„Engem a munka tart össze” – interjú László Zsolttal

Az ország egyik legnépszerűbb színésze, akinek pályaválasztását akaratlanul is nagymértékben segítette édesapja, aki beszédfejlesztésre vitte dadogó kisfiát. A beszédtanár egy amatőr színjátszó csoportot is vitt Miskolcon, ahol hiány volt az utánpótlásból, így ott fogta Zsoltot a csapatban. Ekkor pecsételődött meg a sorsa, jól érezte magát, látta, hogy a színpad hatalom. „B” terve is volt arra az esetre, ha nem sikerül a felvételi, de elsőre felvették, onnantól nem volt visszaút. Azóta megszámlálhatatlan legendás alakítás fűződik a nevéhez, nincsen olyan előadás vagy film, amivel ne aratna zajos sikert. A Radnóti Színház Jászai-díjas színészével, László Zsolttal beszélgettünk.

Mit csinálsz mostanában este 7-kor?

Szenvedek. De a mostanában nem is helytálló, hiszen négy hónapja tart ez az állapot.

Nemrég mutattátok be a Don Carlost, azaz munkád van, „csak” a színházi előadások álltak le.

Ebben az értelemben ez igaz, és először fordult elő, hogy láttam a saját bemutatómat. Nagyon furcsa volt. Kaotikus egy ideje minden, eredetileg novemberi premier lett volna, aztán átkerült februárra. Januárban kezdtük próbálni, menet közben vetődött fel, hogy tv felvétel lesz belőle, tehát tudtuk, hogy mire készülünk.

Miben volt más így?

Szerintem sokkal több koncentrációt igényel, sokkal fárasztóbb, van rajtad egy nyomás, hogy nem hibázhatsz. Az előadás közben mégiscsak van egy energiaáramlás a nézők és a színpad között, így meg semmi. Egyébként sem szeretem a bemutatókat, de itt plusz stressz is volt rajtam, ennek ellenére szerintem elég jól sikerült. Kamerázás is van a színpadon, az első húsz percben hirtelen nem is tudod hol vagy, miért homályosabb a kép. Valószínű a nézők sem értik egy ideig, hogy pontosan mi történik, de ahhoz meg kellően bonyolult a történet, hogy ezáltal esetleg lemaradnak pár dologról. Szóval, élőben biztos jobb lesz.

Azt mondtad stresszelsz a bemutató előtt, ez komoly?

Persze. Szerintem, aki nem stresszel, az amatőr. Azt nem tudom hol van ennek az egészséges határa, mert én nemcsak a bemutatók, az előadások előtt is szoktam izgulni. Akkor is, ha már ötvenszer lement a darab.

Milyen volt otthonról nézni a premieredet?

Nagyon nem szeretem magamat nézni. Jó pár éve ment a Tartuffe az egyik csatornán, ahol csak a második felvonásban vagyok. Nyugodtan néztem az első felvonást, jól elszórakoztam, örültem, hogy milyen jók a többiek, majd kezdődött a második felvonás, megérkeztem… és kikapcsoltam a tévét. Egyszerűen nem bírtam nézni. A Don Carlost végignéztem, de nem magam miatt, hanem a felvétel minősége érdekelt. Egy ilyen helyzetben fogják a kezedet és vezetnek, azt nézed, amit az adásrendező mutatni akar, a színpadon pedig azt nézed, amit szeretnél. És ez két teljesen különböző dolog.

Elég fajsúlyos főszerepeket játszottál a pályád során, nyilván képtelenség egyet kiválasztani, de mondjuk hármat tudsz mondani, amelyik különösen fontos a számodra?

A Haramiák biztos, az volt az első darab, ahol igazán negatív figurát játszottam. Hálás vagyok Robinak (Alföldi Róbert a darab rendezője – A szerk.), hogy ezt a karaktert belém látta, és lehozott a hős szerepekről. Nagyon felszabadító próbaidőszak volt azokat az érzéseket és gondolati kísérleteket kihozni magamból. Aztán a Lear király, és a Platonov, ami egy őrületes nagy hegymászás volt. Oldalszámra is olyan terjedelmes volt, hogy este 7-kor nem is láttam át, hogy ¾ 11-kor hogy lesz vége. Nagy szenvedés volt, de közben meg őrületes bolyongás is.

Tudom, hogy nem volt egyszerű a kérés, de azt hittem a Bányavirág is dobogós lesz.

Jaj, igen, a Bányavirág! Az azért volt számomra csúcs, mert egyrészt hihetetlen jó anyag, másrészt pontosan tudtuk, hogy megszakadnak a röhögéstől a nézők, miközben szakad meg a szívük és facsarodik a gyomruk, annyira jól és groteszk módon van megírva. Igen, tényleg ezt is ide sorolhatjuk. Ritkán játszom vígjátékokban, és Bucival (Stohl András – A szerk.) tökéletes volt az összhang. Cserna Tóni mondta az egyik előadás után, hogy életében nem látott ilyen összhangot színpadon két színész között.

A 10 a Radnóti top előadásaként van nyilvántartva, teljesen jogosan. Az mennyire áll hozzád közel?

Igen, tudjuk, ez a Radnóti abszolút grandiózus előadása, nagyszerű darab, megüti a nézőket is. De végig ott lenni a színpadon, úgy, hogy amikor a háttérben vagy, sem kapcsolhatsz ki, azt el nem tudom mondani, hogy milyen fárasztó feladat. Nagyon megterhelő, óriási koncentrációt igényel.

A Gondnokban kopasz voltál, most nagy szakállad van. Meddig mész el egy szerep kedvéért?

Akkor éppen kopasz voltam, nem a darab miatt, illet a szerephez, de nem volt összefüggés. De ha Robi (Alföldi Róbert a darab rendezője – A szerk.) kérte volna, akkor simán kopasz leszek a darabért. Most a szakállam a Don Carlos miatt van. Az volt az elképzelés, hogy ragasztva lesz, de az feszélyez, és azt gondoltam a pandémiába pont belefér, a rendező pedig hálás volt érte.

Elképesztő pálya van mögötted, mit gondolsz minek köszönhető a sok jobbnál-jobb szerep?

Szorgalom, kitartás, véletlen és nyilván a szerencse is. Nem szeretnék senkit megbántani, de szerintem kevés az egész estés színész. Akinek a személyisége tud annyira izgalmas lenni, hogy este 7-től 10-ig lehessen nézni. Valamiért úgy tűnik, hogy ez bennem megvan.

Nem fordult meg a fejedben, hogy rendezz?

Soha. Talán abból a szempontból vonzott volna, hogy akkor nem kell a színpadon állni, de én annyira soha nem éreztem magam komplex embernek, amennyire egy rendezőnek annak kell lenni.

És az, hogy taníts?

A tanítással kacérkodtam, illetve Novák Eszter évekkel ezelőtt felkért, hogy tanítsak beszédet a zenés osztályában, de végül nem vállaltam el. Délután 3-tól 6-ig ott kell lenni, akkor is, ha aznap épp próbálok délelőtt, este pedig előadásom van. Nem fért volna bele a logisztikámba. Nekem is voltak színész tanáraim, többször mondták le az órát, én ezt nem szerettem volna, mert nem tartanám korrektnek a diákokkal szemben.

Jól érzed magad a Radnótiban, jó döntés volt visszatérni?

Igen, abszolút jó döntés volt. Annak idején a Radnótiban kezdtem, ott voltam öt évig, most ismét öt éve itt vagyok. Amikor Adél (Kováts Adél – A szerk.) igazgató lett, hívott, kicsit féltem is, nehogy keretes szerkezet legyen, hogy eltelt öt év, és vége…

Számít, neked, hogy nő vagy férfi az igazgatód?

Egyáltalán nem, sőt szerintem a női vezetők jobbak tudnak lenni, máshogy látnak sok mindent, empatikusabbak, ami rengeteget jelent egy főnöknél. Amióta Adél az igazgató, azóta csak nehézségek vannak. A szomszédban folyó építkezés, az új játszóhelyek keresése, a covid – nagyon sajnálom emiatt, mert semmi nem megy simán, de nagyon jól összerántja a társulatot.

Kritikát szoktál olvasni?

Elolvasom néha, de jó ideje már nem érdekel. Az ember nagyjából tudja és érzi, hogy mi van. Az igazi kritikusok eltűntek, sokan már nem is élnek a nagyok közül, nincs már valós súlya a kritikának. Sokkal jobban érdekel a kollégáim véleménye.

Most, hogy megvolt a Don Carlos „bemutatója”, és nem tudni mikor nyithatnak újra a színházak, miből merítesz erőt?

Nagyon nehéz időszak ez, szétcsúsztam, az elmúlt egy évben, szinte el is felejtettem élni. Annyira a munka volt az életem origójában, hogy néha úgy érzem nem is tudom magamat igazán hasznossá tenni semmivel. Pótcselekvéseim persze vannak, olvasok, zenét hallgatok, gyakran előveszem a gitáromat, de ez mind csak pótlék. Alapvetően ez az időszak azt összegezte bennem, hogy engem a munka tart össze.

Két gyermeked is követ a pályán, Gáspár harmadéves színész szakon, Panna elsőéves a televíziós műsorkészítő szakon. Mit adsz nekik útravalóul?

Szendvicset. (nevet) Alapvetően azt adom át nekik, amit én is kaptam a szüleimtől, amiért néha hatalmas lúzernek is érzi magát az ember ebben az országban: hogy legyenek tisztességesek.

Kiemelt kép: László Zsolt a Lear király című előadásban (fotó: Toldy Miklós)