Ott kell kezdeni, mekkora szerencse, hogy a kilencvenes évek közepe táján a vígszínházi Fekete Péter operettből született egy televíziós közvetítés, mely az akkori rögzítésnek hála néhány videómegosztó csatornán napjainkban is fellelhető. Ez volt az a változata Eisemann Mihály zenés vígjátékának, amelyben Eszenyi Enikő nagy elánnal énekelte előnytelen külsejű, önbizalomhiányos, csetlőbotló titkárnőként, hogy Lesz maga juszt is az enyém!, miközben újságpapírba csavart loknikkal adta elő elszánt és bizarr táncát, amit rendre nagy tapssal fogadott a közönség. Mivel ilyen bátran kevesen mertek akkoriban csúnyának, esetlennek, és vállaltan soknak mutatkozni a színpadon, ezért máig az ő nevével kapcsolja össze ezt az előadást a publikum. Pedig Eszenyi Enikőnek itt nagyon jó színpadi partnerei voltak, például a szerepe szerinti rajongásának tárgyát megformáló Seress Zoltán is. Hogyha valaki túlnézett és túl is látott Eszenyi Enikő alakításán, akkor észrevehette, hogy a Lucien Ouvrier vállalkozó sokkal kevesebb bravúroskodásnak teret adó karakterét a dramaturgiai lehetőségekhez képest mennyire kidolgozottan, milyen okos rezdülésekkel tarkítottan prezentálta a pályája során azóta is hasonló művészi készségeket és munkamorált felmutató színész.

Ugyanez a finomhangolásra képes, és aktuális kollégáinak játékára értő módon reflektáló attitűd jellemzi Kiss Mari mindenkori színészi ténykedését, és ha már Seress Zoltán esetében zenés példát hoztunk, említsünk meg itt is egy szintén a kilencvenes években bemutatott musicalt, az Egy nyári éj mosolyát, amely az azt jegyző Stephen Sondheim kevésbé közönségbarát zeneszerzői stílusának köszönhetően hamar lekerült a Madách Színház repertoárjáról, az ottani alakítások tekintetében viszont sikeresen learatta a maga babérjait. Kiss Mari Desirée Armfeldt, az érett, ám csábító kisugárzású színésznő szerepében nagyszerű kettőst alkotott a darab férfi főszereplőjével, az azóta elhunyt Dunai Tamással, mivel saját egyéni kvalitásaikon túl mindketten a prózai színészekkel szemben támasztott elvárások alapján keltették életre a rájuk bízott figurát, illetve azt a fajta odafigyelő partnerséget pedig, amit a színművészi létezés ideális esetben megkíván, a musical teljes időtartama alatt egymás irányában nagyon szépen és lekövethetően megtartották.

Jelenet A Díj című előadásból (Fotó: Molnár Miklós)

Pontosan ez a színészi játékot nagyban megsegítő kollegialitás jellemezi az előzőekben szándékosan szóba hozott Seress Zoltánt és Kiss Marit Cyril Gély A Díj című egyfelvonásos, mindössze három szereplős színdarabjában, amelynek premierje 2024. február 16-án volt a Rózsavölgyi Szalonban. A szerző neve nem lehet ismeretlen azok számára, akik törzsnézőknek számítanak a Szervita téri intézményben, hiszen ott már játszottak tőle egy színművet, a Diplomáciát, abban Raoul Nordling svéd konzul sikeresen meggyőzte Dietrich von Choltitz tábornokot arról, hogy forduljon szembe a hitleri paranccsal, és ne pusztítsa el Párizs városát. A Díj pedig Lise Meitner fizikusnak és Otto Hahn kémikusnak dramatizált formában azt a találkozását eleveníti fel, amelyik közvetlenül azelőtt zajlott le a két tudós között, mielőtt a férfi átvette az atommaghasadás folyamatának felismeréséért járó Nobel-díjat. A kutatásban szerzett érdemei alapján az asszonynak szintén kijárt volna ez az elismerés, csakhogy nem ítélték oda neki, pedig azon túl, hogy szerves közreműködője volt a vonatkozó kutatómunkának, ő maga adta meg a maghasadás magyarázatát is.

Otto Hahn ráadásul nem említette meg a nő nevét a kapcsolódó publikációkban, ahogyan mint az kiderült, a díjátadóra írt ünnepi beszédében is mélyen hallgatott róla, így a számonkérés, a sérelmek kibeszélése elkerülhetetlenné vált ott a cselekmény helyszínéül szolgáló szállodai szobában, ahol Hahn (Seress Zoltán) a Cyril Gély történetében foglaltak szerint a díjátadóra vár, és ahová egykori tudóskollégája, Lise (Kiss Mari) megérkezik. A szituáció kényelmetlen, hiszen az ominózus találkozóig sosem tisztázták a miérteket, a mulasztás okát, a hajdani közös munka közben ráadásul egymás felé emberi kötődések alakultak ki, amelyek a dialógusok során és a gesztusok nyelvén egyaránt megszólalnak a színdarabban, ám azért azt meg kell említeni, hogy mégsem számított ez a dolog klasszikus értelemben vett szerelemnek, hiszen az írott forrásokban arra találni utalást, hogy Lise tartózkodó természete miatt ők ketten a legszorosabb szakmai együttműködésük közepette is megmaradtak a barátság talaján. Persze a szituáció, és maga a problémakör, amit a játéktérben taglalnak a szereplők, több tényezős, elvégre számos körülmény árnyalja a képet, többek között a politika, a nők akkori helyzete a tudományban, vagy a zsidóüldözések következménye és tragédiája.

Ezek szövetét Lise és Otto párbeszédei fejtik fel, melyek nyomán kibontakozik a két ember valódi drámája, méghozzá egymással ütköztetett érvek-ellenérvek, tárgyszerű és indulatosabb hangvételű kérdések és magyarázatok, morális, etikai vagy érzelmi alapú gondolatfüzérek formájában. Az előadásnak nem születne meg a maga dinamikája, ha a közreműködők a 80 perces játékidő alatt mindvégig azonos amplitúdón működnének, és valószínűleg nem lenne megfeleltethető egy végtelen indulatcunami, ahogyan egy folyamatos visszafojtott atmoszférájú kérdezz-felelek sem a megjelenített figurák valódi karakterének. Ennél a darabnál kicsi a játéktér, kevés a közreműködő, és nincsen sok fizikai értelemben vett, látványos történés, inkább apró gesztusok léteznek: mondatok garmadája hangzik el a másik fél felé. Herendi Gábor rendező pedig már tudja: ilyen körülmények között, amikor a szavakban rejlik a megfejtés, nehéz, ám mégsem lehetetlen fenntartani a nézők figyelmét. Azért is képes együtt lélegezni-gondolkozni a közönség a szereplőkkel, mert utóbbiak egyfajta érzelmi hullámvasútra ülnek fel, amelyre akarva-akaratlan jegyet váltatnak a nézőkkel. És hogy ennél a hullámvasutas hasonlatnál maradjunk, a rendező felelőssége, hogy biztosítsa a pálya stabilitását, változatosságát és megfelelő vonalvezetését, a színészeké pedig, hogy a jelenlévők közül senki se veszítse el semelyik kanyarban sem az optimális játékélményt.

Jelenet A Díj című előadásból (Fotó: Molnár Miklós)

Itt kell A Díj harmadik szereplőjéről, az Otto Hahn feleségét megformáló Szorcsik Krisztáról szót ejteni. Darabbéli karaktere szerint ő Lise Meitner ellenpontja, az Otto életében valósidejűen jelenlévő állandóság, odaadás, stabilitás, a konfliktuskerülő magatartású nyugodt erő. A színésznő feladata A Díjban szakmai értelemben első blikkre megúszósnak tűnik, azonban akkor lehet rádöbbenni, hogy ez mennyire nincsen így, amikor az előadás megfelelő pillanatában a visszafogottság ábrázolásának kliséi alól egyszer csak kiviláglik a hajdan sok tekintetben vetélytársnak gondolt Lise érkezésének híre hallatán megjelenített leheletnyi feszültség. Annak dacára pedig, hogy a darab végére nem születik feloldás, szerzői állásfoglalás, vagy szereplők közötti egyetértés, a néző nem távozik elégedetlenül, hiszen gondolkodásra sarkallja őt a produkció, és úgyis mindenen a saját benyomása, véleménye kerekedik felül. Dramaturgiai szempontból egy aprócska gyűrű mégis elhoz aztán az előadás utolsó perceiben egy minimális katarzist, mivel akkor az ominózus ékszer az őt megillető helyre kerül, hogyha már a történelem viharai arról adtak tanúbizonyságot az idők során, hogy a darab címében foglalt díj viszont sosem lehetett azé az asszonyé, akit feljogosítottak rá az érdemei.

Kiemelt kép: Jelenet A Díj című előadásból (Fotó: Molnár Miklós)