Elfeledett klasszikusokkal folytatódott a Krimikönyvtár sorozat

A General Press Kiadó 2022 őszén indította útjára Krimikönyvtár sorozatát, amely cím alatt jól ismert és hazánkban eddig méltatlanul mellőzött szerzők mára klasszikussá vált bűnügyi regényeit egyaránt olvashatjuk. A sorozat eddigi köteteiben megismerkedhettünk Edgar Allan Poe novelláival, valamint Francis Duncan hősével, Mordecai Tremaine-nel, olvashattuk Josephine Tey minden idők legjobb krimijének titulált regényét, majd Sherlock Holmes is tiszteletét tette egy kötet erejéig. Idén két újabb, hazánkban jórészt ismeretlen szerző debütált a válogatásban – nem is akármilyen regényekkel!

Dorothy L. Sayers: Holttest a fürdőkádban
ford.: Rácz Péter, General Press Kiadó, 288 oldal

A sorozat ötödik kötete a krimi aranykorának egyik, itthon méltatlanul kevésbé ismert szerzőjének munkásságába enged bepillantást. Az 1893-as, oxfordi születésű szerző az első nők egyike volt, aki diplomát szerzett az Oxfordi Egyetemen, majd 1922 és 1929 között egy reklámügynökségnél dolgozott szövegíróként. Sayers nemcsak krimijeivel, de vallásos témájú műveivel is híressé vált, köztük az Aki királynak született című darabjával, amelyet ellentmondásos körülmények között sugároztak a rádióban a háború évei alatt. 1957-ben hunyt el.

Az eredetileg 1923-ban megjelent Holttest a fürdőkádban című krimi, a szerző arisztokrata születésű nyomozójának, Lord Peter Wimsey-nek legelső bűnügyét meséli el, ezt további 10 regény és számos novella követte. A világ egyik legnépszerűbb kitalált hősével mi először 1934-ben találkozhattunk, ekkor jelent meg ugyanis a sorozat nyolcadik kötete (Jelige: „Gyilkosság”) magyarul, Németh Andor fordításában, igaz, ez a kötet az angol eredeti rövidített, átdolgozott kiadása volt. Közel egy évtizeddel később, 1943-ban a tizenegyedik kötet (Mézeshetek) is napvilágot látott hazánkban Radó István fordításában. Lord Peter újbóli feltűnésére több mint ötven évet kellett várnunk: a sorozat legismertebb részét (amely a magyar keresztségben a Kilenc ütés egy ember címet kapta) 1999-ben jelentette meg a Magyar Könyvklub. Talán ebből is látható, hogy Sayers nem igazán tudta megvetni a lábát hazánkban, holott utóbbi regénye fontos hivatkozási alap a krimiirodalomban (többek között Dann McDorman is jó pár bekezdést szentel neki az Egy gyilkosság megírásának krónikája című metakrimijébe).

A General Press Kiadónak hála azonban most újabb generációnak lesz lehetősége felfedezni Dorothy L. Sayerst és vele együtt Lord Peter Wimsey-t. Az első részben egy londoni kispolgár, Mr. Thipps lakásában különös dologra ébrednek: a fürdőkádban egy teljesen meztelen holttest fekszik, orrán aranykeretes cvikkerrel. Az illető kilétét homály fedi, ám a nyomozásba hamar bekapcsolódik a detektívvé avanzsált Lord Peter Wimsey, aki elhatározza, hogy a kezébe veszi a rejtélyes ügyet. A rendőrség azt feltételezi, hogy a holttest az előző este eltűnt bankáré, Sir Reuben Levyé lehet. A londoni pénzember ügyében szerencsére Lord Peter barátja nyomoz, így Wimsey csatlakozik hozzá, és arra a következtetésre jutnak, hogy a két eset valószínűleg nem függ össze egymással. De akkor vajon ki lehetett a kádban talált ismeretlen, és mi történhetett egy jómódú, köztiszteletnek örvendő bankárral, akinek, úgy tudni, nem voltak ellenségei? A megválaszolatlan kérdések látszólag Lord Wimsey csavaros észjárásán is kifognak, ám pár lépéssel így is a rendőrök előtt jár…

A felütés tehát igazi klasszikus krimikezdés: adott egy hulla, akinek sem származásáról, sem a megtalálásának helyéről nem lehet semmit sem tudni. Ez minden vérbeli nyomozó érdeklődését felkeltené, hát még az amatőrökét. Amikor Lord Peter édesanyjától, Denver hercegnéjétől tudomást szerez az esetről, azonnal a helyszínre siet. Az események innentől kezdve pedig megállíthatatlanul követik egymást, a megoldásra váró rejtély kellően csavaros, a több szálon futó cselekmény végig fenntartja az érdeklődést, a megoldás pedig a maga egyszerűségében válik nagyszerűvé. De valóban ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy Sayers neve 100 év múltán is megmaradjon a köztudatban, és hogy a valaha élt legnagyobb krimiírók közé soroljuk? Természetesen nem, ahogyan a Holttest a fürdőkádban is bebizonyítja, hogy jóval több egy egyszerűen jól megírt kriminél.

Egyfelől Sayers a regényben bemutatott bűntényeket egyfajta eszköznek használja ahhoz, hogy a világ dolgairól számot adjon, szereplőin keresztül pedig olykor hosszas, de igen élvezetes filozofálgatásokba kezd. Ezeket az eszmefuttatásokat igazi öröm olvasni, mert egyrészt általuk képet kapunk a korabeli Angliáról, másrészt a szereplők jelleméhez is sokat hozzáadnak. És ha valamiben nincs hiány ebben a kötetben, azok a remekül megalkotott karakterek. Kezdve a főhőssel, Lord Peterrel, akinek szimpatikusabb nyomozóval eddig aligha találkozhattunk. Wimsey nagy irodalomrajongó, műveltségét és olvasottságát pedig nem rest a társai tudomására hozni. Okoskodása azonban még sem megy az olvasó idegeire (egy-két szereplőére annál inkább), köszönhetően lehengerlő stílusának, amelyet leginkább a hanyag eleganciával lehetne jellemezni. Lord Peter magasról tesz a társadalmi szabályokra, az etikettre és a származására, számára az élet a szórakozásról szól, amelyet a könyvekben, a Napoleon konyakban és a rejtélyes esetek felderítésében talál meg.

Ebben pedig remek társra lel hű inasában, Mr. Bunterben, akivel régi bizalmi kapcsolatuknak köszönhetően remek párost alkotnak, és aki minden segítség megadása mellett igyekszik megvédeni gazdája jóhírnevét is a felsőbb körökben. Aztán ott van még Charles Parker nyomozó, aki biztosítja számára a hozzáférést a rendőri információkhoz, nem egyszer kockára téve saját állását. (És igen, a szemfülesek felfigyelhettek rá, hogy a nyomozópárosunk tagjai Peter és Parker – de semmi közük a Pókemberhez.) Aztán ott van még Sugg felügyelő, az ellenlábas, aki az első szembejövő gyanúsítottat képes letartóztatni, hogy minél kevesebb munkával és energiabefektetéssel lezárhassa az ügyet. És nem szabad megfeledkeznünk Lord Peter anyjáról, vagy azokról a kisembereiről sem, akik mind-mind a történetben betöltött szerepük fontosságához mérten kerültek kidolgozásra, így egyik karakter esetében sincs olyan érzésünk, mintha hiányoznának belőlük a mélységek.

Habár a Krimikönyvtár nem konkrét sorozatok megjelentetését tűzte ki célul, hanem a méltatlanul elfeledett remekművek (újra)kiadását, azért bízunk benne, hogy Lord Peter Wimsey-vel és barátaival nem utoljára találkozhattunk.

Ethel Lina White: Forog a kerék
ford.: Ács Eleonóra, General Press Kiadó, 264 oldal

A Krimikönyvtár legfrissebb, hatodik kötete itthon egy teljes ismeretlen szerző művével örvendezteti meg a rejtélyes történetek szerelmeseit. Ethel Lina White 1876-ben született, és már egészen fiatalon írni kezdett, gyermeklapoknak írt esszéket és verseket. Első regényei 1927 és 1930 között jelentek meg, de az igazi áttörést 1931-ben megjelent krimije (Put Out the Light) hozta el számára. Krimi- és thrillerregényei az 1930-as és 1940-es évek egyik legismertebb írójává tették Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, a maga idejében népszerűsége vetekedett Dorothy L. Sayersével és Agatha Christiével. Legismertebb regénye Forog a kerék, amelyből alig két évvel az eredeti megjelenést követően, 1938-ban Alfred Hitchcock készített remek filmet Londoni randevú (eredeti címén: The Lady Vanishes) címmel. A történetnek azóta számos feldolgozása készült: 1979-ben Anthony Page forgatott belőle mozifilmet, 2001-ban a színpadi adaptáció az egész Egyesült Királyságot bejárta, 2013-ban pedig a BBC készített belőle tévéfilmet. White 1944-ben, 68 éves korában halt meg, petefészekrákban. A szerző azonban annyira rettegett az élve eltemetéstől, hogy végakaratában úgy rendelkezett, hogy minden vagyonát nővére örökölje, azzal a feltétellel, ha fizet egy képzett sebésznek, hogy halála után egy kést döfjön a szívébe.

Iris Carr a barátaival együtt utazott el Európa egy távoli szegletének hegyvidékére, ám amikor társai hazatérnek, ő úgy dönt, hogy marad még két napot. A szállodában megismerkedik a többi vendéggel, köztük az ötvenes éveiket taposó Flood-Porter kisasszonyokkal, Kenneth Barnes tiszteletessel és annak feleségével, valamint a Todhunter-házaspárral. Két nappal később, az állomáson napszúrást kap és elájul, de szerencséjére az utolsó pillanatban még eléri a Triesztbe tartó gyorsvonatot. A kupéban összebarátkozik Miss Froyjal, egy kedves angol nevelőnővel. Ám amikor Iris a gyógyító alvásából magához tér, sehol sem találja Miss Froyt. Ráadásul utastársai – köztük a szálló korábbi vendégei – tagadjá, hogy az angol kisasszony valaha is létezett volna, és ahogy a vonat átszáguld Európán, Iris egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed egy különös és veszélyes összeesküvésbe…

A General Press Kiadónak ismét sikerült egy igazi gyöngyszemre találnia, aminek kapcsán értetlenül állunk, hogy miért csak most jelent meg magyarul, hiszen a történet kiváló, ráadásul nem kisebb személy forgatott belőle filmet, mint Hitchcock. De jobb később, mint soha – tartja a mondás, és ennek a regénynek a kapcsán tartjuk mi magunk is. Ethel Lina White regénye ugyanis nemcsak egyszerűen egy jól megírt krimi, hanem egy igazi pszichothriller is, amit nyugodtan tekinthetünk A lány a vonaton előfutárának. Sőt, joggal feltételezhetjük, hogy Paula Hawkins nagyban merített ebből a történetből, és nem csak a tömegközlekedési járművel való párhuzam miatt (bár kétségtelen, hogy a cím White regényére is illene), hanem mert az olvasó szemében Iris Carr – hasonlóan Rachelhöz – sokáig megbízhatatlan főszereplőnek bizonyul.

Hiába sejtjük ugyanis, hogy Miss Froy valóban létezik (mert a főhősnek mindig igaza van), White egy idő után minket is elbizonytalanít és megrendít a hitünkben. Annak a valószínűsége ugyanis a nullával egyenlő, hogy a több száz utas közül senki se emlékezzen Miss Froy-ra, ahogyan az sem lehetséges, hogy az utasok mind összebeszéltek volna a közös hazugság kapcsán. És persze nem szabad elfelejtenünk azt a tényt sem, hogy egy száguldó járműről beszélünk, amelyen a búvóhelyek száma meglehetősen véges, bűntényt elkövetni pedig szintén nem gyerekjáték. (Agatha Christie most ránk kacsint.) Szóval: Iris állítása tulajdonképpen ellentmond mindenféle racionalitásnak, amire csak rátesz egy lapáttal az is, hogy ő maga is elismeri, hogy az ájulás következtében emlékei homályosak. Ráadásul a nyelvet sem beszéli jól, így magát megértetni is nehéz.

Mégis van egy valaki, aki – ha nem is teljes mellszélességgel – de kiáll mellette: a fiatal Maximilian Hare. Igaz, a férfi eleinte unaloműzésből csatlakozik Irishez, a végtelennek tűnő menetidőt akarja elütni azáltal, hogy felajánlja tolmácsolási szolgálatait a lánynak, de idővel ő is egyre jobban belekeveredik az ügybe. Ethel Lina White azonban nemcsak a szereplők, hanem az olvasó ideigeivel is játszik: lehet, hogy mindvégig Irisnek volt igaza, és Miss Froy – akit elmondása szerint kutyája annyira vár haza, hogy minden érkező vonathoz kimegy – mégis csak létezik? De ha igen, kinek állna érdekében eltenni az útból egy nevelőnőt, aki még korábbi munkaadóival is remek kapcsolatot ápol?

Ezekre természetesen mind választ kapunk White kimondottan izgalmasra, feszült hangulatú és megfeszített tempójú regényében, amely kiválóan megteremtett atmoszférájának hála hosszú ideig kellemes olvasmányként fog élni az emlékezetünkben.