor abbahagytam. Mert azért az önigazoló magyarázkodásnak is lehet deprimáló hangulata. Ma tényleg annak örülök, hogy azonosulni tudok a repertoárunkkal, sőt „tébolyult pillanataimban” odáig merészkedem, hogy az Ország Lili Stúdióinkat a kortárs színházművészet egyik fontos terepének lássam.

Mátéval egyébként hol barátkoztatok össze?

 Szokták mondani, hogy egy bizonyos kor felett már nehéz barátságot kötni, szóval lehet, hogy ő egyike az utolsóknak. Mindketten voltunk Pécsett diákok, de valahogy véletlenszerűen elkerültük egymást, és éppen Pesten, a főiskolán sodródtunk össze. Azt hiszem, mivel mindketten a szomorú bohóc kategóriában indulunk, valahogy hangot találtunk, alapvetően rockzenészek akartunk lenni, akik aztán mégis egy másik cirkusszal szöktek meg. Egy korosztály vagyunk, a főiskolán is idősebbek voltunk a többieknél, de azért még fiatalok ahhoz, hogy könnyen kerüljünk világmegváltó hangulatba. És bár különböző habitussal, de mindkettőnkre jellemző egyfajta szecessziós belemerengés a nagy mulandóba. Kedveljük a párhuzamos nagy monológokat is. Aztán az évtizedek során már a világot kevésbé, inkább csak a színházművészetet akartuk megváltani, ma pedig már megelégszünk frappáns életvezetési tanácsokkal. Szuperül megy, boldogok is vagyunk! (nevet) Egyébként most komolyan, ez egy aktív barátság, majd’ mindennap beszélünk vagy találkozunk. Járunk egymás bemutatójára, állítom a prózai színészek között Máténak van az egyik legnagyobb rálátása a kortárs bábművészetre. Érdekli a műfaj, játszott is nálunk. Szinte egy időben kaptunk díjakat, együtt kezdtünk tanítani. És nem utolsó sorban nagyon tisztelem őt, generációjának fontos színésze.

Te konkrétan bábszínésznek készültél?

Szerintem ilyenek azért kevesen vannak. Talán azok a kivételek, akik beleszülettek ebbe a rendhagyó világba, mint például Kemény Henrik, aki egészen kiskorától egy vurstliban nőtt fel. Erre predesztinálta a környezete. Én mindenekelőtt basszusgitárosként szerettem volna hangoskodni sok száz watton. Édesanyám azonban nem vett nekem Marshall hangfalat a kisszobába, ellenben volt az iskolában egy amatőr bábstúdiója. Oda én alapvetően rajzolni, díszleteket festeni jártam, de nyilván kialakult egyfajta kötődés. Aztán ez el is halványodott bennem. Majd Pécsett az egyetemi színpadra kerültem, ott megnézett minket több igazgató, és hívtak különböző előadásokba. Játszottunk a Nemzetiben is, ott kérdezte meg a Bóbita vezetője, hogy lenne-e kedvem megpróbálni ezt is. S mivel volt bennem kíváncsiság, mentem, és megszerettem. Ekkor indult pont egy bábos osztály a főiskolán, és a már korábban említett Schneider Jankóval együtt jelentkeztünk. Azóta ő már például a szegedi bábszínház művészeti vezetője.

Fotó: Budapest Bábszínház

Milyen élményeid vannak a főiskoláról?

Azt azonnal megéreztem, hogy a műfaj adhat egy másik alternatívát, másik optikát, amivel rá tudunk pillantani egy jelenetre. Végső soron ez egy tanulható technika, de kell hozzá érzék, és ezen a ponton mindig belekeveredik számomra egy kis misztikum a dologba, valami költészet vagy éppen humor, egy vizuális nonszensz, amitől ki tud tágulni egy szituáció, meg tud emelkedni. Erre újra és újra rácsodálkozni nagyon jó érzés. És szerettem ugrálni a műfajok között is, színes, szabad korszak volt, miközben éjjel-nappal összezárva éltünk egy sötét teremben. Persze többé-kevésbé azért ez most sincs másként.

A gyakorlati éveidet már a bábszínházban töltötted?

Nem, visszahívtak Pécsre, és jobbára ott. De sok helyen játszottam már negyedikben, a Bóbitában, a pécsi és a pesti Nemzetiben is, csak utána szerződtem a Budapest Bábszínházba.

Viszont nagyon hűséges vagy, mert azóta is ott vagy.

Igen. Bár biztos akadt olyan pillanat, amikor az ember egy kicsit elbizonytalanodott. De alapvetően ezt egy folyamatnak látom. Nekem sok időm és munkám van benne, a főiskola után nagyon sokat dolgoztam, néha már kicsit az elviselhetőség határán, de egyszer csak megjelentek olyan előadások, amelyekre figyelt a szakma. Azt éreztem, talán nem reménytelen. Ráadásul soha nem volt gond, ha máshol is szerettem volna kipróbálni magam, és ez a furcsa megengedő pedagógia paradox módon mindig is marasztalt. Majd folyamatosan egyre több fiatal jött, más energiák kezdtek mozogni, és minthogyha ma már a Bábszínház is mást jelentene, mint húsz évvel ezelőtt, talán kevésbé magára hagyatott, mint korábban. Mintha könnyebb lenne megtalálni a lokátorképernyőn.

Az, hogy ismertebb rendezők – például Alföldi Róbert – is dolgoznak nálatok, az segíti a műfaj népszerűsítését?

Igen, valószínűleg segíti. Ő egyébként a főiskolán is tanított minket, volt vele vizsgánk, és a Bábszínházban is többször rendezett, minden itteni előadásában benne voltam.

Fotó: Budapest Bábszínház

Számodra mi a kihívás ebben a műfajban?

Semmiben nem tudok más választ adni, mint bármelyik előadó, aki megpróbál egy gondolatot érvényesen közvetíteni a színpadon. Számomra a műfajon belül talán legérdekesebb a bunraku, amivel egyébként a legtöbbet játszom. Ez egy régi japán technika, ahol nagyon szigorú hierarchiába rendeződve mozgat három animátor, mi azonban általában egyedül próbálkozunk. Ha jól csináljuk, létrejön egyfajta feszültség a báb és a színész között, valami különös és megfoghatatlan erőtér kettőjük központjában, és ezt varázslatosnak gondolom. Ugyanakkor épp ez a kihívás, hogy bábos egyszerre hátra is tudjon lépni, a tekintete egy iránytű maradjon, ami vezeti a nézőt. Ennek a megfelelő arányát kikeverni azt hiszem szép feladat, hiszen színészileg alapvetően mégiscsak az a legfontosabb, hogy az ember az egójával megtámassza a szerepet. A báb műfajában dilettáns az, aki le akarja játszani a bábot. Ezt az érzékeny egyensúlyozást, hogy ott középen maradjon az alakítás, ezt nagyon szeretem. De a legnagyobb kihívás, hogy önmagam türelemre bírjam. Mert lényegében ez egy szöszölős műfaj, amihez kötélidegek kellenek. Nekem meg jórészt pont nem abból vannak.

Melyik a kedvenc előadásod?

Erre kivételesen most nagyon hirtelen tudok válaszolni, mert tavasszal a K2-esekkel  próbáltuk A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda című előadásunkat. Szerb Antal 100 éves jubileuma kapcsán írta Fábián Péter, és ez most egy olyan mix, ami ötvözi mindazt, amit a legjobban szeretek a színházban. Péter nagyon jól használja a bábot, nem mellesleg a színészeket is. A témája egyszerre szép és izgalmas. Egy igazi, több síkon játszódó intellektuális krimi. Egyébként, ahogy már korábban említettem, olykor megelőzöm magam a próbán, de jelen esetben a barátaim már komolyan kezdtek aggódni, hogy mi lehet velem, amikor olyan mondatok csúsztak ki a számon, hogy már nagyon várom, hogy holnap mit veszünk, hogy mi lesz? Péter jól egyben tartotta ezt az egészet, ebben a feszült és bonyolult helyzetben is jól vezette a csapatot. Az is adott egyfajta pluszt, hogy sok tanítványommal játszhattam. Tényleg fantasztikusak. És természetesen tudom, hogy a főszerep morális kérdés, és még rengeteg dologgal vagyok adós, de most mindentől függetlenül nagyon hiszek ebben az előadásban.

És szerep, amire nagyon vágysz?

Gondolom mindenki abban bízik, hogy élete legjobb munkája még előtte van, de én például épp egy ilyenre vártam. Nagyon régen élveztem ennyire próbafolyamatot. Nyilván amiatt is, hogy eléggé bonyolult év van mögöttünk, de most már bízom abban, hogy ami előttem pislákol, arra azt lehet mondani, hogy fény. Nekem eléggé borzasztó volt 2020, úgy éreztem, hogy felkészült vagyok sok és jó kártyával az asztalon, és aztán a nagy részét szépen lefújta onnan a szél. Elég sok mindennek lett vége, sok mindent kellett átgondolnom. Végül úgy érzem, ebben szerencsém volt, a színház is előre menekült, én pedig szerettem volna futni már, volt kedvem, ezért ez nagyon jó találkozás lett. De a szerepálmok, most inkább abban merülnek ki, hogy álmodom arról, hogy majd ősszel a meglévő szerepeimet játszom.

A járványhelyzet mennyire nehezítette a munkátokat?

Nagyon. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Szügyig maszkban és permanens bizonytalanságban. Megkérdőjeleződött a saját munkádba vetett hited, a létezésed értelme. Ezeknek az újragondolása mind-mind ott kavargott az emberben, de közben meg minden lehetett volna sokkal rosszabb is, hiszen azért volt mit csinálni. Például bepróbáltunk egy Helló, Héraklész! című gyerekelőadást is 10-12 éveseknek, ami az egyik legnehezebb korosztály. Mert nekik ugye a Bábszínház már néha ciki, és úgy érzem, hogy itt mégis képesek vagyunk érvényesen hozzájuk szólni. Streameltünk is természetesen, és tényleg olyanokhoz is eljutottunk, akiknek nincsen lehetőségük Pestre jönni. Jó, néha már az örök elektronikus aszkézist fontolgattam, de az az igazság, nagyon megható leveleket, rajzokat kaptunk az általam ismert világ pereméről is, szóval ki tudott nyílni a dolog. Áttörésnek gondolom, hogy a Semmi című előadásunkból tv-filmet forgattunk. Készült még többek között egy Kisrigók című produkció, amiben ugyan nem játszom, de az örökbefogadás nem egyszerű helyzetét járja körül érzékenyen és mégis sok humorral, szóval ezt is ajánlom. Végül is nem panaszkodhatok, tettünk-vettünk, de azért igénybe vett.

Májusban, amikor nyitni lehetett, voltak előadásaitok?

Hivatalosan nem nyitottunk ki, zártkörű és tesztelőadásaink voltak, illetve gyereknapon egy hétvégére kinyitottuk a Bábszínházat, két előadást játszottunk. Az igazi nyitás ősszel következik. Remélem nem lesz több baj. Én úgy érzem dramaturgiailag kihoztam a covidból, ami benne volt, a magam részéről ezt az ügyet lezártnak tekintem. Remélem a járvány is így van velem.

Fotó: Budapest Bábszínház

Tanítasz az egyetemen, hogy látod, izgalmas a fiataloknak a báb?

Nagyon szeretek tanítani, talán jobban, mint amennyire megy, de nagyon nagy ajándék az élettől. Még Meczner János tanár úr kért fel korábban, tudta, hogy kifejezetten ezért is akartam doktorálni. Azt gondolom, hogy most tényleg itt egy új generáció, különleges egyéni képességekkel megáldott tehetséges csapat. Erős érzelmi viszonyom van a munkámhoz, ezáltal a tanítványaimhoz is, és nyugodtan mondhatom, hogy rengeteget tanulok tőlük. Ma már alapkövetelmény, hogy valamiféle színészi jelenléttel bírjon egy bábos. Természetesen tudom, hogy a mai művészeti hierarchiában nem a báb helyezkedik el legfölül, ám például éppen ők is azok közé tartozhatnak, akik képesek változtatni ezen. A műfajt szeretik, kiválóan csinálják, és esetenként pedig pompás színészek is mindemellett. Az senkinek sem esik jól, ha például egy casting-ügynökség a bábot a nem szó szinonimájaként értelmezi – azaz úgy néz ki, mintha színész lenne, de nem az –, ezért mondjuk el sem hívják az illető bábszínészt. De ez is egyre ritkább, sokan forgatnak, és vannak ajánlataik. A színházi és filmes világban ma máshol húzódnak a lövészárkok – nagyon sajnálom, hogy egyáltalán léteznek –, viszont nagy szerencsére a műfajok között egyre jobban betemetődnek, hidak képződnek. A mai szintetizáló bábszínházat szerintem nagyon lehet szeretni. Büszke vagyok rájuk, és bízom bennük.

A nyár munkával vagy pihenéssel telik?

Mivel nemrég fejeztük be a próbákat, most azt érzem, hogy kicsit jó megállni. A Budapest Bábszínház művészeti tanácsának is a tagja vagyok, az előkészítési fázisokban is részt veszek, ezzel is van némi feladatom, illetve játszom az Ördögkatlanon is, szinkron, ilyesmi.

Ha pár év múlva beszélünk, szerinted még itt leszel?

Remélem, hogy egyre inkább itt szeretnék majd lenni! Mostanában persze nehéz hosszú távra tervezni, én egyébként is örülök, ha valahogy a mai napot túlélem, de igen, szeretnék maradni még, úgy a Földön és a színházban is, szóval fizikai és művészi értelemben egyaránt. Talán van még van dolgom.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Köles Feritől kérdezném, hogy miért nem akar pesti színész lenni?

Kiemelt kép: Ács Norbert (fotó: Budapest Bábszínház)