Idén nyáron mutatta be az Átrium Film-Színház a Chicagot Alföldi Róbert rendezésében. A zenés revüt két szereposztással játsszák, az egyik női főszereplőt, Roxie-t Sodró Elizával váltásban Huzella Júlia alakítja. A színésznő 2012-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, melynek elvégzése után rögtön szabadúszó lett. Prózai szerepeket is játszik és ha kell, énekel és táncol is a színpadon, a zene, a ritmus szeretete pedig már kisgyermekkora óra körülveszi. Mesélt a Chicago castingjáról, a mostani színházi projektjeiről, arról, hogy miért próbálta meg ötödjére is a színműs felvételit, valamint szóba került az is, miért fontos számára a környezettudatosság. Huzella Júliával beszélgettünk.

rom futó színházi projekted van most, három különböző helyen. Nehéz szabadúszóként dolgozni?

Nehéz, ha éppen nem árasztják el az embert ajánlatokkal. Ugyanakkor áldásos is, mert rugalmasabb az időbeosztásom. Igazság szerint nem tudom, milyen mindig ugyanoda bemenni, ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, a kezdetek óta szabadúszó vagyok. Eddig valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor nagyon szerettem volna már lépni, újat csinálni, mindig jött a lehetőség. Legutóbb a Chicago.

Az Ahogy tetszik című előadásban (fotó: Horváth Judit)

Casting volt, vagy megkerestek téged?

Megkerestek, hogy casting van. Egy kollégám beajánlott, és mivel Alföldi nem ismert még, meg szeretett volna nézni. Zenés előadás lévén két szereposztással készültek. Sodró Eliza játssza a másik Roxie-t, ami önmagában is elég izgalmas, hiszen már csak ránézésre is ég és föld vagyunk. Robinak megtetszett ez a különbözőség.

A castingon mi történt?

Nagyon izgalmas volt, azelőtt soha nem voltam színházi meghallgatáson. Ketten mentünk a mustrára, Robi előre is elnézést kért, amiért nem finomkodik. Énekelnem kellett, majd az előzőleg megtanult Roxie-monológgal kezdtünk dolgozni. Ahogy instruált, egyszer csak megkért, hogy mondjam be minden mondat után, hogy “a kurva életbe!”. Ez olyan elemi erővel hatott, felszabadított bennem minden mondanivalót és istenien színezte a monológot, hogy onnantól kezdve egyszer sem állított meg, és engem úgy vágott mellbe az élmény, hogy amikor befejeztem, ott helyben összecsuklottam A félelem megeszi a lelket díszlet puffján. Akkor elkezdett kérdezgetni, ki vagyok, mi vagyok, először a koromon döbbent le, aztán azon, hogy van két gyerekem. Beindította a fantáziáját egy ilyen Roxie, aki ráadásul 180 centi. 10 perc múlva csörgött a telefonom, ő volt: “az a helyzet, hogy te leszel”.

A monológ így, ebben a formában került bele az előadásba, ahogy a meghallgatáson megszületett?

Igen. Persze azóta árnyalódott kissé.

Milyen volt az előadás próbafolyamata?

Először dolgoztam Robival, de hallottam a munkamódszeréről, és a barátok, kollégák felkészítettek. (nevet) Nagyon határozott elképzelése volt az előadásról, minden szerepről, és ez nagyon imponáló. Csodálatos, amikor egy rendező így áll hozzá a darabhoz, a színészekhez. A próbák során tapasztaltam, hogy addig képes téged hajtani, erőnek erejével, amíg ki nem préseli belőled, és amikor megszületik a szerep, akkor megnyugszik, te is megnyugszol és onnantól kezdve mindenki boldog. Eljutni ideáig viszont nem egyszerű. Ezzel együtt gyakorlatilag minden improvizációmat elfogadta, mindennek örült, ami ösztönösen jött belőlem, akár gesztusról, akár viccről volt szó. Ezek mind maradtak.

Huzella Júlia

Ilyenkor az emberekkel külön, egyesével foglalkozik, vagy a próbán, a többiek előtt?

A többiekkel együtt. Ha valami nem abba az irányba, vagy nem abban a tempóban megy a próbán, ahogy szerinte kellene, akkor hajt, nem kímél. Nehéz volt a próbafolyamat, de egyszer sem sírtam! (nevet) A helyszínen. Olyan viszont volt, hogy épp kaptam a magamét és közben azon matekoztam, mikor lesz a nap folyamán alkalmam sírni: amikor elindulok a próbáról az oviba, akkor az 5-ös buszig pont ki tudom sírni magam. (nevet) Pontosan tudtam, hogy mit akar belőlem kiszedni, és én is ezt akartam magamból előhozni, mert megvolt a fejemben, hogy színészként, és emberként miről szeretnék ebben a szerepben beszélni. Robi a saját eszközeivel nyüstölt, és mi tagadás, előjött, ami forrongott bennem.

Hogyan próbáltatok? Megvolt, hogy ki melyik szereposztásban lesz, és ki lesz a párja, vagy mind együtt dolgoztatok?

Mindkét szereposztás együtt volt, a két Roxie, Billy és Morton Mama. Elizával minden reggel megbeszéltük, hogy ki kezdi a próbát, és szerencsére harmóniában tudtunk dolgozni. Volt olyan, hogy egy nehéz próbanap után a soron következő jelenet éppen illett az idegállapotomhoz és megkértem Elizát, hadd kezdjem én, ő elolvasta a jelenetet és pontosan megértette a szándékomat, összemosolyogtunk és mondta, hogy persze. Az egyikünk bepróbálta a jelenetet, utána a másikunk megismételte, persze hozzátéve azt a pluszt, ami belőle jön, amit esetleg másképp gondol a szerepről. Nagyon élvezetes ebben a dupla szereposztásban, hogy nem első és második van, hanem teljesen össze-vissza játsszuk, ráérés szerint.

Borbély Alexandra és Huzella Júlia az Ahogy tetszik című előadásban (fotó: Horváth Judit)

Nem volt meg a veszélye annak, hogy akaratlanul is másolni fogjátok a másikat?

Szerencsére ez nem szült rossz érzést, és igazából elkerülhetetlen volt, hogy együtt legyünk, mivel nagyon pontosan kellett csinálni mindent, amit lerendelkeztünk. Nyilván most, hogy már játsszuk egy ideje, vannak eltérések a két szereposztás között, de be van annyira próbálva az előadás, hogy ezek a kis különbségek ne zavarják meg a többieket. A próbafolyamat végén pedig már nem is néztük egymást. Amikor úgy éreztem, hogy kész vagyok, megbeszéltük Robival, egyetértett és elengedett, mondta, hogy azzal teszek jót, ha pihenek, a családommal vagyok.

Játszottál már korábban így, kettős szereposztásban?

Az egyetem alatt, Győrben a Tótékban, Menczel Andival ketten játszottuk váltásban Ágikát. Visszagondolva, utólag azt nehezebbnek éreztem, mint a Chicagot, lehet hogy azért, mert az volt az első ilyen tapasztalatom. Roxie egy nagy szerep, több a mondanivalója, ezzel együtt a tét és a felelősség is nagyobb. Itt több dologgal kellett megküzdenem: még soha nem játszottam ekkora szerepet, ami ráadásul zenés-táncos, 35 éves vagyok és gyakorlatilag a pályám elején járok. És éppen ez az, amiről szeretnék beszélni: hogy hogy van az, hogy az ember ötször felvételizik az egyetemre, mert annyira akarja, majd az utolsó évben úgy dönt, hogy szeretne családot, szül két gyereket, és egyszer csak ott áll egy ekkora volumenű feladat előtt. Azért felmerült bennem közben a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni. Elég érdekes vagyok-e egy főszerephez. Minden önbizalmamat össze kellett ehhez szednem.

Énekelsz, táncolsz is, elég sokféle készséget kíván. Fárasztó volt a próba?

Amikor délelőtt és délután is próbáltunk, az azért kissé megviselt. De szerencsére nem kellett a fizikumomat a nulláról építenem, ugyanis januárban csatlakoztam a Gyerünk, anyukám! otthoni online tornaprogramhoz, amit kifejezetten elfoglalt anyukáknak fejlesztettek ki az alapítók, így nem kell se edzőterembe járni, se közlekedni, se órarendhez vagy másokhoz igazodni. Fantasztikus. Mindig különleges zenés anyaggal dolgozni, élvezetes, amikor igazodni kell a ritmushoz, amikor nem prózai végszó van, hanem például egy sóhajtás, egy gesztus, egy orrfújás, vagy zene. A zene szigorú kereteket ad, és speciális sikerélmény, amikor ezeken a kereteken belül is tudok magabiztosan és szabadon játszani.

Jelenet az Ahogy tetszik című előadásból (fotó: Horváth Judit)

A zene szeretete, az érzéked ehhez apukádtól ered gondolom.

Rengeteg tehetséges zenész volt a családunkban, nagyapám is zeneszerző volt. Hároméves lehettem, amikor először énekeltem, a Kaláka karácsonyi lemezén. Meggyűlt velem a bajuk, mert nem voltam hajlandó az adott dalt énekelni, kizárólag a Mennyből az angyalt. Fel kellett venniük azt is, és amikor észrevettem, hogy nem forog a magnó, megálltam és megvártam, amíg bekapcsolják. Így kénytelenek voltak azt is felvenni. (nevet) Nagyjából ebben az időben léptem fel velük első alkalommal a Marczibányi téren, egy nagy tábla csoki volt a gázsim. (mosolyog) Később zenei általánosba jártam, gitározni, zongorázni és énekelni tanultam, az egyetemen pedig Bagó Gizella volt az énekmesterem, végig jó közegben voltam.

A szüleid nem féltettek a művészi pályától?

Ha féltettek is, nem adtak ennek hangot. Mellettem álltak és állnak a mai napig. Mindig bátorítottak, nem próbáltak megakadályozni semmiben. Akkor kezdtek el csak aggódni, amikor egymást követték a sikertelen színművészetis felvételik. Az első vagy második próbálkozás után mondták, hogy adjam be a jelentkezést a francia szakra is. Emlékszem, elmentem az írásbeli felvételi vizsgára, és éreztem, hogy én ezt egyáltalán nem akarom, csak néztem ki a Természettudományi Múzeum ablakán, bámultam a parkot, a gyönyörű zöldülő tavaszi fákat és egyáltalán nem tudtam, mit keresek ott. A Pesti Magyar Színházban voltam akadémista két évig. Ezután hívott Jordán Tamás a Nemzeti Színházba, ahol újonnan indítottak stúdiót. Ez éppen a negyedik színművészetis felvételim sikertelen harmadrostájának másnapján volt. A nemzetis felvételin azt mondták, soha nem lesz belőlem színésznő, amire nem tudtam mást mondani, túl a második elutasításon két nap alatt, mint hogy márpedig az leszek, az ő véleményük mit sem számít. “Hát jó, akkor próbáljuk meg!” Hangzott a válasz. Felvettek. Onnan pedig a Színművészetire, Máté Gábor osztályába. Na akkor az egész család megkönnyebbült: “Lesz egy nyugodt nyarunk!” (nevet).

Honnan merítettél erőt, mi motivált abban, hogy ötödik alkalommal is megpróbáld?

Makacsul ragaszkodtam ehhez nagyon régóta. Pedig sosem voltam erősen extrovertált személyiség. Ma már több megfejtésem is van erre a kérdésre, ami azzal is összefüggésben van, hogy gyerekkoromban milyennek láttam apámat a színpadon. Hogy milyen hatást váltott ki belőlem, a nézőkből, és hogy mindez rá hogyan hatott. Megfelelés, valami vágyott állapot elérése. Valami, amiben lubickolni láttam őt, valami, ami által közelebb kerülhetek hozzá. Sok teóriám van. (mosolyog)

Jelenet az Ahogy tetszik című előadásból (fotó: Horváth Judit)

Mit mondtak, miért utasítottak el?

Nem szokták megmondani, de éreztem a különbséget a sikeres és a sikertelen felvételijeim között, én is akkor vettem volna fel magam, amikor bekerültem. Előtte mindig naiva szerepeket vittem, magas vagyok, olyan az alkatom – gondoltam én. Júliát pont nem, de Tatjána levelét minden évben, és a bizottság már halálosan unta, Huszti Péter mondta is a diplomavédésnél, hogy nagyon örült, amikor végre valami teljesen mással mentem a felvételire.

A Nemzeti Stúdiójában Molnár Piroska tartotta a művészi beszédet, és ő segített nekünk felkészülni a felvételire. Vittem neki egy szöveget, Stephen Leacock Rosszcsirkeff Mária és társai című novellás kötetéből egy részletet, ami egy kamaszlány naplója és az orosz nagyregények paródiája, borzasztóan vicces és groteszk. Félve mondtam Piroskának, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mert imádom ezt a szöveget, de nem merek nekiállni. Elkezdtünk rajta dolgozni és kiderült, hogy ez az, ami nálam működik: a groteszk humor, az önirónia. Emlékszem a felvételi minden pillanatára, végre felszabadult voltam, azt éreztem, önmagam vagyok.

A diploma után mégis egyből szabadúszó lettél.

A Katona József Színházban voltam gyakorlaton két évig, és nagyjából lehetett tudni, hogy kik lesznek azok, akiknek (Máté) Gábor majd szerződést ajánl. Én nem szerepeltem olyan sok produkcióban, viszont sok független társulatnál is játszottam, emellett Győrben, és táncelőadásokban is.

A diplomámat már nagy hassal vettem át. Olyan megkérdőjelezhetetlenül erre vágytam, hogy meg se fordult a fejemben, hogy lemaradok valamiről, ha kihagyok egy évet. A világ össze szerepéért sem csinálnám ezt másképp ma sem. Nagyon büszke vagyok erre az elhatározásomra. Éppen most lett hatéves a kislányom.

Kerekes Viktória és Huzella Júlia az Anyám mondta című előadásban (fotó: Gólem Színház)

A Chicago mellett milyen projektjeid lesznek idén, akár színházban, akár filmben?

Évad elején átvettem a Katonában az Ahogy tetszik című előadásban Pálos Hanna volt osztálytársnőm szerepét, aki babát vár. Nagyon nagy öröm volt ez a felkérés, mert hosszú évek óta nem játszottam a Katonában, és egy nagyon jó előadásba kapcsolódhatok be, igazi élvezetes munka, külön öröm, hogy egykori osztálytársakkal lehetek egy színpadon. Emellett Kerekes Vikivel és Kiss Marival játsszuk az Anyám mondtát a Gólem Színházzal. Nyáron pedig forgattunk egy kisfilmet Friedenthál Zoltánnal, Szabó Simon rendezte, a tervek szerint most ősszel lesz kész. Vannak terveim, amiknek egy része már a megvalósítás stádiumában van, ezek nem közvetlenül kapcsolódnak a színházhoz, de csupa olyan projekt, ami színészileg nagyon érdekel, újszerű, szórakoztató és figyelemfelkeltő. Minden amit most csinálok, maradéktalan örömmel tölt el, teljesen elégedett vagyok.

Énekesi ambíciók nincsenek?

Dehogynem! (nevet) Van is egy zenés műsorunk Ficza István volt osztálytársammal, 1 FÉRFI ÉS 1 NŐ a címe, régi magyar filmdalokból raktuk össze, semmilyen próza nincs benne. Úgy válogattuk a dalokat, hogy egy egész történetet meséljenek el. Nincs állandó játszóhelye, ott lépünk fel vele, ahova meghívják, de mi nagyon szeretjük, mert nem a dalok első körös értelmezését játsszuk.

Ahogy halad előre a történet az előadásban, aszerint értelmezzük a dalokat, és látjuk a nézőkön, ahogy megörülnek, először a jól ismert és szeretett dalnak, majd pedig amikor felismerik az új kontextust.

Ficza István és Huzella Júlia az 1 FÉRFI ÉS 1 NŐ című filmdalestben (forrás: jegy.hu)

Mindemellett, ha jól tudom, foglalkozol a környezetvédelemmel is, fontos számodra a környezettudatosság.

Szívügyem, és nagyon félek attól, milyen következménye lesz annak, amit most művelünk a környezetünkkel. Igyekszem sok dologban tudatosabban létezni. Hanyagolom a műanyag zacskókat, tusfürdő helyett szappant használunk, és például már régen száműztem otthonról a csomagolópapírt és a műanyag szívószálat is, amit most divatos lett nem használni. Erre is hasznos a közösségi média, egész nap látod a különféle hirdetéseket, videókat arról, milyen károkat okoz a műanyag szemét.

Nemrég mesélte egy idősebb ismerősöm, hogy az ő fiatalkorában teljesen természetes volt, ha az ember az utcán eldobta a szemetet. Ma már normális esetben eszedbe nem jutna szemetelni. Amikor a mi gyerekeink felnőnek, lehet hogy az lesz a szembeötlő, amikor valaki a boltban műanyag zacskót kér, mert addigra már az lesz a természetes, hogy nem használjuk. Jó érzés, amikor egyszer csak azt veszed otthon észre, hogy üresebb a szekrény, amiben a vegyszerek vannak, vagy nincs a kád körül száz flakon. A múltkor mellettünk valaki műanyag pohárban kérte az italát és a lányom megkérdezte tőlünk, hogy miért abban kérte, hiszen az környezetszennyező.

Ehhez hasonló, nagyon szürreális élményem volt nemrég. Az egyik bevásárlóközpont mögött, a parkban egy kislány messziről kiáltotta az anyukájának, hogy „anya, a bácsi nem gyűjti szelektíven a szemetet”.

A gyerekeknek ez már teljesen természetes lesz, nekünk még nem volt az. Nagyon bízom benne, hogy sok odafigyeléssel és tudatossággal olyan generációt nevelünk fel, aki sokkal érzékenyebben reflektál a szűkebb és tágabb környezetére egyaránt.

Kiemelt kép: Réthey-Prikkel Tamás