„Elindítani egy folyamatot” – Interjú Várnagy Andreával és Fekete János Jammallal

A KultUp alprogram a Kis Domonkos Márk által vezetett Déryné Program országos színházi roadshowja. A KultUp lehetőséget biztosít arra, hogy az élmény- és drámapedagógiai nevelés eszközeivel, kulturális élményeken keresztül a minőségi tartalomfogyasztás igényét közvetíthesse a Déryné Program a fiatalok felé.

Mindketten a zenés élet jeles képviselői vagytok. Hogyan jött az életetekbe a zene, és mit jelent számotokra?

Fekete János Jammal: Klisének hangzik, de számomra a zene a minden. Zenész családban nőttem fel – ez egyszerre áldás és nehézség is lehet. Nyolcévesen láttam a nagybátyámat dobolni a tévében, akkor döntöttem el, hogy én is dobos leszek. Apukám jazztrombitás, sokat segített a tanulmányaim során, persze, tinédzserként nem mindig fogadtam meg az ő tanácsát, aminek részben az volt az oka, hogy hozzám közelebb állt a funky, a rap, a soul vagy az R’n’B. A beatboxszal, vagyis a szájdobbal általános iskolásként találkoztam először, de a löketet az adta meg, amikor 19-20 éves koromban második helyezést értem el egy versenyen. A Kőbányai Zenei Stúdióban dobszakon végeztem, a dob és a beatbox azóta is folyamatosan az életem része – hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Most éppen a szájdob.

Várnagy Andrea: Emlékszem a kiskori élményeimre, amikor a nagymamám a hajam fésülése közben gyönyörűen énekelt; a zene már akkor megérintette a lelkemet és megéreztem, hogy ez a misztikum mennyi csodát és titkot rejt. A zeneiskolában a hangszerválasztáskor engem leginkább a zongora vonzott a sok-sok fekete-fehér billentyűjével; az a hangszer, amely nem csupán egy dallamot tud énekelni, hanem önmagát is tudja kísérni. Hiszem, hogy egy kiváló pedagógus kisugárzása is rendkívüli módon tud hatni a gyermekek személyiségfejlődésére, a zeneiskolai éveim alatt egy kedves zongoratanárnőm irányította a figyelmemet arra, hogy ha Bachot, Mozartot, Beethovent vagy Liszt Ferencet hallgatunk, játszunk, egy olyan csodákkal teli világba léphetünk, ami színesebbé és szebbé teszi az életünket. Hazai tanulmányaim után Németországban szereztem meg zongoraművészi diplomámat, innen kaptam azt a bátorságot és inspirációt, hogy az összművészet jegyében a zenét szimbiózisba hozzam más társművészetekkel, és ezáltal közvetítsem a közönség felé. Az általam elindított ZeneVarázslat Mozgalommal eddig több mint kétmillió gyereket szólítottunk meg, ráirányítva figyelmüket a klasszikus zenében rejlő szépségekre és értékekre, megmutatva számukra az is, hogy a művészet hidat tud építeni önmagunk és egymás felé, és segít kimondani azt, amire már nincsenek szavak.

A Déryné Program által életre hívott KultUp alprogramnak köszönhetően több iskolába is ellátogattok. Hogyan látjátok a zeneoktatás mai helyzetét?

Fekete János Jammal: Erről nincsenek releváns információim, mert az én gyerekeim Waldorf iskolába járnak, ahol egészen mást jelent a zeneoktatás. Ott a kezdetekben arról szólnak az órák, hogy a gyerekek megismerjék egymást és a hangszereket, ez utóbbit pedig úgy érik el, hogy behívnak mondjuk egy vadászkürtöst, hogy ő tartson egy bemutatót. Engem azzal kerestek meg, hogy küldjek be az órákra tanítványokat, mert ha a gyerekek azt látják, hogy egy kortársuk is zenél, akkor jobban tudnak kapcsolódni ehhez. A KultUp-ra is ezért van nagy szükség, mert ezáltal olyan impulzust kapnak, amit a hagyományos ének-zene óráktól nem feltétlen.

Várnagy Andrea: A ZeneVarázslat Mozgalom koncertjei, mesterkurzusai által évente több száz koncerten találkozom a közönséggel, éppen most is kilenc nap alatt 24 állomásos Filharmónia turnén vettünk részt négykezes partnereimmel. Hiszem, hogy a színpadon művészként, interaktív módon közvetlen hangulatot kell megteremtenünk a közönséggel, attól függetlenül, hogy ez a Zeneakadémián, a Magyar Zene Házában történik, vagy éppen egy osztályteremben zajlik. Ha meg tudom ragadni a figyelmüket, akár egy verssel, akár egy anekdotával közelebb tudom hozni a mű mondanivalóját, azonnal nyitottabb szívvel hallgatják az elhangzó művet. A koncertjeim célja a zenekedvelő és zeneművelő közönség kinevelése, és nagy öröm számomra, ha a közönség soraiban ülő gyerekek kedvet kapnak a zenetanuláshoz és beiratkoznak a zeneiskolába.

Fekete János Jammal: Erről az jutott eszembe, hogy sokszor kérdezik a gyerekek, hogy a zenéből meg lehet-e élni. Azt szoktam mondani, hogy bármilyen munkából meg lehet élni, ugyanakkor bármelyikből éhen is lehet halni. Arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy ne a pénz motiválja őket a pályaválasztáskor, hanem a munka öröme. Az egyik hobbim az autószerelés, de ha minden nap ezt kellene csinálnom, megőrülnék. De így, hogy minden nap zenélnem kell, boldog vagyok és teljes.

Várnagy Andrea: Mindig hálát adok azért, hogy a művészi pályát választottam élethivatásul, és bár igaz, hogy rengeteget vagyunk úton, akár a KultUp-pal is, de amikor látod, hogy megnyitod a diákok szívét, elindítasz bennük egy folyamatot, az semmihez sem hasonlítható flow-élményt és örömet ad.

Jammal, a te foglalkozásod az irodalmat, verseket és a zenét helyezi kapcsolatba, és természetes behozod a beatboxot is. Hogyan néz ki egy óra nálad?

Először bemutatom nekik a hangszeremet, a beatboxot – ilyenkor történik az első rácsodálkozás. A második akkor jön, amikor kiderül, hogy több mindent is csinálok egyszerre: nemcsak dob- és basszushangokat utánzok, hanem elkezdek például autókázni. Azáltal, hogy kialakítok egy történetet, egyrészt létrejön egy interaktív játék a diákokkal, másrészt ráébrednek arra, hogy a zene mindenhol körülvesz bennünket. Beszélgetünk arról is, hogy ki milyen zenét hallgat, mutatok nekik pár popslágert, megfigyeljük, hogy kiből milyen érzést vált ki. A tényleges foglalkozás pedig abból áll, hogy kiválasztok négy slágert, valamint hozok két Petőfi-verset (Fa leszek, ha… és Nemzeti dal – az egyik érzelmes, szerelmes, a másik buzdító). Ezeket megpróbáljuk a zenékhez társítani, és megfigyeljük, hogyan változik a tartalma, az üzenete. Érdekes eredmények szoktak születni: a Nemzeti dal hol vidámabb, hol szomorúbb lesz, de akadt már arra is példa, hogy elmozdultunk a mulatós irányba is – a gyerekek pedig egyből érezték, hogy ez nem illik ehhez a vershez. Az óra végére megalkotjuk a saját Nemzeti dalunkat, amit egy loop segítségével rögzítünk. A foglalkozás célja tulajdonképpen az, hogy a gyerekek meglássák: ahogy a versszövegre hatással van a zene, úgy hatással van ránk is: nem mindegy, hogy milyen zenét hallgatunk például iskolába menet.

Jól sejtem, hogy ez a foglalkozás nagyban épül az improvizációra?

Fekete János Jammal: Nem teljesen. Olyan szinten épül rá, hogy a diákok gondolatainak megfelelően próbálom irányítani a dolgokat, de maga az óra felépítése adott. Persze, a számok megalkotása is olyan szempontból improvizatív, hogy nem tudjuk, milyen lesz a végeredmény, de az már ad egy keretet, hogy négy dalból dolgozunk.

Andrea, ha jól tudom, te a klasszikus zenére helyezed inkább a hangsúlyt. Milyen művekkel foglalkoztok?

Várnagy Andrea: A KultUp alprogramba való bekapcsolódás érdekes kihívás volt számomra, ugyanis a felkérés úgy szólt, hogy az előadásom témája a magyar zeneszerzők és ars poeticájuk legyen. Ezért a fókuszba a magyar népzene, valamint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán munkássága került, akiknek nevét az egész világon ismerik és méltán lehetünk büszkék rájuk. Különös ajándék, ahogy a diákokkal a foglalkozás során együtt énekelhetjük az egyik legszebb magyar népdalt, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, varázslatos élmény, amikor egy osztálynyi gyermek közösen énekel, bátran, nyitott szívvel és lélekkel. A nagy zeneszerzőink mellett van még egy különleges része az órának: a foglalkozásokra a legtöbb esetben elkísér az Erkel Ferenc-díjas Barabás Árpád is, és így a diákok találkozhatnak egy ma is alkotó zeneszerzővel. Közvetlenül kérdezhetnek tőle, majd eljátsszuk a számomra dedikált Európa négykezes ciklus egyik darabját, a fiatalok pedig elmondhatják a darab hallgatása közben átélt érzéseiket, gondolataikat. Az óra végén rámutatok arra, hogy a népzene hagyományai, nyomai nemcsak a klasszikus zenében, hanem a könnyű zenében is fellelhetőek. Érdekes utat járunk be 45 perc alatt a Tavaszi széltől Liszt II. Rapszódiáján át a 67-es útig.

Mindketten különböző korosztályoknak is tartotok órákat. Mennyire kell differenciálni a foglalkozásokat, hogy a legjobban meg tudjátok szólítani az adott korosztályt?

Fekte János Jammal: Azt figyeltem meg, hogy az általános iskolában és a középiskolában is megvan az a korosztály, akik nagyon nehezen találják a helyüket – ez leginkább az 5-6. és a 9. osztályosokra igaz, már nagyok, de valahol mégis kicsik még. Az általános iskolásoknak több humorra, interaktivitásra van szükség, a nagyobbaknál jobban ki lehet fejteni a mi miért van kérdéskört, könnyebben bele tudunk menni filozofikus kérdésekbe. De a foglalkozás alapjaiban mindegyik korosztálynál működik.

Várnagy Andrea: Mindig rá kell hangolódni a gyerekekre, számomra mindig nagy élményt jelent, amikor bemegyek egy osztályterembe, és rögtön kialakul egy intim légkör. Emiatt is széles a repertoárom, tudni kell váltani, hiszen az üzenet állandó, csak a korosztály más. A kisebbekhez például Weiner Leó Rókatánca közelebb áll, mint mondjuk Liszt 15. magyar rapszódiája, amely inkább az idősebbeket szólítja meg. A kis közösség miatt a KultUp foglalkozásokon közvetlenül érkeznek a reakciók, sőt, van, hogy bele is kérdeznek az előadásba, amely inspiráló számomra is. Sokszor hangsúlyozom, hogy a gyerekeknek és a középiskolásoknak a legnagyobb kihívás játszani, mert ők valódi tükrök. Folyamatosan buzdítom őket arra, hogy ha nem is tudják pontosan szavakkal megfogalmazni, mit is éreznek, akkor asszociáljanak például a színekre. Különleges gondolatok születnek, ahogy megfejtjük a hangjegyek mögé rejtett üzeneteket. Hatalmas a felelősségünk a középiskolás korosztály esetében, hiszen pont ez az az időszak, amikor olyan impulzusokat és inspirációkat kaphatnak, amelyek arra az útra is rávezethetik őket, amely később az élethivatásuk lesz.

Milyen visszajelzések érkeznek hozzátok a foglalkozás sikerességét illetően?

Fekete János Jammal: Erre viszonylag nehéz választ adni, mert annyira az elején vagyunk a folyamatnak, hogy egyelőre más és más iskolába megyünk. Hosszútávon annak lenne értelme, ha vissza tudnánk járni azokba az osztályokba, ahol tartottunk már órát, és tovább tudnánk dolgozni azokkal az impulzusokkal, amit Andi is említett. Én általában említem, hogy ha bármi kérdésük merülne fel, keressenek nyugodtan online fórumokon. Gyakran rám is írnak, van, aki például szeretne megtanulni beatboxolni, és ebben kéri a segítségemet. Ugyanakkor az is fontos, hogy én is kíváncsi legyek rájuk: milyen zenét hallgatnak, mi motiválja őket, milyen hangszeren szeretnének megtanulni, igyekszem nyomon követni, hogy milyen élményekhez jutottak a zenén keresztül.

Várnagy Andrea: A kapcsolódás a közönséggel viszonylag rövid időn belül meg tud történni. A gyerekeknek különleges csápjaik vannak, és amikor kiállsz eléjük, és megérzik, hogy hiteles vagy, hogy egy csodavilágot akarsz mutatni, akkor veled tartanak. A tapasztalatom az, hogy miután bizalmat szavaznak nekem, az óra végén, van, aki odajön és megölel, vagy csak mond pár köszönő szót. Olyan is volt már, hogy mikor pakolunk be a kocsiba, mellénk szegődnek, kérdezgetnek, beszélgetni akarnak. Akár az is előfordulhat, hogy rám írnak a messengeren, mert kíváncsiak egy-egy darab címére, szeretnének elkérni egy kottát, vagy csak el szeretnék mondani, hogy hálásak az együtt töltött foglalkozásért. És az élmények hatására megerősödik bennem, hogy ha bevezetjük őket a művészet örömébe, az egy különleges összekapcsolódás, hiszem, hogy a KultUp-nak ezért is van létjogosultsága és nagyon jó érzés, hogy ennek részese lehetek.

Kiemelt kép: Várnagy Andrea (Fotó: Bach Máté), Fekete János Jammal (Fotó: Jammal)