Elismertség és vágy az elismerésre – Ajánló a Szalonklára című előadáshoz

Az eSzínházas élmények néha teljesen eltérőek, mint amire számítok. Ennek oka, hogy a téma alapján választom ki a következőt, a színház és a színészek mellett. Így belefutok olyan művekbe is, melyről nincs elképzelésem, pontosan mire is számítsak, így a végeredmény meglepő, nem mindig mulatságos. Németh Virág egy életrajzi ihletésű darabját Borgula András vitte színpadra, az előadás emléket állít Rotschild Klárának. A Szalonklára színésze Sipos Vera. – Dr. Fábián Péter írása

Drámánk főszereplője Rotschild Ábrahám szabó lánya, aki gyermekkorától kezdve édesapja árnyékában érezte magát és próbált ez alól kiszabadulni. A szakmát tőle leste el, igyekezete ellenére a szülője rá sem hederített, akkor sem, mikor az első sikeres bemutatóját megtartotta. A tragédia természetszerűleg adódik abból, hogy ezen sosem tette túl magát, csupán az acélos külső mutatta kifelé, mennyire biztos magában. A külső támadásokat mindig könnyebben kezeljük, mint a belső viszályokat. Itt nem csak a bennünk dúló viharokról és kétségekről van szó, hanem a családunk, rokonaink és barátaink véleményéről és abúzusáról is. A szó látszólag nem ideillő, de valójában, ha egy szülő nem adja meg a kellő figyelmet és tisztelet a gyermeknek, közben elnyomja és elutasítja a sikereit, azzal jóval nagyobb károkat tud okoznia személyiségében, mint fizikai vagy verbális bántalmazással. A szeretet- és elfogadáskeresés nehezen elkerülhető magatartásforma, de a reziliencia sem megoldás erre, mert a jégszív és az apatikus hozzáállás gőgöt és arroganciát szülhet. Ennek felismerése nyilván arculcsapás, de megküzdeni vele egyedül viszonylag nehéz.

A neveltetés sokat számít, a sikerek annak ellenére, hogy elismertek leszünk leperegnek rólunk és éhezzük, szomjazzuk a nagyobb falatokat, a magasabb pozíciót és a világhírnevet. A jelenség oka a fent felvázolt dilemma, miszerint a szülőnk továbbra sem jelez vissza, márpedig a többi ember reakciója jóval kevesebbet számít. Gyakran mondják azt, hogy ne mások véleményével foglalkozzunk, ami igaz lehet, kivéve, ha olyan területen dolgozunk, ahol ez lényeges elem. Ha képzőművészettel foglalkozunk, hobbi szinten, akkor tényleg a saját belső érzéseink a mérvadóak, azonban, ha el szeretnénk ezeket adni és meg szeretnénk belőle élni, nem árt, ha mások tetszését is elnyeri. Ugyanerre számtalan szakma esetében vonhatunk párhuzamot. Irigyek és versenytársak lesznek, akik valamilyen módon azzal próbálkoznak, hogy megelőzzenek vagy megsemmisítsenek bennünket, Ők is, ahogyan mi, a gyenge pontokat fogják rajtunk keresni, fogást próbálnak rajtunk találni. Ha észreveszik, hogy a kemény hang vagy a trágárság, a lefitymálás vagy hasonló attitűd haragot vagy kitörést vált ki belőlünk, akkor ők nyertek. Ez elleni tenni végtelenül egyszerű, hiszen nem szabad meghallanunk őket, ignorálni kell a mérgező kritikájukat, a provokációt le kell pergetnünk magunkról. Ez leírva könnyű, de felfokozott helyzetekben valójában nem működik a papírforma.

A dráma központi eleme tehát a tehetség és az elismertség kérdésköre, melyet egészen izgalmas szemszögekből is körbejárunk. Az első oldalunk a családi, a szülői, amely legtöbb esetben a legfontosabb szokott lenni, hiszen apunak és anyunak szeretnénk megmutatni, milyen ügyesek vagyunk, az ő büszkeségükre vágyunk leginkább. Ha ez megvan, utána lényeges a barátok, haverok, munkatársak, osztálytársak, óvónéni és a tanárok lenyűgözése. Csak ezután érkezik az igény azzal kapcsolatban, hogy szélesebb körben is megismerjék a nevünket és tehetségünket. Ha valamelyik vonal sérül, akkor az ambíció is elbukhat vagy éppen a frusztráció csalást és átverést is eredményezhet. Fontos, hogy a személyiségünk meg tudja különböztetni azokat a támadásokat és dicséreteket, melyek versenypozícióból, érdekből, udvariasságból, őszinteségből vagy gyűlöletből, megvetésből és irigységből érkeznek. Ha ezeket nem vagyunk képesek kontrollban tartani, akkor könnyedén elbízzuk magunkat vagy éppen hagyjuk, hogy eltiporjanak, megsemmisítsenek bennünket. Az ego ezért lényeges eleme, nem tévesztendő össze a patológiás arroganciával és nárcisztikus személyiségzavarral, mert ezeknek bizonyos elemeit nem árt birtokolni, hogy valaki érvényesüljön és ne adja fel. Sipos Vera játékából érződik, hogy Rotschild Klára mikor sepri félre az őt ért vádakat, mikor érvényesül az egészséges versenyszellem, és mikor érinti meg igazán a szeretet és az elismerés hiánya.

Az attitűd a tudatból is fakad, miszerint képes olyasmit létrehozni, megálmodni, ami értéket jelent a világban és elismerést vált ki. A neve így zálog, cégér és márka is egyben, amellyel tűnő a mesterén, akkor is, ha az sosem mondja ezt ki nyíltan előtte. Az örökséget viszont viszi magával, annak ellenére, hogy eleinte tiltakozik a konvenció ellen, de végül ő maga is egy irányvonal mellett teszi le voksát, és egy elemmel megőrzi édesapja emlékét. Ez részben gesztus részben mementó, de valahol a dac is érződik belőle, hogy megmutatja, az értékrend más, képes a fejlődésre, de be is kebelezheti a múltat, ha úgy akarja. A nyilvánvaló tragikus életút ellenére a küzdelem és az életben maradás mellett a büszkeség az, ami végül segít neki túljutni a nehézségeken, a jelenetek során ez elég nyilvánvaló, könnyedén evickél a diplomácia tengerében is, és elérheti a lehetetlennek tűnőt, ha kicsit megalkuvó, kicsit hamisító. Mert a csalás csak akkor az, ha lebukik és ha nem hihető. A határozottság viszont lenyűgöz és eltipor minden akadályt.

Az előadás nyúlfarknyi, Sipos Vera mégis meglépi azt, hogy emlékezetes maradjon az alakítás, a minimalista eszközhasználatot kárpótolja a színészi játék, ami hitelessé teszi a megformált személyt. A dráma hullámzása a predesztinált végzet felé vezet, amely pontosan olyan tragikus és váratlan, mint ahogy az egykor történhetett. A belső feszültség a karakter szövege és tartása között érezhető, az apró megremegések és a csukló hanglejtés figyelmeztet bennünket arra, mi is történhet Klára lelkében. Mementónak és tisztelgésnek kiváló darab.

Az előadás jelenleg az eSzínház felületén látható, egyedi jegyvásárlással és havi előfizetéssel is elérhető.

Dr. Fábián Péter írása

Kiemelt kép: Jelenetkép a Szalonklára című előadásból (Fotó: Gólem Színház)