Ember lenni…

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Az idézet Arany János 1851 augusztusában megjelent, Domokos napra című verséből való. A sorok pedig majd’ száz évvel később aktuálisabbak lettek, mint valaha. Párizs ugyanis 1944-ben annak köszönhette „életben maradását”, hogy Dietrich von Choltitz tábornok, akinek el kellett volna pusztítani a várost, ember tudott lenni. Cyril Gély francia író színdarabja, a Diplomácia szerint döntése megváltoztatásához egy titokzatos svéd diplomata reggeli látogatása vezetett…

A „fény városa” felett még horogkeresztes zászló. Németország ugyanakkor már minden fronton vesztésre áll. Harmincezer fős francia felszabadító hadosztály közeledik. Dietrich von Choltitz tábornok csapdába kerül. Mindössze kétezer katonája van, ám ha elveszíti Párizst, a háborút is elveszíti. Hitler parancsba adja neki: aknázza alá és robbantsa fel a francia fővárost. Kétmillió civil élete a tét. Choltitzot ugyan kétely és lelkiismeret-furdalás gyötri, de nem lát más kiutat. Egy órával azelőtt, hogy kiadná a végzetes parancsot, egy titokzatos svéd diplomata, Raoul Nordling jelenik meg váratlanul Choltitz szobájában, hogy lebeszélje a tábornokot kegyetlen tervének végrehajtásáról – szól a Rózsavölgyi Szalonban látható előadás ismertetője.

Nem árulok el titkot, ha leírom: Párizs megmenekült, hiszen ezt történelmi tanulmányainkból tudhatjuk. Éppen ezért nem a darab végkifejlete a fontos, hanem az: milyen lelki tusa után jutott arra a tábornok, hogy hallgat a svéd diplomatára és nem repíti a levegőbe Párizst? Az előadás feszültségét a két emberben dúló érzelmek adják, az a folyamat, mely során a diplomata képes hatni a tábornokra, aki a megmásíthatatlannak tűnő döntését végül felülírja, és a teljesen meddőnek látszó vitának pozitív kimenetele lesz.

Dietrich von Choltitz tábornok katona, aki soha nem kérdőjelezi meg a számára kiadott parancsot. Ha pedig Hitler arra utasítja, hogy tegye a földdel egyenlővé Párizst annak érdekében, hogy ne veszítsék el a háborút, akkor megteszi. Azt, hogy kétmillió civil élete a tét, tudomásul veszi, de katonaként a parancs végrehajtása a feladata. Csakhogy Choltitz nem szörnyeteg. Már az előadás első pillanatától tudjuk, hogy kételyek gyötrik. Egész éjszaka fel-alá járkál szállodai szobájában, a környezetében lévő katonákat pedig igyekszik biztonságos helyre küldeni. Miért akarja mégis teljesíteni a Führer parancsát, miközben tudja: értelmetlen és felesleges emberáldozatokat követel? Az előadás során megismerjük személyes és valódi motivációját, vagyis azt: ha nem semmisíti meg Párizst, akkor feleségét és három gyermekét bebörtönzik, halálra ítélik és kivégzik. Mit tehet az ember, ha választania kell a családja és kétmillió civil élete között? Ki mondja meg, mi a helyes döntés? Van-e harmadik út?

Sztarenki Pál rendezője és szereplője is az előadásnak, a kettős feladat pedig kettős sikert hoz a számára. Rendezőként biztos kézzel nyúlt a darabhoz, minden mozdulat, gesztus a helyén van. Nem könnyű egy színész-rendezőnek saját magát instruálnia, hiszen észrevétlenül is beleeshet abba a hibába, hogy nem érzi, ha túl sok és azt sem, ha túl kevés. Sztarenki Pál tábornoka azonban tökéletes: kemény, karakteres, kimért és határozott férfi, erőt és tekintélyt sugároz, akinek ugyanakkor szíve és lelke van. Az SS-egyenruha mögül felsejlik a humánum, és elhittem, hogy meg lehet őt győzni arról: maradjon ember és ennek megfelelően cselekedjen.

Ugyanennyire volt hiteles a Raoul Nordling diplomatát megformáló Alföldi Róbert alakítása is. Higgadt, remekül érvelő, mégis érzékeny férfi, aki igyekszik minden percben diplomataként viselkedni. Természetesen nála is eljön az a pont, amikor a helyenként heves vitában elkeseredetten kiabálva sorakoztatná fel érveit, ám hamar „észhez tér” és nyugodtságot erőltet magára. Mindent pontosan lát, tudja, hogy áll a hadi helyzet, de ha kell, képes cinikus lenni. Bár egy, a világháborúban semleges ország követe, szívében és lelkében francia – ahogy el is hangzik: Franciaországban született –, ezért képes néhol igen szenvedélyes hangnemet megütni.

A díszlet tökéletesen megidézi a szalon színpadára a nácik által megszállt Párizs hangulatát. A hajnali puskaropogás, a nyomasztó zene, a hatalmas horogkeresztes zászló mind fenyegetően hat a nézőre. Azt érezzük: mi is ott vagyunk Choltitz szobájában és várjuk, hogy kiadja a végső parancsot. Amikor pedig a két férfi szópárbajt kezd vívni, feszülten figyeljünk, mi lesz az eredmény – mindezt úgy, hogy tudjuk, mi a végkifejlet.

Az, hogy mekkora ereje van a szavaknak, ebben az előadásban remekül megmutatkozik. Azt üzeni, hogy sokszor igenis célravezetőbb a párbeszéd, az, hogy meghallgassuk egymást, figyeljünk a másik érveire, gondolataira. Így talán most, a 21. században is érvényes maradhat az Arany János-i gondolat: „Ember lenni mindég, minden körülményben”.

Szijjártó Anita írása