Intenzív évet tudhat maga mögött a népszerű színész-énekesnő, a számtalan színházi szerep és fellépés mellett tavasszal Amerikában is turnézott. Kiemelkedő könnyűzenei előadó-művészeti tevékenysége elmeréseként pedig Máté Péter-díjban részesült. Az idei éve is mozgalmasnak ígérkezik, és legnagyobb örömére, prózai szerepre is felkérést kapott. Szulák Andreával beszélgettünk.

Nem nagyon volt időd rápihenni az új évre, hiszen szilveszterkor is fellépésed volt. Januárban pedig két darabot is próbálsz.

Nagyon érdekes csillagállás volt tavaly tavasszal, mert ugyanazon a napon hívtak három színházból is. Ezek mind az idei évadra szóló felkérések, és mindegyik nagyon izgalmas feladat. Jelenleg a József Attila Színházban próbáljuk a Koldusoperát, Bagó Bertalan rendezésében.

Mikor játszottál ott utoljára?

Nagyon megy az idő, szinte nekem is hihetetlen, hogy már 8 éve. Ugyanígy januárban próbáltunk, a Kaviár és lencse című darabot. Akkor is jól éreztem magam ott, szerettem, hogy Nemcsák Károly „színházszagú” színházat csinál.

Bagó Bertalannal dolgoztál már együtt valahol?

Nem, ezért is örültem nagyon a felkérésnek. Rokonszenves, kifejezetten üdítő vele a munka. Sokan vagyunk, de jó csapat gyűlt össze. Már folynak a próbák, február 18-án lesz a bemutató. Berci nagyon felkészült, pontosan tudja, hogy mit akar, hogy mit hogy szeretne, nincsenek üresjáratok. Tőlünk is azt várta el, hogy szinte pontos szereptudással érkezzünk, így nagyon könnyen haladunk. Az olvasópróbára a dalokat meg kellett tanulni. Ez nem annyira jellemző másnál, de én kifejezetten szeretem. Hatékonyabbnak tartom azokat a próbákat, amikor nem a kollegák idejében tanuljuk meg a saját szerepünket, hanem mindenki otthon foglalkozik a maga dolgával. Maximum a különleges járások vagy mozgások miatt jó a könyv, ha valamit pontosítani kell, azt az ember beleírja. De igazából, ha ennyire felkészülten indulunk, akkor még erre sincs nagy szükség. Az az igazság, hogy sokkal szabadabban lehet úgy dolgozni, ha nincs a kezedben a példány. Ez most nekem nagyon jóleső munka.

Szulák Andrea a Pécsi Nemzeti Színház, Chicago című előadásban (fotó: Juhász Éva)

Ebben az évadban szinte csak ilyenek jutottak neked, ami ősszel indult Pécsett, a Chichago-val.

Igen, ez most egy egész jó kis örömszéria, ez az évadom mindent visz. A pécsi etapokat úgy várom, mint a gyerekek a karácsonyt. Nagyon szeretem azt a színházat, a portástól az igazgatóig mindenkit a szívembe zártam. Nemcsak jól érzem ott magam, a városról is úgy gondolom, hogy az én lelkivilágommal hasonlóan vibrál. Most ugyanazt érzem, mint a ’90-es évek végén Győrben: hogy befogadott ez a város engem.

A távolság sem okozott problémát?

Először nagyon megijedtem, hogyan fogom ezt megoldani. De fejet hajtottam. Egyre inkább kezdek abban hinni, hogy a dolgok nem véletlenül történnek velem és körülöttem. Ha ennek most, itt és így kellett történnie, annak nyilván oka van. És mivel nagyon jól érzem magam az egészben, valószínű, hogy ez volt az oka, hogy nekem legyenek jó heteim, napjaim, pillanataim. Elképesztően jó volt az alkotási folyamat a rendezővel, Vidákovics Szlávennel, nagyon megszerettem őt. Nem dolgoztunk még együtt, fiatal, remek színész, Pécsett komoly reputációja van. Örömteli volt, hogy ismét egy friss aggyal, egy friss pszichével kell a közös hangot megtalálnom, és úgy érzem ez sikerült is. Remek volt vele együtt dolgozni, de a kollégákat is imádom. Az már az olvasópróbán kiderült, hogy nagyon sok, számomra kedves ember szerepel a darabban. Ez most ömlengésnek tűnhet, de nem az, csak felüdülés volt, hogy minden klappol.

Bocsánat, ez lehet, hogy nem elegáns kérdés, de ilyenkor nem előz meg a híred? Senkinek nem volt fenntartása, hogy jön a Szulák?

Ezt nyilván tőlük kellene megkérdezni. Szerintem nem fenntartásaik voltak velem szemben, hanem elvárásaik. Azzal kezeltek. Hogy meg kell ugranom bizonyos mércéket, mert nem véletlenül engem hívtak oda. Elég sok színésznő el tudja ezt a szerepet játszani és énekelni, de valamiért engem választottak. Engem mindig hihetetlenül inspirál, amikor bizonyos elvárásoknak kell megfelelni, ez nem nyomaszt, hanem húz felfelé. Annak idején, amikor a Bujtor Pistával dolgoztam együtt, az valami elképesztően kitüntető dolog volt. Hogy felfigyelt rám, és akart velem együtt dolgozni. Ettől én elkezdtem ágaskodni. De ugyanígy voltam Iglódi Istvánnal vagy Balázsovits Lajossal, hogy csak az ikonikus neveket említsem. Aztán egy idő után ez átfordult, amikor a fiatal rendezők hívtak, Szente Vajk kezdte a sort. Ha rám gondoltak, ha velem akartak együtt dolgozni, akkor mindig az izgatott, hogy vajon miért. Mi az elvárásuk, minek kell megfelelnem. És ahogy erre rájövök, akkor teljes gőzzel igyekszem ezt szolgálni. Abszolút a háttérbe kerül az én individuumom, vagy az a köd, amit bárki is körém képzel.

Amikor a pécsi felkérésre igent mondtál, abban közrejátszott az, hogy egyszer erről a darabról „lemaradtál”?

Évekkel ezelőtt, a Győri Nemzeti Színház egykori igazgatója, a nemrég elhunyt Korcsmáros György kért fel Morton mama szerepére. De akkor már várandós voltam a lányommal, a premier pedig a szülés idejéhez esett közel, így nem tudtam vállalni. Akkor volt némi szomorúság bennem emiatt, mert úgy éreztem, hogy ez a szerep szinte utánam kiált. Nyilván ez is benne volt most, de inkább a mérhetetlen sok újdonság, a friss levegő, az új impulzusok, új emberek, új gondolatok, ezektől pezsdült meg a vérem. Úgy voltam vele, fussunk neki, lesz, ami lesz, ezt bírni kell. És a legkisebb problémám volt az, hogy ez Budapesttől mekkora távolságra van. Ha egészen őszinte akarok lenni, ez nem is érdekelt. Blokkokban játsszuk, ami nagyon szerencsés, tudok rá készülni, és a színháznak is így praktikus a díszletépítés miatt. Havi 4-5 előadást tudok vállalni, és lekopogom, szeretik a nézők, teltházakkal megy, nem könnyű rá jegyet szerezni.

Náray Erika, Hernádi Judit, Tóth Enikő És Szulák Andrea a Menopauza című előadásban (fotó: Játékszín)

Múlt hétvégén volt egy régi, de tulajdonképpen új előadásod: visszatértél a Menopauzá-ba. Korábban ez a Játékszín legsikeresebb előadása volt, és a nézők nagy elkeseredésére úgy tűnt, hogy a megújított verzióban nem veszel részt.

A Menopausa megújított verziója egy időben volt a pécsi előadással, amire már tavasszal igent mondtam, emiatt fizikai képtelenség lett volna, hogy részt vegyek benne. Abban, hogy hétvégén helyt tudtam állni, ráadásul rögtön dupla előadásban, óriási szerepe van a csodálatos kolléganő-barátnőmnek, Szőlőskei Tímeának. A szabadidejében átjött hozzám, hogy segítsen betanulni az új koreográfiákat, az új helyzeteket, gyakorlatilag mindent, ami új. Színészként és emberként is nagyra becsülöm, és ez a gesztusa nemcsak jellemzi, hanem erősíti is a kapcsolatunkat. A darabnak most is óriási sikere van, igyekszem a saját orgánumomra hangszerelni, és beilleszkedni a régi-új csapatba.

Lesz még új feladatod az évadban?

Igen, és képzeld, végre egy prózai darab! A Rózsavölgyi Szalonban lesz, egy négyszereplős előadás. Zimány Zsófiával már régóta beszélgettünk erről, ő jó ideje szerette volna, ha játszom ott, de valami mindig keresztbe tett. Forgattam vagy sok színházi elfoglaltságom volt, vagy éppen a pandémia állt a dolog útjába. Most viszonylag időben szólt, így szabaddá tettem magam. Nagyon izgat a feladat, Hárs Anna Szívhang című műve, amelyben csodálatos kollégákkal (Epres Attila, Györgyi Anna, Sajgál Erika) fogunk játszani. A darab a Rózsavölgyi Szalon felkérésére íródott, és ősbemutató lesz, ami külön hozzáadott értékkel bír.

Sehol nem vagy társulati tag, ennek ellenére 4 bemutatód van az évadban. Erre mondják, hogy nem rossz szezon, ugye?

Sőt, ha a Levi’s Storyt is hozzászámolom, és a Mesterkód musicalt, akkor már rögtön 6, az a 4. Mondjuk úgy, hogy nem rossz szezon. (nevet)

Szulák Andrea a Levi’s Story című musical sajtótájékoztatóján (fotó: Dombóvári Tamás)

Egy ennyire mozgalmas év után, talán nem is meglepő, hogy szilveszterkor, és Újév napján is dolgoztál. Volt egyáltalán annyi időd, hogy átgondold az évet? Vagy, hogy megfogadj valamit, az új évre?

A tavalyi évvel az volt a probléma, hogy a pandémia után gőzerővel indult el minden, és annyira kiszámíthatatlanná vált a jövő, hogy nem nagyon lehetett tervezni. Ezért, bevallom őszintén, kicsit túlvállaltam magam. Mert nem tudtam mi valósul vagy valósulhat meg belőlük. S bár megugrottam, de nem biztos, hogy egészséges ennyit dolgozni. Ha egyáltalán valamit megfogadtam, az az egyensúly megteremtése ebben az évben. Hogy ami most papírforma, azt becsülettel, tisztességgel megcsinálom, de annak elégnek kellene lennie az egész évre vonatkozólag. Ami ezen felül jön, az maximum csak akkor jöhet, ha tényleg jutalomfalat.

Feltölt a sok munka?

A munka tölt fel. A sok munka inkább elfáraszt, leszív. Azt szeretem, amikor tudom élvezni a munkám gyümölcsét. Amikor egy előadás után, van egy kis szusszanásnyi időm, amikor át tudom gondolni, tudok neki örülni. Ha egy bemutató után arra fókuszálok, hogy jó ez itt kész, de holnap hova is megyek, mit csinálok, az nagyon nem jó. Szinte az egész 2022-es éven átszaladtam, kevés olyan pillanat volt, amikor ízlelgetni tudtam az eredményeimet. Ezért is törekszem idén hangsúlyosabban az egyensúlyra.

Nyitókép: Szulák Andrea (Fotó: Steindl Gabriella)