“Eljött az óra!” – Kritika a Jekyll és Hyde musicalről

Már számtalan írót megihletett az a fajta alapszituáció, amelyben valaki egy olyan kísérleti beavatkozásnak veti alá magát, vagy hajszol bele másokat, amelynek eleinte bizonytalan, ámde reménykeltő, később viszont egyenesen tragédiába hajló a végkimenetele.  Daniel Keyes Virágot ​Algernonnak című regényében például egy csökkent értelmi képességű fiatalember intelligenciahányadosát növelik meg műtétileg, ám rohamos ütemű leépülés tesz végül pontot a sokáig felszálló ágban lévő projekt legvégére. Stephen King egyik kötetének főhőse pedig annak ellenére földeli el balesetben elhunyt kisfiát egy állattemetőként funkcionáló és biztos feltámadást garantáló ősi indián temetkezési helyen, hogy az aköré szőtt legendák, sőt, személyes tapasztalatai is egyaránt azt mutatják: baljós jelenségek tárházát nyithatja meg az ilyen körülmények között visszakapott élet szárba szökkenése.    

A fentiek sorába szintén beleillő Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetének megírását egy Robert Louis Stevenson nevű skót szerzőnek köszönhetjük. Az önmagán kísérletező orvosról, és az általa létrehozott második – gonosz – énjéről szóló mű elég sokrétű karriert futott be: filmeseket ihletett meg, sőt, később a világot jelentő deszkákra is felkéredzkedett. Frank Wildhorn és Leslie Bricusse jóvoltából 1990-ben született belőle musical, ami hét évvel később jelent meg a Broadway-n, 2001-től pedig hazánkban kápráztatta el a közönséget, ha azok éppen elcsípték valahol a darabot, amely sokáig mindig ugyanabban a rendezői elgondolásban volt terítékre téve.

A Budapesti Operettszínház Vincze Balázs rendező-koreográfust bízta meg, hogy létrehozza a Jekyll és Hyde csakis a Nagymező utcai teátrumhoz köthető egyediségű, saját változatát, amely az eddigiekhez képest magában foglal egy igen jelentős dramaturgiai újítást. A történet szerint ugyanis Jekyll az édesapjának gyógyulását is szem előtt tartva próbálja ki önmagán azt a szérumot, amely a gonoszságot hivatott az emberi elméből kiűzni. Az április elsején debütáló előadás azonban az eddigi gyakorlattal szembe menve nemcsak az első jelenetek valamelyikében hivatkozik rá, hanem mindvégig játékban tartja az apát, hogy annak minden egyes színpadi felbukkanása emlékeztethesse a nézőket: nem öncélú, nem hatásvadász, sokkal inkább halasztást nem tűrően végrehajtandó az ominózus kísérlet, amelyet személyes indíttatás hív életre.

Maga a musical mindemellett eltér a jó és rossz harcát klasszikus módon nyomon követő egyéb daraboktól, mivel a megszokott drámatörténeti szituációktól különbözően itt egyetlen személyben összpontosul a kétféle identitás, egyazon emberből fakad maga a konfliktus, a „belső harcok” kifejezés pedig így nyer magának szó szerinti értelmet és aktualitást. Ennek a kettősségnek a megmutatása viszont nagyon intenzív koncentrációt kíván, hiszen a címszereplőnek mind prózában, mind pedig a dallamok nyelvén ki kell tudnia fejezni valamennyi benne zajló ellentétes előjelű megnyilvánulást.

Bár alapvetően a színészi játék minősége az, ami leginkább meghatározza a cselekmény előrehaladtával mind gyakoribbá váló átalakulás hatásmechanizmusát, a dalok, a jelmezek, a különféle fényeffektek, valamint a díszletezés szintjén megmutatkozó látványelemek ugyancsak kellő mértékben megsegítik az ilyenfajta vállalást. A Koppány megformálásában szerzett rutin Jekyll (és Hyde) egyik megszemélyesítőjének, Dolhai Attilának nagyon jót tett, de igazán. Hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy a pályája során kissé rátapadt jófiús imázst levetkőzhesse és énekesként a megszokott formáját hozva a mostani musicalben már teljes felszabadultsággal kutathassa előadásról előadásra az általa életre keltett figura mindkét oldalának igazságait. Váltótársát, Sándor Pétert pedig intenzív érzelmeket nagyszerűen kifejezni tudó, vibráló alkata repítheti hatalmas magasságokba a címszerepben. Bár Homonnay Zsolt a Rebecca Maxim de Winterének eljátszásakor ugyan már belépőt váltott az összetettebb, és jelentős színpadi jelenléttel bíró karakterek világába, alapvetően azonban mégsem szoktunk meg tőle ekkora komplexitást igénylő, és ilyen nagy ívet bejáró szerepeket, ezért elmondható, hogy ő volt a Jekyll és Hyde zenés feldolgozásának legnagyobb meglepetése – legalábbis a rendezői döntések tekintetében. Ő volt egyúttal az is, aki hangképzés vonatkozásban a legmarkánsabban választotta szét a megjelenítendő karakter jó és rossz oldalát, ezért olyan készségeiről sikerül számot adnia a nézőközönségnek, amelyek eddig nem csúcsosodhattak ki más szerepekben ekkora mértékben.

A címszereplő életében felbukkanó nőalakok közül Lucy Harris karaktere (Nádasi Veronika, Polyák Lilla és Füredi Nikolett) az asszonyi adottságaival ügyesen bánó, azt tudatosan használó, vamp-szerű csábító prototípusát, míg Emma Carew-é (Széles Flóra, Dancs Annamari, Fekete-Kovács Veronika) a csendes, szelíd, törődő lányokét testesíti meg, egyetlen közös bennük, hogy mindketten egyformán vágynak az imádott férfi figyelmére és szeretetére. A musical a benne rejlő grandiózus dalbetéteknek köszönhetően elsősorban olyan szereplőgárdát igényel, amelynek valamennyi tagja jó barátságot ápol énekesként a hangjegyekkel. A Jekyll és Hyde esetében ugyanis a musicalirodalomban szinte egyedülálló módon még a tömegjelenetek alatt megszólaló énekszámok is sláger-értékűek, de persze az is kétségtelen, hogy Lucy figurájának írta meg Frank Wildhorn zeneszerző a legtechnikásabb szólódalokat (Férfi kell, Túl szép, Egy új lét) vagy duettrészeket (Csillagok idején, Vágyom rád, Ördögi tánc).

Akit azonban nem térít el a darab figyelemreméltó zenei anyaga attól, hogy megkeresse és megfejtse az előadásban elrejtett etikai és filozófiai kérdéseket, az olyan felvetésekkel találkozhat a cselekményben elmerülve, mint hogy hol vannak a tudomány határai, meddig terjedhet a tudósok erkölcsi felelősége, játszhat-e bárki Istent a jószándék nevében. Mi a következménye annak, ha valaki helyesen akar cselekedni, de éppen az ellenkező hatást éri el vele, illetve féken tudjuk -e tartani a bennünk rejlő indulatokat, amelyek egy átlagember vonatkozásában „kicsiben” akár a leghétköznapibb szituációkban is előjöhetnek, hogy aztán ezek a feszültségek normál esetben egy kiabálásig fajuló veszekedést követően alábbhagyjanak, vagy a következő összeszólalkozásig teljesen eltűnhessenek.

Kiemelt kép: Homonnay Zsolt és Polyák Lilla a Jekyll és Hyde musicalben (Fotó: Art&Lens Photography)