„Engem születésem óta körülvett a zene” – Interjú Oláh Krisztiánnal

A fiatal zongorista, a Junior Prima-díjas Oláh Krisztián a hazai jazzélet egyik meghatározó egyénisége. Mindössze húszévesen lett a 2015-ös Montreux-i Jazzfesztivál 3. helyezettje,  2018 decemberében pedig – első magyar zenészként – meghívást kapott az amerikai Thelonious Monk Institute nemzetközi jazzversenyére, ahol a világ 14 legjobb jazz-zongoristája között mérette meg magát. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül április 14-én újabb koncertet ad az általa alapított Oláh Krisztián Quartet. A Zeneakadémia Solti Termében most először bemutatásra kerülő Parallel Reflections című művében a vonószenekar és a jazzkvartett kapcsolatának kortárs átértelmezésére, új kontextusba helyezésére tesz kísérletet. Krisztiánnal a korábban elért sikerekről, versenyszellemről, inspirációs forrásokról, valamint a készülő előadásról beszélgettünk.

Honnan jött a zene szeretete? Mikor döntötted el, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

Eleinte nem volt tudatos döntés, inkább beleszülettem ebbe a világba. A szüleim mindketten zenészek: édesapám jazz-zongorista és zeneszerző, édesanyám klasszikus zenét tanít zongorán. Mindig azt szoktam mondani, hogy engem születésem óta körülvett a zene. Öt-hat évesen írattak be a zeneiskolába, de nem azért, mert ők akarták ezt mindenáron, hanem mert látták rajtam, hogy három-négy éves koromban is már pötyögtem a zongorán. Ahogy elkezdtem a zeneiskolát, egyből falni kezdtem a tananyagot, később felvételiztem a Bartók Béla Konzervatóriumba klasszikus tanszakra. A jazz pedig apukám révén gyerekkorom óta mindig is közel állt hozzám. Édesapám még most is mentorál engem, rengeteg tanáccsal lát el, amiért a mai napig hálás vagyok neki.

2015-ben, mindössze 20 évesen harmadik helyezést értél el a Montreux-i Jazzfesztiválon, 2016-ban a Magyar Jazz Szövetség az év fiatal jazz-zenészévé választott, 2018-ban pedig a Thelonius Monk Institute által szervezett nemzetközi jazzverseny 14 legjobbja közé kerültél – csak, hogy néhányat említsek a sikereidről. Mit adnak számodra ezek az elismerések?

Elsősorban mindegyik díj vagy versenyeredmény – habár ezeket én külön választanám – egy fontos visszaigazolás a szakma részéről. 16 évesen indultam először jazz-versenyeken, és sok mindent kellett megtanulnom. Úgy gondolom, hogy egy verseny minden helyzetben, de különösen egy jazz-zenész számára nehezített pálya. A zene, mint ahogyan minden művészeti ág, nagyon szubjektív, a jazzben ráadásul rengeteg az improvizáció, így egy verseny kimenetele sokszor teljesen szubjektív alapon történik. Zenészfejjel nehéz neki indulni egy ilyen megmérettetésnek, én is mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobb formámat hozzam, de azt is meg kellett tanulnom, hogy elfogadjam, ha a zsűri mást talál alkalmasnak az első helyre. A pályám elején ezt nem volt könnyű tudatosítanom magamban, de mostanra sikerült. A szakmai díjak szintén fontos visszacsatolások, de teljesen mást jelentenek nekem. Ugyanolyan fontos számomra a zeneszerzésért megkapott Orszáczky-díj, mint a Junior Prima-díj az előadóművészetért, vagy a Creative Art-díj, amit az improvizációs képesség miatt ítéltek meg nekem. Ezek az elismerések mindig löknek rajtam egyet, ambiciózusabban állok neki egy következő projektnek.

Mi volt a legmeghatározóbb élmény számodra, amit eddigi pályafutásod alatt ért?

Rengeteg ilyen volt, nehéz egyet is kiemelni. De ha mindenképpen mondani kellene egyet, akkor a már említett montreux-i díjhoz kapcsolódó élményemet mondanám. A verseny 2015 júliusában volt, októberben pedig a zongora-, a gitár- és az énekverseny dobogós helyezettjeinek egy kéthetes koncertturnéval egybekötött akadémiai programot szerveztek. Ez azt jelentette, hogy ez a kilenc fiatal zenész – köztük én is – két hetet tölthetett Svájcban, olyan sztárokkal, mint Al Jarreau, Kurt Rosenwinkel, Joe Sanders, Nils Petter Molvær. Nem csak próbáltunk és koncerteztünk, hanem tulajdonképpen együtt laktunk velük, mesterkurzusokon vettünk részt. Erre nagyon büszke vagyok, ez meghatározó két hét volt a zenei pályám során. A mai napig kamatoztatom az ott megszerzett tudásomat.

Mi inspirál téged? Gondolok itt akár más zenei irányzatokra, zenei előképre, akár érzelmekre, gondolatokra.

Nagyon jól és pontosan tetted fel a kérdést, mert ez a kettő mindig együtt van jelen. Egy-egy kompozíciónál nem szoktam előre meghatározni ezt, általában úgy vágok bele egy új darabba, hogy nem tudom, mi lesz a fő inspirációs forrás. Bizonyos időszakban rengeteg klasszikus zenét hallgatok, mostanában a XX. század alkotói – Bartók, Richard Strauss, Debussy – inspirálnak, de gyakran hallgatom Brahms, Beethoven és Bach zenéit is. Sokszor előfordul, hogy foglalkozom korszakalkotó zseniális művekkel, amik inspirációját bele tudom építeni egy saját darabomba, de olyan is van, hogy az aktuális élethelyzetem, az érzelmeim által ihletett állapotban ülök neki a zeneszerzésnek.

Szokták mondani, hogy a jó pap is holtig tanul. Igaz ez a jazz-zenészre is?

Szerintem az, hogy valaki művész, magába foglalja a folyamatos képzést, de persze, én csak a zenével kapcsolatban tudok nyilatkozni, ez valóban egy holtig tartó hivatás. Sokat foglalkoztam nagy zenészek életrajzával, és majdnem mindenkinél azt láttam, hogy korszakról korszakra igyekeztek magukat és a művészetüket is megújítani.

Február elején a Művészetek Palotájában tartottátok az At The Back of My Mind című album lemezbemutató koncertjét. Mesélnél kicsit az új felvételről és magáról a fellépésről?

A lemez tulajdonképpen az Oláh Krisztián Quartet első albuma. Ez a formáció bő egy éve, 2019 januárjában alakult meg, előtte sok évig triót működtettem. Nagy boldogsággal tölt el, hogy fel tudtuk venni és meg tudtuk jelentetni ezt a lemezt, hiszen nekünk erről szólt a 2019-es év, ezen dolgoztunk mindvégig. A tavalyi koncerteken gyakoroltunk, fellépésről fellépésre vittünk mindig egy-egy új számot. Az, hogy a Művészete Palotájában, az ország egyik legpatinásabb koncerttermében tudtuk bemutatni, nem csak a hely miatt fontos, hanem mert egy amerikai világsztár közreműködésével szólalhatott meg az anyag. Rick Margitzával, aki az 1980-as évek végén még Miles Davis egyik utolsó zenekarában kezdte a pályafutását, együtt zenélni életem egyik legnagyobb élménye volt. Megtapasztalhattam azt a fajta hozzáállást és alázatot, amivel ő rendelkezik, ebből én is sokat merítettem.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválra is új bemutatóval készültök, ráadásul ez „kettő az egyben” koncert lesz. 

Boldogsággal tölt el, hogy egy ilyen rangos fesztiválon léphetünk fel. Az áprilisi koncert tematikáját tekintve két részből fog állni. Az első, a rövidebb a „saját kompozíciók jazzkvartettre” nevet kapta, ebben néhány saját szerzeményt mutatunk be a lemezről, nagy szerep jut majd az improvizációnak, így a zenekar minden tagja be tud mutatkozni. Alapból sok mindent ki szoktam osztani a különböző hangszerekre, de a jazznél elengedhetetlen, hogy legyen improvizatív rész, ott csak iránymutatásokat, harmóniameneteket adok meg előzetesen, aztán mindenki hozzá teszi a saját személyiségét, eszköztárát. A koncert nagyobb része egy ősbemutató lesz, a Parallel Reflections című művemé. Voltak már hasonló darabjaim, ahol a vonós zenekar és a jazz-kvartett hangzását igyekeztem egy darabban megszólaltatni. Örömmel fogadtam a Budapesti Tavaszi Fesztivál felkérését, mert az elmúlt években folyamatosan foglalkoztatott, hogy a megszerzett zenei tapasztalataimat egy új, nagyobb lélegzetvételű műben írjam meg, és most szerencsére, ez sikerült.

Mi vár rád a jövőben? Ennyi munka mellett jut idő a pihenésre?

Erős évkezdésen vagyunk túl a zenekarral, emellett számos projektben részt veszek egyedülállóként, valamint több hangszerelési, zeneszerzési munkám is van. A következő hónapokban a lemezanyagot igyekszünk minél több helyre elvinni, tervezünk Magyarországon és Európában is turnézni, valamint terveink között szerepel a Parallel Reflections lemezre történő rögzítése is. Szabadidőm valóban kevés van, azt igyekszem sportolásra fordítani, én kikapcsolódni is csak aktívan tudok. Szó szerinti pihenésre kevés időm jut, de ez most egy ilyen időszak, jó érzéssel tölt el a folyamatos tennivaló, és remélem, ez még sokáig így is lesz.

Kiemelt kép: Oláh Krisztián (fotó: Gádoros Márk)