„Ennél az előadásnál mindannyian megéreztük, hogy érdemes beleadni apait-anyait” – Interjú Görög Lászlóval

Április végén, az évad utolsó bemutatójaként tűzte műsorra a Thália Színház Dürrenmatt egyik kevésbé ismert drámáját, A csendestársat. A Szikszai Rémusz rendezte, Télikertben látható előadás főszerepét, Docot – egy olyan tudóst, aki öt emelettel a föld alatt cseppfolyósítja a maffia által hátrahagyott hullákat – Görög László alakítja. Vele ültünk le beszélgetni erről, a pályáját több szempontból meghatározó szerepről.

Túl van az évad utolsó bemutatóján, most már a pihenésé és az esti előadásoké a főszerep?

Erre a kérdésre sosem lehet pontos választ adni, mert a színész általában nem a maga ura. De igen, most így tervezem: egy hosszabb, próbákkal teli időszak után jön egy olyan, amikor az előadások játszásán kívül nem lesz más dolgom.

Legutóbbi bemutatója A csendestárs volt, és először játszott Dürrenmatt-drámában. Mennyire áll önhöz közel ez a már-már thrillerbe hajló világ?

Ez mára nagyon divatos műfajjá vált, de inkább moziban és tévében találkozunk vele, semmint színházban. Holott szerintem ott is működik, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján az előadásunk behúzza a nézőket, figyelnek, megvannak a nagy csendek és felszisszenések. Rettentően izgalmas, fordulatos a sztori, amely azon túl, hogy folyamatosan fokozza a feszültséget, még fontos üzenetet is közvetít, aminek köszönhetően túl lép azon a primer szinten, mint amit egy átlagos thrillertől elvár az ember. És játszani is jó. Nem mondom, hogy könnyen adta magát a darab, de olyan jó volt a próbaidőszak, hogy a nehézségeken is könnyebben túllendültük. Egy ilyen munka során nem ünnepeljük napokig a sikeres megoldásokat, de egy rosszabb megmozdulás, tévút után sem bánkódunk hosszan.

Milyen ember Doc, akit ön játszik?

Doc egy érdekes figura, mert rengeteget szenvedett az életében. Nem egy manipulátor-típus, vele csak megtörténnek a dolgok, végül belekerül egy ördögi csapdába, amiből már nincs kiút. A történet végére már annyi szenvedés éri őt, hogy igyekszik eltaszítani magától azokat a borzasztó dolgokat, amikkel szembesülnie kellett, de aztán eljön az a pont, amikor már nem lehet nem összezuhanni.

Érdekes, hogy bár Doc a főhős, és a néző is vele tud leginkább menni, de azért nem igazán mondható tiszta jellemnek ő sem.

Igen, és ez fel is adta a leckét, hogy hogyan lehet olyan főhőst teremteni, aki minden, csak nem hős. Doc sűrítve tartalmazza a mi mindennapjaink egyszerű megalkuvásait. Ez a fickó rengeteget csalódott és úgy érzi, annyi bánat és méltánytalanság érte, hogy már semmi nem érdekli, csak a saját életét akarja élni. Azt az egy dolgot csinálja, amihez ért – de ez idővel visszaüt. Ezért is mondható ez egy szép fausti történetnek, amiben vagy egy őrületes előrelátás is. Az, amit Dürrenmatt a ’70-es években valami disztópikus dolognak tarthatott, az mára rendszerszintűvé vált a világon. Ma már senki nem lepődik meg azon, hogy valaki átveszi a hatalmat és inkább új törvényt alkot, amivel leplezni tudja a bűnt.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a szerep megformálása során?

Ez nagyon érdekes, mert első olvasatra nekem nem is tűnt akkora szerepnek, aztán a próbafolyamat végén jöttem rá, hogy mennyi mindent is szenved el. Viszont szerencsés helyzetben voltam, mert a kihívásokkal csak a bemutatóhoz közel járva szembesültem, de addigra már annyi elemzésen voltunk túl Rémusszal (Szikszai Rémusz, az előadás rendezője – A szerk.), hogy nekem „csak” annyi volt a dolgom, hogy részt vegyek az előadásban, ott álljak, ahol kell, azt mondjam, amit kell, a lelki része pedig jött magától. Ahogy folyamatosan beszélgettünk a sztoriról, összeállt bennem is a kép, szóval a szerencse most is velem volt, mert szerintem magamtól nem tudtam volna így felépíteni ezt a karaktert. Egyébként, ha rajtam múlna, én el sem kezdeném ezt az előadást, mert borzalmas a vége, iszonyatosan rossz érzés átélni azt a helyzetet, amikor nem engedheted ki magadból az érzelmeket. Mindent vissza kell fogni, ami kijönne, olyan ez, mintha egy pofon után nem tudnál az arcodhoz nyúlni, csak tűrnéd a fájdalmat. Ráadásul a mi előadásunkban eggyel több időugrás van, mint az eredeti műben, aminek köszönhetően nekem az első perctől fogva azon a hőfokon kell égni, amire Doc csak a végén jut el, majd minden átmenet nélkül kell ledobnom ezt a terhet. Ettől függetlenül nagyon jó próbafolyamat volt, nem hiszem, hogy volt valaha is olyan szerepem, amit ennyire a közös munka működtetett volna. Ez az előadás nem az én színpadi jelenlétem vagy alakításom miatt jó, hanem attól a csapatmunkától, amivel megteremtjük ezt az egészen elfajzott, furcsa világot, amiben az a legijesztőbb, hogy marhára ismerős is. A színház mindig sokoldalú játszma, tucatnyi ember közös munkája – ennél az előadásnál pedig mindannyian megéreztük, hogy érdemes beleadni apait-anyait.

Mit gondol: mit jelent Doc számára Ann felbukkanása és szerelme? Valóban képes lenne mindent hátrahagyni érte?

Azt hiszem, hogy igen. Doc és Ann tulajdonképpen sok mindenben hasonlítanak: egyikük sem alakítja, csak eltűri a saját életét. Ez a fajta „kivert kutya”-lét azonos bennük, ezért is tudnak nagyon őszintén egymásra nézni. Egyiküket sem érdekli a másik múlja, nem várnak egymástól semmit, pusztán a kettejük között lévő kémia működteti őket. Az a veszélyhelyzet, amiben Ann érzi magát, Docban is generált valamit, amit leginkább az ördög mosolyának tudnék nevezni. Doc úgy véli, hogy nem kell megfizetni annak az árát, aminek köszönhetően oda jutott, ahová, sőt, úgy van vele, hogy keres még némi pénzt a részesedésből, és majd abból elmennek valahová. Aztán jön egy másik esély az elnök elleni merénylet képében, ami akkora összeggel járna, amiből vígan elélhetnének egész életükben, anélkül, hogy dolgoznia kellene. De itt jön a képbe az ördög, aki felkínálja ugyan ezt a lehetőséget, de súlyosan meg is kéri az árát: Docnak végül mindenről le kell mondani, hogy életben maradhasson.

Érdemes ennyi szenvedés után életben maradni?

Pontosan ezt kérdezi a darab is. Cop, a rendőrfőnök mondja: „Aki meghal, az felbontja a paktumot.” És való igaz: ha meghalsz, már nincs feletted törvény, nem vonatkozik rád az ördöggel kötött szerződés, ugyanakkor az életeddel fizettél ezért. Ezen érdemes elgondolkodni: mi az az ár, amit még érdemes megfizetni? És valóban az erkölcsi tartás a jó megoldás? De muszáj dönteni, mert nincs olyan, hogy egy zsebkendő kicsit piszkos: az vagy tiszta vagy nem – még akkor is, ha csak a cipődet törlöd le vele vagy egyszer fújod bele az orrod.

Milyen eddig a darab fogadtatása, és mivel ajánlaná azoknak, akik még nem látták?

Még nem játszottuk annyit, hogy nyugodt szívvel mondhassam, beállt a darab, de az eddigi tapasztalataim szerint jól fogadják a nézők, tetszik nekik. Ez egy baromi gazdag anyag, sűrű szöveggel, ami azért is jó, mert minden szereplő mögé fel lehet építeni egy világot. És reméljük, hogy ennek meg is lesz az eredménye, hogy aki eljön megnézni, azt megérinti. Nekem nézőként is az a legfontosabb, hogy hasson rám egy előadás, hogy kiragadjon és egy másfajta világba repítsen. A csendestárs pedig pontosan ilyen.

Kiemelt kép: Görög László (Fotó: Kovács Milán)