Elhunyt Venczel Vera

Elhunyt Venczel Vera, Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Venczel Vera 1946. március 10-én született Budapesten. Gyermekkora óta tudatosan erre a pályára készült. A családi háttér, a szülői indíttatás mellett nagyszerű pedagógusok, művészek készítették fel a színészet mesterségére. A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét. „Valójában ő indított el a pályán, ő volt, aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nemcsak színésznőként, hanem az egész életben.” – nyilatkozott Makayról Venczel korábban. A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke Pártos Géza volt, aki a Madách Színházban dolgozott rendezőként, így tanítványait is szívesen látta saját anyaszínházában. Azonban Várkonyi Zoltán, akinek talán már a főiskolai felvételin feltűnt Venczel Vera tehetsége, másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry színpadán, hanem a Vígszínházban (A néma levente, 1966; A nyár, 1967) is megmutatta rátermettségét. A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, és a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól. Együtt dolgozhatott a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével: Makktól Fábryig, Várkonyitól Keleti Mártonig, együtt játszhatott olyan kolosszális művészekkel, mint Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits. 1967-1968-ban, a főiskola harmadik-negyedik évében már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. A színészdiplomát 1968-ban vette át, a korábbi színházi-, és filmszerepeiben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal leszerződtette a Vígszínházhoz.

Kezdetben naiva szerepek egész sorát osztották rá a rendezők (Ványa bácsi – Szonja, Mesél a bécsi erdő– Marianne), megjelenése, törékeny alkata ilyen karakterekre predesztinálta. A későbbi évadokban még mindig a tiszta női, lírai alakok találták meg, de szerepjátéka sokkal mélyebbé, drámaibbá vált (Viszontlátásra, drága! – Nela, Bernarda Alba háza – Adela). Egy idő után, amikor kevesebb neki való szerep találta meg az anyaszínházában, más teátrumokban is szerepelt vendégként. Több olyan darabban játszhatott, melyek akkor nem illettek a Vígszínház profiljába, ilyen volt például A csodálatos Vargáné (Vargáné), az Oszlopos Simeon (Zsuzsi), a Torquato Tasso (Leonora d’Este), a Kaland (Dr. Pálos Eszter), a Zúzódás (Sylvia 3), az Angyali üdvözlet (Az anya) vagy a Budaörsi Passió (Mária). Hűséges alkat, az egykor sokat adó színháznak máig tagja volt. A korábbi évadokban újra több szerepben mutathatta meg tehetségét, új arcokat, jellemeket megformálva (Búcsúszimfónia – Meny, A kaukázusi krétakör – Arkadi Cseizde, A kék madár – Mitil, Til nagymama, Haarmann – Bíró/Engelné).

Gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol (1963) és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásában. A mozi tette országosan ismertté, olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967) vagy az Egri csillagok (1968). A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból „kinővő” művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el: a Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte Carlo-ban átvehette az Arany Nimfa-díjat. A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat számára. 1970 és 1980 között 36 alkotásban kapott többnyire főszerepet. Klasszikus és a közelmúltban játszódó történetek figurái emlékezetes alakításaival fonódnak össze. A 2000-es években a filmvilág is újra felfedezte, többévnyi szünet után ismét látható volt a hazai mozikban (Rokonok, De kik azok a Lumnitzer nővérek?).

Pályájának első állami kitüntetését, a fiatal, kiemelkedően teljesítő színművészeknek járó Jászai Mari-díjat 1975-ben kapta meg. 1977-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűvel ismerték el, valamint ebben az évben kapta meg A Magyar Rádió Nívódíját és a Kritikusok díját. 1985-ben Nívódíjat, 1987-ben Kazinczy-díjat, 2003-ban Ruttkai Éva-emlékdíjat, 2004-ben Ajtay Andor-díjat kapott, 2005-ben pedig átvehette a Páger gyűrűt. 2008-ban kiemelkedő művészi teljesítménye elismeréseképpen a közönség szavazatai alapján a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett. 2010 március 13-án a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze Díjat vehette át kiemelkedő jellemformálásáért, igényesen megmunkált, hiteles alakításaiért. A Szepes Mária Alapítvány 2014-ben megalapította a Szepes Mária Díjat. Az alapítvány kuratóriuma a Díjat elsők között Venczel Vera érdemes művésznek ítélte oda, a Vígszínház kis színpadán nagy sikert arató Vörös oroszlán monodráma előadásáért. 2016. március 11-én Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült a magyar művészet értékeinek gyarapítása érdekében végzett magas szintű, igényes teljesítménye miatt, valamint ebben az évben kapta meg a Tolnay Klári-díjat. 2018. szeptember 2-án Venczel Vera a Színház- és Filmművészeti Egyetem évnyitó ünnepségén vette át az Aranydiplomát, valamint elnyerte a Prima díjat. 2019-ben a Filmművészeti Egyesület Életműdíjat hozott létre, az elismerést az első díjazottak között vehette át. 2020-ban megkapta a Roboz Imre Művészeti díjat, amelyet azon művészek vehetnek át, akik a Vígszínház hírét öregbítik. Pár napja színházi vonatkozásban az MMA Színházművészeti Tagozatának díjában részesült.

Kiemelt kép: Venczel Vera (fotó: Dömölky Dániel)