“Én vagyok az új, akinek idomulnia, de vezetnie is kell” – Interjú Dolhai Attilával

Idén augusztus 1-től Dolhai Attila vezeti igazgatóként a székesfehérvári Vörösmarty Színházat. Mint mondja, szeretné megőrizni a folytonosságot, de a prózai értékek és a színház nemzeti státuszának erősítése mellett nagy hangsúlyt fektetne a zenés előadásokra is, amelyeket olyan minőségben kíván játszani, ahogyan azt a nézők a fővárosi zenés színházakban megszokhatták. A kezdeti nehézségekről és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk vele.

A Budapesti Operettszínházban találkoztunk, éppen most volt egy felújítópróbád. Melyik előadásokat tartottad meg?

A tervek szerint az összes futó előadásomat játszani fogom: a Monte Cristo grófját, a Jekyll és Hyde-ot, a Carment, a János vitézt és a Mária főhadnagyot – ha tudjuk egyeztetni. A szeptemberi A cirkuszhercegnőt pont nem sikerült, mert Székesfehérváron is éppen akkor volt bemutatónk.

Az Operettszínház közel 25 évig volt az anyaszínházad, ahol ráadásul fiatalkorod óta vezető színész voltál. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy elhagyd a társulatot – még ha vissza is térsz a szerepekre?

Ez most nagyon furcsa helyzet, mert amikor belépek a házba, olyan, mintha nyári szünet után jöttem volna vissza. Ugyanazzal a szeretettel fogad a társulat, és én is várom a velük való találkozást. De az is jó érzés, hogy Székesfehérváron új impulzusokkal teli környezet fogad. Az ottani társulattal való kapcsolat kialakításának még az elején járok, hiszen csak három hónap telt el a kinevezésem óta. Az elmúlt időszakban mindenkivel leültem külön is beszélgetni, hogy megismerjem őket, ennek a folyamatnak pont most értem a végére. Remélem, hogy ott is kialakul majd az a viszony, ami az Operettszínházban is jelen volt.

Talán mondhatjuk, hogy már önmagában az indulásod ténye is meglepetés volt, hiszen korábban nem láttuk jelét vezetői ambícióknak nálad, például nem rendeztél előtte színházi előadást.

Bár kívülről valóban úgy tűnhet, de bennem ez már egy régóta húzódó szándék volt. Az elmúlt években több jegyzetet is készítettem, hogy szerintem hogyan kellene működnie egy színháznak, mi az, amit én színészként megtanultam a rendezői, a szervezői, a marketing vagy a műsorpolitika oldaláról. Azt is érzékeltem, hogy egyre több fiatal érkezik az Operettszínházba, akiknek teret kell adni. Nem vagyok már harmincéves, nem ringathatom magam illúziókba. Szakmailag is éreztem, hogy van még hova fejlődni, és azt is észrevettem, hogy túl sokat „okostojáskodom” a próbákon, hogy mit hogyan kellene csinálni. A pandémia alatt volt is egy saját darabom, amit a társulattal közösen készítettünk és ami az online térben debütált. Rendezőként nagyon élveztem, hogy vezethettem egy csapatot ezen a számomra is ismeretlen úton.

Szóval voltak előjelek, és az igazgatás gondolata is már régebb óta érett bennem, csak kerestem a helyet, hogy hol és mikor. Az mindenképpen szempont volt, hogy olyan színházat pályázzak meg, ahol tudtam, hogy az igazgató nem akarja tovább vezetni az intézményt. Szakmán belül ezekről némivel több információnk szokott lenni, ahogy az sem mindig titok, hogy kik pályáznak még és milyen esélyekkel. Székesfehérváron, az elsőnek kiírt pályázat kapcsán olyan neveket hallottam, hogy nem akartam beállni a sorba, főleg, hogy volt olyan, akinek én magam is szurkoltam.

Akkor tulajdonképpen az első, eredménytelennek titulált pályázat adott löketet?

Igen. Amikor kiderült, hogy az első körös pályáztatás nem volt sikeres, akkor villant be, hogy itt a lehetőség. Több pályázóval beszélgettem, akik elmondták, hogy nem fognak újból pályázni, és elmentem Székesfehérvárra is. Fogtam az évek alatt összegyűlt anyagokat, és összeállítottam egy pályázatot. Az sem titok, hogy előtte beszéltem miniszter úrral is, mert terveztem egy nyári fesztivált Egerben, amihez kértem az együttműködését, de végül ezt Székesfehérvár miatt elengedtem, hogy minden erőmmel a pályázatírásra tudjak koncentrálni. Lehetett tudni, hogy Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere nagyon a szívén viseli a színház sorsát, és a város érdekeit tartja szem előtt. Fontos elmondanom, hogy független művészként pályáztam, hogy ezáltal is képviselni tudjam azokat a szellemi-közösségi értékeket, amikről a pályázatom is szólt. Vallásos ember vagyok, hiszek a sorsban, és azzal, hogy mindannyian valamilyen feladattal érkeztünk a földre. Éppen ezért nem akartam senkire befolyást gyakorolni, nem lobbiztam senkinél, rábíztam magam a sorsra: legyen úgy, ahogy lennie kell.

És amikor kiderült, hogy a sors úgy akarja, hogy te legyél az igazgató, nem ijedtél meg a hirtelen jött tehertől?

Már a pályáztatás ideje alatt is volt, hogy elbizonytalanodtam. Volt egy társulati meghallgatás, ahol Hargitai Iván-Egyed Attila páros vitte a pálmát a szavazáson. Ugyan én kaptam a második legtöbb szavazatot, de a társulat egyértelműen mellettük tette le a voksát. Akkor volt egy billenésem, hogy szabad-e tovább vinnem ezt, mert eddig a másik oldalon ülve pontosan tudom, hogy miről szól egy ilyen szavazás. Másnap volt a szakmai bizottság előtti meghallgatás, így túl sok időm nem lett volna hezitálni, de végül arra jutottam, ha visszalépek, sosem tudom meg, mit szánt nekem a sors. Ráadásul a pályázatot sem egyedül írtam, Németh Ákos, a művészeti vezetőm is sokat segített, ahogy a gazdasági és marketing tanácsadóm is. Már csak miattuk sem akartam visszalépni.

Aztán jött az eredményhirdetés.

Igen, akkor az öröm mellett azonnal jött az a bizonyos teher, amire céloztál. Ezt akartad? Most megkaptad! Ez az izgalom azóta sem múlt el, még mindig van bennem egy egészséges drukk a jövőt illetően. Ezen oldott az említett beszélgetés a társulati tagokkal, és az is, hogy túl vagyunk két sikeres bemutatón, az Óz, a csodák csodáján és Az ügynök halálán. Az Ivánnal (Hargitai Iván, Az ügynök halála rendezője – A szerk.) való viszonyom egy más kérdés, az egy hosszú út lesz, amíg eljutunk addig, hogy leüljünk egy asztalhoz beszélgetni. Hozzáteszem, ez nem rajtam áll, és már váltottuk is pár szót egymással, de szigorúan szakmai alapon. Én örömmel folytatnám a munkát, ha ő is akarja. De azt hiszem egy kis távolságra mindkettőnknek szüksége van.

A társulat részéről éreztél ellenállást?

Nézd, ennek két oldala van. Az egyik az egzisztenciális, hogy mindenki boldogulni akar. Naivitás lenne azt gondolni, hogy egy elköteleződés egy programnak vagy egy adott személynek szól. Nem, az annak szól, hogy van egy munkám, amit szeretnék megtartani. Az, hogy elfogadnak-e engem azért, mert tényleg hisznek bennem, az két-három év múlva derül ki. A mostani elfogadásban az anyagi biztonság van benne, és innentől kezdve csak rajtunk múlik, hogyan építjük a kapcsolatot egymással. Egy színház nem kívánságműsor, de nekem vezetőként akkor is meg kell hallgatnom őket, hogy tudják, számíthatnak rám. Mondok két példát: a Kerényi Imre vezette Madách Színháznál és a Jordán Tamás vezette Merlin Színháznál vagy a szombathelyi Weöres Sándor Színháznál is legendás társulatok voltak, mert az igazgatók a társulattal együtt éltek. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor KERO megkapta az Operettszínházat, vagy most, az Erkel Színháznál, hogy épül egy új társulat, ahol mindenki ugyanazt akarja. Ezt az érzést szeretném én is elérni. Nyilván az én helyzetem más, mert itt a társulat már adott, én vagyok az új, akinek idomulnia, de vezetnie is kell.

Akkor jelenleg a bizalom kialakítása az egyik fő feladatod.

Igen, és ezt nagyon fontosnak is tartom. Októberben A Nibelung-lakópark előadásunk vendégjátszott a Vígszínházban és Debrecenben, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag két hétig üresen állt a ház Székesfehérváron. Arra gondoltam, hogy csináljunk valami azokkal, akik otthon maradtak. Így született meg a Hangoló előadás, amit versekből, prózákból és dalokból állítottunk össze, tulajdonképpen egy közös, kreatív ötletelés volt. Ez egy maraton volt a részünkről, mert egy napunk volt próbálni, és pont emiatt is vállaltam magamra a rendezést. A próba folyamán éreztem, hogy kíváncsiak rám: azok, akik éppen nem szerepeltek, nézték, hogyan instruálok, mennyire vagyok szakmai. És egy másik hozománya ennek az volt, hogy nemcsak rólam, de egymásról is sok újat megtudtak. Ezek apró lépések, de ezek vezetnek el addig, hogy kiépüljön a szakmai bizalom.

A rendezés is szerepel a terveid között?

Kell, hogy dolgozzunk egymással, hogy ne csak egy irodai ember legyek a számukra, hanem meglegyen a szakmai találkozás is, ahol megmérettetek. Ahhoz, hogy hosszú távon együtt tudjunk dolgozni, sok-sok feladatot kell elvégezni, aminek nagy része rám hárul. Mindent én sem tudok majd megoldani, és biztosan lesznek konfliktusok is, de most még az elején vagyunk.

És kellenek majd új utak is.

Igen, ez így van. Például szeretném erősíteni a zenés színházi vonalat, így biztosan fognak érkezni olyan művészek is, akik ezt fogják támogatni. Persze, Székesfehérváron eddig is volt zenés előadás (az utóbbi években: Mágnás Miska, Hegedűs a háztetőn, Óz), tehát nem áll ez olyan messze a társulattól, de nagyoperetteket vagy operákat – mert nemzeti színházként azt is kell játszani – csak vendégművészekkel lehet megoldani. Ez nem azt jelenti, hogy a társulatra nem számítok, noha megjegyzem, az sem baj, ha addig, amíg egy operát próbálunk, több idő jut nekik a pihenésre. Az idei, Szikora Jánostól örökölt évadban 14 bemutató van, ami nagyon igénybe veszi a csapatot. Vannak olyan bemutatók, amikbe úgy rohanunk bele, hogy nincsenek megfelelő módon előkészítve. Tudom, hogy a művészszínházaknál van olyan, hogy a szövegen az utolsó pillanatig dolgoznak, ezért a premier napján is változhat, de én ezt nem annyira kedvelem. Ha a rendezők azt gondolják, hogy ezt szeretik a színészek, akkor tévednek. Színészként mondom, hogy mi felkészülni szeretünk, dolgozni az anyaggal, magunkévá tenni, hogy biztonsággal tudjunk felmenni a színpadra.

Tehát nagyobb hangsúlyt fektetnél a zenés előadásokra. Ebben a zenés színházi múltad motivál?

Az, hogy zenés színházból jövök, abban motivál, hogy ezeket az előadásokat olyan minőségben szeretném játszani, ahogyan egy zenés színház is játssza. De ez csak egy szelete az egésznek. Budapesten egyértelműen ki lehet jelölni, hogy melyik a zenés színház, melyik a népszínház és melyik a művészszínház, hiszen ahhoz, hogy a közönség választani tudjon, karakteresen kell jelen lenniük. Ha most megnézzük a Vörösmarty Színházat, akkor valahol a Vígszínház és a Radnóti Színház között helyezkedik el, de inkább az utóbbi felé húz. Egy vidéki színháznak viszont népszínháznak kell lennie, minden területet le kell fednie, hogy mindenki megkapja azt, amire vágyik. Meg kell tartani a művészszínházi vonalat is, ahogyan kellenek komédiák és vígjátékok is (ezzel eddig sem volt adós a színház), viszont úgy érzem, hogy a zenés darabokkal kicsit mostohán bántak. Az említett A Nibelung-lakópark egy nagyszerű produkció, de inkább szakmailag sikeres, mint a közönség körében. Úgy gondolom, hogy egy színháznak küldetése, hogy olyan előadásokat is játsszon, amik nem feltétlenül a közönségsikerre utaznak, de ehhez meg kell teremteni a másik oldalról azt a biztonságot és látogatottságot, amely ezt megengedi nekünk. Csak magunknak vagy a szakmának előadást csinálni nem feladata egy vidéki színháznak. A mostani kinevezésem három évre szól, ez alatt az idő alatt szeretnék előkészíteni egy olyan nemzeti színházat, ahol megőrizzük a meglévő értékeket, de építünk is hozzá, hogy az egész régiót be tudjuk vonzani. A következő évek feladata a helyes arány megtalálása lesz.  

Van olyan darab, amit mindenképpen szeretnél műsorra tűzni?

Igen van, a jelen pillanatban is benne vagyunk a jogi dolgokban, ezért címeket egyelőre nem mondhatok. De azt elárulhatom, hogy szeretnék magyar ősbemutatókat létrehozni. Remélem, ha fél-egy év múlva újra találkozunk, akkor már arról tájékoztatlak, hogy van két ősbemutatónk, beszélgessünk azokról.

Kiemelt kép: Dolhai Attila (Fotó: Kovács Milán)