„Engem vonzanak a mély, lélektani történetek” – interjú Gallusz Nikolettel

Az idei évad önálló produkciójaként mutatkozik be a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Grammy-díjas Sylvester Levay és Michael Kunze nagyszabású musicalje a Rebecca. A romantikus és hátborzongató történet Béres Attila rendezésében először lesz látható szabadtéri színpadon. A Manderley-Ház szigorú házvezetőnőjét, Mrs. Danverts alakító Gallusz Nikolettel beszélgettünk.

A világhírű musical éveken át nagy sikerrel ment a Budapesti Operettszínházban. Láttad?

Igen, és ez volt az az előadás, amikor ültem a nézőtéren és megfájdult a szívem, hogy de jó lenne ebben benne lenni. Csodáltam Szabó P. Szilvesztert, aki osztálytársam volt, vagy Polyák Lillát, akivel rengeteg darabban le voltunk kettőzve a Madáchban. Mindenki zseniális volt benne, és nagyon jó volt a tempó és az arányok is. Engem vonzanak ezek a mély, lélektani, fájdalmas történetek, amelyeknek nem feltétlenül happy end a végük.

Hát most bent vagy!                                                  

Nagyon boldoggá tesz a lehetőség, úgy érzem, hogy valami olyasmibe kerültem bele, ami egy nemes történet. Nagyon emberi, tehát nem csak egyfajta álomvilágról szól, amit szeretnénk, hogy legyen. Ha mondjuk, egy nagy szerepemet kell említsem, akkor az a Donna Sheridan a Mamma Mia!-ból, és akárhogy is nézzük, az egy olyan sikertörténet, ahol minden jó, ha a vége jó. De vannak másmilyen történetek, és talán több olyan is van, amikor nagyon nagy veszteségeket kell túlélni, és olyan is, amit nem tud az ember túlélni. Ha Danvers karakterét nézzük, én úgy látom, hogy az ő élete annyira felborult, amikor az úrnője elhunyt, hogy akkor alóla kihúzták a szőnyeget. Először úgy tűnik, attól olyan merev, attól olyan szigorú, attól olyan méltóságteljes. Mert minél inkább bajban van az ember, annál inkább tartja magát. A nők között van is egy ilyen mondás, hogy akkor nézzél ki a legjobban, amikor a legrosszabb passzban vagy. Én ezzel abszolút egyetértek, és azt gondolom, Mrs. Danversről is, hogy tartja magát, pedig már darabokra van szakadva, és már látja, hogy egy új feleség fog érkezni, de van annyira intelligens, hogy tudja, hogy az életben semmi nem örök, és a változás meg fog történni. De még kapaszkodik, ami kicsit olyan, mint egy rossz házasságban, amiből már az egyik fél ki akar lépni, a másik még küzd, de hát ő meg egy halott nő életben tartásáért küzd. Mert azt akarja, hogy Manderley-ben semmi ne változzon, és megmaradjon az a nimbusz, amit ő Rebecca köré épített.

Béres Attilával dolgoztál már együtt korábban?

Nem, még soha. Évfolyamtársak voltunk, ő rendező szakra járt, és mesélte, hogy gyakran jártak a mi vizsgáinkra nézelődni. De én akkor azt se tudtam, hogy merre van az arra, így rá nem emlékszem. Egy kicsit én is, mint Danvers, zárkózott vagyok. Az életem nagy dolgairól, a nagy változásokról mindig mindenki később értesül, nem szórom ki, mert az az enyém, és szeretnék jól dönteni.

Ezzel óvod magad?

Igen, ez nagyon jó szó rá! Szirtes tanár úr mondta nekem, hogy azt szereti bennem, hogy óvatos vagyok. És tényleg az vagyok! Egyébként minden nőnek azt ajánlom, hogy legyen óvatos!

Tudatosan?

Igen! Azért, mert vannak olyan veszteségek, amik leckékké válnak. De a leckében úgy meg lehet sérülni, hogy már soha nem leszel ugyanaz, és ez nem mindig jó. Tehát nem mérgező pozitív vagyok, csak hiszek abban, hogy be kell ismerni bizonyos valóságokat. De azt, hogy mi a valóság, azt nem egy másik ember fogja nekem megmondani, hanem én, ezért járok jógázni, ezért fordulok befelé, hogy igazán meglássam a helyemet az életben. Amikor a magányomban elmélyülök, akkor megfogalmazom a vágyaimat, de nemcsak magamnak, hanem ki is mondom barátoknak, akik ismernek és szeretnek. Kiteszem a világba a vágyaimat, szerintem ezért jutottam Attilának is eszébe ezzel a szereppel kapcsolatban. De van, hogy mondjuk egy riportban, elmondom, hogy mi az, amire vágyom. Mert azzal, hogy az ember erősíti magában ezeket a törekvéseket, azzal bevonzod őket, miközben azt nem te csinálod, hanem arra tudsz csak menni, amerre húz a szíved, meg az elméd. Amikor rájöttem arra, hogy ez működik, azóta nagyon figyelek arra, hogy miket dumálok magamról, meg hogy milyen vágyakat, gondolatokat fogalmazok meg. Ezért különösen csodálatos, hogy belekerültem ebbe a darabba!  De ez nem a semmiből jött. Ha magamba nézek, tudom, hogy mennyire vágytam egy ilyen munkára. A Madáchban idén csináltuk a Six musicalt, aminek az az egyik legnagyobb jellegzetessége, hogy egy másfél órás koncert, ahol mindenki főszereplő, és amikor nem vagy főszereplő, akkor, mint háttértáncos funkcionálsz. Ez óriási dolog, hogy én, a 74-es születésű, másfél órán keresztül ezt a kvázi fegyencedzést végigcsinálom. És nagyon büszke is vagyok magamra, főleg amikor azt kapom vissza, hogy a huszonévesek mellett nem derül ki a korom. Pedig amikor a próbaidőszak közepén voltunk, akkor volt, hogy csorgott a szememből a könny, de nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak. Úgy fájt a térdünk, a hátunk, mindenünk, és akkor azt mondtam, hogy Istenem, egy olyan szerepet akarok játszani, és egy olyat fogok, aki csak áll, mint a cövek, elszántan, és szinte még a kezét sem mozgatja.

Akkor Mrs. Denvers szerepével ez a vágyad is teljesült!

Igen, mondta is Attila, hogy majd megkapom a szűk fűzőt, amiben nem lesz kedvem hadonászni. Hosszú végtagú vagyok, és önkéntelenül a próbák alatt, ahogy jönnek belőlem az érzelmek, vagy énekelek, és ahogy a támaszomat próbálom erősíteni, szoktam hadonászni. Aztán később erről leszokok. Hát most majd nem fogok, szóval ez a vágyam is bejött, a sok-sok kis elejtett mondatból.

Magabiztosnak érzed magad egy musicalben?      

A musicalben nagyon meghatározók a hangi adottságok, hogy ki mire való, vagy milyen habitussal tud énekelni, milyen mélyen, milyen hangosan, milyen hangszínen. Az az agylövésem, – biztos azért, mert anyukám is énekesnő volt, apám pedig zongoraművész –, hogy nekem van jogosultságom ezen a palettán, és ebben vagyok annyira magabiztos és önfeledt, és ebben annyira tudok csatlakozni azzal, aki valójában vagyok, hogy szerintem ez adja a magabiztosságot. Nem azt gondolom, hogy bárkinél jobb lennék, de tudom, hogy erős vagyok. Az erő pedig biztonságot is ad.

Arról beszéltél Béres Attilával, hogy miért pont most jutottál eszébe?

Attilával a beszélgetéseket azért élvezem végtelenül, mert ennek a vörös fonalát nem én határozom meg. Tehát már eleve az van, hogy beszélünk arról, amiről ő akar, és az a fantasztikus, hogy ez engem mérhetetlenül leköt, és élvezem a személyiségét. Néha az volt, hogy ő elkezdett beszélni valamelyik szereplőről, és arról, hogy abban a szereplőben mi megy végbe, én meg annyira figyeltem, hogy szinte leesett az állam. Nagyon kevés ilyen emberrel találkozom, aki ennyire elsöprően tartalmas és érdekes, és minden érzelem olyan szabadon buggyan ki belőle, mint egy gyerekből. Így még nekem kicsit nehéz, hogy ő ennyire szabad. Mert legtöbbször azzal találkozom, hogy megfigyelőként vagyok jelen egy új társulatban, vagy egy csapatban, csak ülök, és úgy tűnik, mintha introvertált lennék. És később rájövök, hogy úristen, ebben a csapatban is én vagyok a legszabadabb!  És sokszor nem szabad annyira szabadnak lenni, hogy ezt ki is mutassam, mert ezzel a többieket zavarba hozom. De itt most érzem, hogy Attila annyira szabad, hogy azáltal én is annak érezhetem magam.

Milyen a csapat? Van, akivel ez az első közös munkád?     

Gubik Petrával a pandémia alatt csináltunk egy olyan stúdiódarabot, ami filmre készült, egy lánynak a monodrámája. Online boncolgattuk ennek a lánynak az életét, a szerelmi csalódásait, a boldogságát, és mivel saját élményű előadást akartunk csinálni, magunkból akartunk táplálkozni, ezért sok mindent megosztottunk egymással. Ezáltal Petrával nagyon közel kerültünk egymáshoz. De például Udvaros Dorottyával még nem játszottam, aki számomra egy ikon. Többször megnéztem a Nemzeti Színházban, több kedvenc darabom is van tőle. Szerintem a pályával és az egész színészmesterséggel kapcsolatban úgy tanulni, hogy valaki elmagyarázza, nem lehet. Úgy lehet tanulni, hogy olyan embereket nézünk, akiktől tudunk a legnemesebb értelemben valamit lopni. És én hálás vagyok Dorottyának, hogy ő annyira tud feminin lenni, erős lenni vagy éppen drámai, ugyanakkor a következő pillanatban humoros, és ezért szerettem őt nézni többször is ugyanabban a darabban, mert olyankor úgy éreztem, hogy ez olyan, mint egy mesterkurzus. Ahova befizetek, és gazdagodom tőle, tehát nemcsak szórakozás, hanem konkrétan ad eszközöket, hogy mit hogy kell csinálni. Amit aztán amikor hazamegyek, még visszapörgetek a fejemben, és nem őt akarom leutánozni, hanem azt az indulatot, azt a koncentrációt, azt a fókuszt, ahogy ő hozzááll a szerepekhez. Az önfeledtséget, változatosságot. És annyira megható volt, hogy az első nap az olvasópróbán odajött bemutatkozni, mert még nem dolgoztunk együtt. Nem ült és várt, mert egyébként nehéz ilyenkor odamenni, hanem megkönnyítette azt a pillanatot.

Van közös jelenetetek?

Nincs túl sok, így tudom őt csodálni. Amikor ő van a színen, akkor nem megyek ki, és nem eszem egy szendvicset, hanem őt nézem.

Ilyen az ideális munka: jó a darab, a rendező, és a csapat is. És akkor még a helyszínről nem is beszéltünk!

A Madách Színházzal korábban három darabbal, – Macskák, Mamma Mia!, Jézus Krisztus Szupersztár­ – szerepeltünk Szegeden. A szabadtérin való éneklés meg színjátszás az más kvalitásokat kíván. Ezt a hatalmas színpadot be kell lakni. Itt igazán önfeledt vagyok, mert soha nem kapom azt az instrukciót, hogy vegyek vissza, vagy legyek kevesebb, legyek halkabb. Itt elindulunk egy kis teremben, próbálunk, akkor még nagyon-nagyon belülről mély érzéseket szólítunk meg, és nagyon finoman, szinte filmesen kell hozzáállni. Ami nekem picit nehezebb, mert nem játszottam túl sok filmben. De amikor kikerülünk abba a nagy térbe, ahol mindenki meg szokott ijedni, akkor ott én megnyugszom. Mert annak a térnek van egy szent csöndje, ami semmihez nem hasonlítható. Ami most extrán lesz csodálatos, mert vérfagyasztó lesz és lélegzetelállító. Szegednek mindig van egy plusz varázsa, de szerintem nem minden darab való oda. Viszont most kifejezetten azt érzem, hogy a Rebecca nagyon odavaló. Mert attól, ahogy megáll a levegő, a nézők a Manderley ódon kastélyába képzelhetik magukat.

Mi vár rád a jövő évadban a Six-en túl?

Nálunk a Madáchban olyan sok színvonalas darab megy, és annyira boldog lehetek, hogy abban mind benne vagyok, hogy itt a meglepetés csak az, hogy milyen sorrendben kerülnek ezek elő. Lesz egy nagyszabású musical gála novemberben, és jövő nyáron lesz egy nagy bemutató, ami előtt mindig szokott lenni egy nagyobb meghallgatás, amire valószínűleg készülni fogok, és nyilván őrületesen izgulni is, ami jó, mert kell, és közben pedig helyt kell álljak a meglévőkkel.

Milyen érdekes, hogy úgy fogalmaztál, mintha tag lennél a Madáchban!

Igen, mert én kicsit úgy gondolkodom, mintha ott tag lennék. Nincs már tagság, de sokszor ér engem az a kritika, hogy mi a titka, hogy annyi előadásban benne vagyok. Hát az a titka, hogy úgy gondolkodom, mintha tag lennék. Ami azt jelenti, hogy a Madách Színház mindig előnyt élvez.

Vagyis rád mindig számíthatnak?

Pontosan! De ez a baráti kapcsolataimban is így van, és a munkáimban is. Igen, néha nagyon rossz, mert kérdezik, hogy nem szeretnél több rendezővel dolgozni, nem szeretnél új kollégákkal dolgozni? De, csak közben meg azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy megbecsüljem, ami van. Lehet, hogy tíz éve játsszuk a Mamma Mia!-t, tehát tíz éve minden X-edik hónapban ugyanazt csinálom. És igen, azért vagyok nem amatőr, mert el tudom magamat ugyanarra az örömszintre juttatni tíz év után is.

Van még olyan vágyott darab a fejedben, szívedben, mint amilyen a Rebecca volt?

Webbernek van egy darabja, ami egy némafilmes nőről, Norma Desmondról szól, a Sunset Boulevard, Glenn Close játszotta a WestEnd-en. Na, az még egy olyan szerep, amitől elszorul a szívem!

Hátha bevonzod azt is!

A Vasárnap mondd el! címadó dalát én énekeltem egy Webber-gálán, huszonöt évvel ezelőtt. Akkor azt mondta a Szirtes tanár úr, hogy lehet, egyszer ezt megcsinálom, de nem valószínű. És megcsinálta, és bent voltam! Muszáj tehát álmodni, mert álmok nélkül nincs semmi!

Nyitókép: Gallusz Nikolett (Fotó: Madách Színház)