„Életérzéseket szeretnék adni a közönségnek” – interjú Szulák Andreával

Négyéves volt, amikor az Erkel Színház előadásaihoz a szomszédos óvodában kerestek statisztákat, és felfigyeltek rá. Zenei pályája tulajdonképpen itt indult, és hogy keretes legyen a történet, az idei jubileumi koncertjének is az Erkel Színház ad otthont, december 6-án. A Máté Péter-díjas énekesnővel, Szulák Andreával beszélgettünk.

60 éves lettél idén, ennek méltó ünneplése lesz a decemberi koncert. Te szeretted volna, hogy legyen, vagy rábeszéltek?

Nyilván szerettem volna, de nem törtem magam, hogy legyen is. Az álmaiban az embernek mindig benne van az, hogy hú, majd egy ilyen nagy jubileumi dolgot csinál. Tíz évvel ezelőtt volt egy nagyon jól sikerült koncertem az Operettszínházban. Teltház, nagy siker, számtalan jó következménye lett: nagyon fontos barátságok, munkakapcsolatok. De az akkor volt. Eltelt tíz év, és én ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy kell-e tizenkilencre lapot húzni, vagy megfejelni azt a tíz évvel ezelőtti nagy sikert. De hiszem, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és voltak olyanok, akik hasonlóképpen gondolkodtak, mint én, hogy azért valami kéne ennek kapcsán. Így álltak mellém többen is ebben a projektben. De az, hogy erre konkrétan egy hónappal a koncert előtt nincs már jegy, arra azért nem számítottam.

Ebben mi a meglepő számodra?

Az, hogy most annyira arrogáns a világ, hogy sokan elhiszik, hogy náluk nagyszerűbb, csodálatosabb, utánozhatatlanabb nincs a pályán. Én nem így gondolkodom, én úgy látom, hogy nagyon sokféle inger éri az embereket. Miért pont én ütném ki náluk a biztosítékot a létezésemmel vagy a munkásságommal? Nekem nagyon fontos, hogy engem szeressenek, és jól esik, amikor ezt megtapasztalom, de nem gondolom evidenciának, nem gondolom magától értetődőnek. És az, hogy ha ezt sok ember jelzi vissza felém, az egyrészt hihetetlenül jó érzés, másrészt iszonyatosan ijesztő is, mert ennek komoly felelőssége is van. Hogy vajon mit várnak el tőlem, mire számítanak? Mi az, amit meg kell ugranom? Mert nagyon szeretnék a kedvükben járni, tehát nagyon sok minden kavarog ilyenkor a fejemben.

Kell még neked bármit megugrani?

Egyre inkább. Ezek a dolgok szerintem matematikailag is hatványozódnak, tehát minél többen szeretnek, annál többen várnak el tőlem valamit, amit megszerettek bennem. És ezt én nagyon szeretném visszaadni. Megint emeljük a tétet. Van, aki eddig csak a popzenémet szerette, oké. Na de vannak olyanok is, akik a jazz lemezeimet szerették. Vagy a musical szerepeimet szerették, esetleg csak a humoromat, vagy a puszta jelenségemet szeretik. Ahogy szélesedik a paletta, szélesedik az elvárási szint, és a magam felé támasztott igényem is nő. Tehát én már nem lehetek kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt. Nem lehetek gyengébb, nem lehetek színtelenebb. Persze nem lehet ezt a végtelenségig fölfelé fokozni, de most még úgy érzem, hogy van feljebb, talán ez lehetne a zenit. Talán.

Ha a különféle zenei stílusaid rajongói összegyűlnek egy helyen, az simán kiadja a teltházat. Mivel készülsz? Minden műfajból lesz egy kis ízelítő?

Igen. Van nekem egy fantasztikus társaságom, a Stúdió 11, akik a pályám kezdetétől fogva az egész pályafutásom részei voltak, ilyen-olyan-amolyan formában, felületen, helyszínen. A klasszikus nagy Stúdió 11, ami még a Bródy Sándor utcai épületben tanyázott, mint a Magyar Rádió tánczenekara, abból tulajdonképpen már csak a jelenlegi zenekar vezetője, Tóth Gyula aktív, de a csapat a rádióstúdióban, külső koncerteken, vagy egyéb helyszíneken gyakran az én kísérőzenekarom volt. Nagy örömmel látom, hogy egyre szélesedik az ő repertoárjuk is, tehát nagyon sok formájú, és tematikájú koncertet kísérnek, de nekem nagyon jó érzés, hogy ez a 40 év, ez töretlenül megmaradt. Én őket tartom annak az univerzális együttesnek, akik a popot, a jazzt, a rockot, a musicalt, a táncdalokat megfelelő színvonalon tudják kísérni mellettem. Szándékosan nem mondom, hogy mögöttem, mert azt jobban szeretem, amikor mellettem vannak. Ők lesznek a kísérőzenekar, és nyilván lesz ebben minden. Azt szoktam mondani, hogy minden olyan, ami tőlem elvárható.

Mire kíváncsi, vagy mire vevő a közönség? Mit várnak el tőled?

Egyszer régen egy lemezkiadóban nem akarták kiadni egy lemezemet, mert az akkori vezetője azt mondta, hogy az emberek életérzésre kíváncsiak. Ő nem adta ki, egy másik kiadó kiadta, és életemben ez lett a második aranylemezem. Ráadásul különösebb nagy marketing nélkül, a közönség szájmarketingjének köszönhetően. Most ezen az estén is azt hiszem, hogy életérzéseket fogok visszaadni a közönségnek, olyan emlékeket, amikben közösen volt részünk az elmúlt 40 évben.

Minden koncerten vannak vendégeid is. Lehet tudni, hogy most ki, vagy kik lesznek, vagy ez meglepetés?

Annyit tudok, annyit szabad és annyit fontosnak tartok elmondani, hogy egy hölgy és egy úr lesz a meglepetésvendégem. Mind a kettejük művészete, munkássága és humanizmusa előtt mélyen fejet hajtok, nyilván nem véletlenül rájuk esett a választásom. Az egyikük hosszú-hosszú évtizedek óta van már a pályán, egy igazi ikon. A másikuk talán csak tizenegynéhány éve jelentős figurája a magyar zenei életnek, de ő viszont egy olyan magas művészi minőséget képvisel az én szememben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Nagyon megtisztelő, hogy elvállalták, hogy egy-egy duett erejéig eljönnek vendégeskedni hozzám.

Ez a jubileumi koncerted egy kicsit visszatérés is a pályád kezdetéhez. Tudatos volt ebből a szempontból a helyszínválasztás?

Nem feltétlenül, de azért bepárásodott a szemem, amikor először mentünk helyszínbejárásra, mert előjött belőlem az a négyéves énem, aki először tette be a lábát az Erkelbe. Orosz Júliával „debütáltam” a Pillangókisasszonyban, ő volt Cso-cso-szán, én pedig a kisfia. Előttem van az arca és arra is emlékszem, hogy egy hatalmas nagy almát kaptam tőle utána. Négyévesen tudtuk a művészek nevét, és tudtunk viselkedni. Itt van az illata az orromban a sminklemosó krémnek. Előttem vannak az öltözők. Elképesztő volt! Aztán az is előttem van, amikor Kero a Funny Girl című előadás főszerepére cigánykerekeztetett a nézőtéri büfében, mert ott volt a casting. Rengeteg mozaikdarabka van, ami lehet, hogy most állt össze egy képpé. Nagyon érdekes és megható, hogy ahol a kilövés volt, oda lesz a visszatérés.

Milyen volt az idei éved?

Hihetetlenül izgalmas, elképesztően mozgalmas és kimerítően változatos volt. Rengeteg utazás volt benne, aminek a 90%-a tervezett utazás volt, és bejött egy-két váratlan, de nagyon jól sikerült kaland. A munkám része amúgy is a folyamatos mozgás, a folyamatos utazás, mert nemcsak Budapesten dolgozom, hanem az ország számos csücskében. És ezt a részét nagyon szeretem az életemnek, meg a munkámnak, hogy nemcsak egy bizonyos helyen vagyok „világhírű”, hanem eljutok egészen kicsi hazai településektől a nagy megapoliszokig, mint mondjuk Torontó. Nagyon fontos nekem az, hogy ugyanazt látom az emberekben, a bolygó mindegyik oldalán velem kapcsolatban, amit én látni szeretnék. Egyfajta rokonszenvet. Talán ez a legjobb kifejezés.

Idén mintha a zene lenne túlsúlyban az életedben. Ez véletlenül alakult így?

Azt nem mondanám, hogy egész évben a zene volt túlsúlyban, de az év második felétől igen. Júniusig hat színházban játszottam, kilenc szerepet. A színházaknál ugye az a protokoll, hogy egy-egy darab egy bizonyos előadásszám után kifutja magát, tehát lekerül a színről. Ez megtörtént az évad végén az egyik előadással, a másik előadást én mondtam vissza, hogy már nem szeretném többet játszani. A harmadik előadásnak az utolsó darabjait pedig most az év végén fogjuk lejátszani a Pécsi Nemzeti Színházban. Ez a Chicago, amit egy fantasztikus ünnepléssel fogunk lezárni. Ötvenet játszottunk belőle nagy sikerrel, és ez egy tényleg fontos kirándulás volt nekem, mert nagyon jól éreztem magam Pécsen. Barátságaim születtek, megszerettem a várost, a szállásomat, a kis Palatinus butikhotelt, ahol laktam, tehát nagyon jó élmények kötnek oda, és ez az előadás tényleg nagyon jól sikerült. Vidákovics Szláven rendezte, aki szerintem nagyon jó ízléssel nyúlt a darabhoz, és újra rájöttem, hogy csodálatos kollégák dolgoznak a vidéki színházakban. Nekem ebben volt bőven tapasztalatom, még a Győri Színház esetében, aztán később a veszprémieknél, Tatabányán, és most a pécsieket is a szívembe zártam.

Ebben az évadban milyen színházi feladatok várnak rád?

Két új bemutatóm is lesz majd az Art-Színtérben, az évad második felében, de előbb még kiszuszogom magamból ezt az év végi őrületet, mert nem csak a nagykoncert tölti majd ki az időmet. Az december elején lesz, és hát finoman szólva a hónap második felében sem fogok unatkozni. Az első szabadnapom szenteste lesz, a második pedig szilveszterkor.

A szakmai bakancslistádon mi van még?

Sose volt nekem ilyen. Egyszerűen a kíváncsiság, a kalandvágy, a csibészség, a vagányság figyeltette velem azt, hogy a dolgok hogyan fognak alakulni körülöttem, hogy ki mire tart érdemesnek vagy méltónak, hogy mikor milyen feladatok érkeznek. Gyorsan lekopogom, hogy eddig még nem volt arra szükség, hogy bekopogtassak akár szerepért, akár feladatért. Olyan volt, hogy kenyérért bekopogtattam. A pandémia alatt bizony volt olyan, hogy felemeltem a telefont, és megkértem a körülöttem álló munkatársaimat, hogy csináljunk valamit, amiből pénzt lehet keresni, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül. De sem a pandémia előtt, sem a pandémia óta nem volt ilyen helyzet, hál’ Istennek, és nagyon próbálok józan maradni, hogy az elkövetkezendő időben is szeretettel gondoljanak rám azok, akik a munkáimat adják.

Ha visszatekintesz az elmúlt sok évre, akkor az hasonlít arra, amit elképzeltél?

Talán még felül is múlja az elképzeléseimet. Ugye a tanult hivatásom az az éneklés, és amikor elkezdtem dolgozni, nemcsak tanulni, hanem aktívan dolgozni, mint énekes, akkor azért azzal szembesültem, hogy rengeteg a  mesterségesen manipulált siker ezen a pályán. Nagyon sok olyan ember ikonizálódott körülöttem, akinek sem a teljesítménye, sem a személyisége nekem nem adott annyit, mint mondjuk amit marketingben elértek vele. Jobbára ezek az emberek már nincsenek is a piacon, de akkor azért index nélkül beelőztek sokan. És én sosem szerettem az úgymond marketingelt sikert. Tehát amikor mások által gyűjtök szavazatokat azért, hogy én jobb énekesnőnek tűnhessek. Én azt szerettem volna, hogy ha kiállok és énekelek, akkor az emberek azt mondják, hogy na, ez egy jó énekesnő. És nem azért, mert azt mondta nekik valaki, hogy gyerekek, szavazzatok rá, mert ez egy jó énekesnő. Sajnos azt látom, hogy most is van egy ilyen tendencia, de azért előbb-utóbb az ocsú mindig elválik a búzától. A színház az egy másik dolog. A színház egyrészt sokkal szubjektívebb, ott nagyon nehezen megítélhető, hogy valaki egzakt módon kérdőjelezhetetlenül jó, vagy nem jó. Nagyon sok szempont befolyásolja egy-egy színész megítélését. Ott engem egyetlen egy dolog érdekelt, az összjáték öröme, hogy nem egyedül vagyok a színpadon, és saját magamban lubickolok, hanem egymás szemébe nézünk és játszunk.

A tévézés egy nem várt dolog volt, egy üdítő kirándulás, ahol nagyon sok mindent megtanultam az emberi viselkedésekről, a személyiségbeli pluszokról és mínuszokról, nyilvánvalóan magamról is, de igazából sosem tudtam, és nem is akartam nagyon komolyan venni a televíziózást, pont amiatt, hogy nem konstans az értékessége egyfajta képernyős jelenlétnek. Jakupcsek Gabi mondta jól, hogy aki öt éven túl még ott van a képernyőn, annak torzul a személyisége, és én ezt egyáltalán nem akartam. Plusz én nem vagyok függő, hogy engem mindenáron látni kelljen.

Van olyan mottód vagy aranyszabályod, ami meghatározó az életedben?

Igen, az én mottóm, hogy ha nem lehet úgy, ahogy akarom, akkor úgy akarom, ahogy lehet. Sokszor nem is tudatosan, de e mentén működik az életem, vagy működöm én. Ha bármilyen kudarc vagy bántás ér, vagy bármilyen méltatlan helyzetbe kerülők, egy kis lamentálás után fölállok és megyek tovább, és akkor keresem magamnak az új utakat. Nem szeretek belesüppedni a saját lelki mocsaramba. Nagyon rövid ehhez az élet szerintem.

Miből merítesz erőt, ha rossz passzban vagy?

Rengeteg praktikám van erre. Vannak olyan rossz passzok, amikor már nem vagyok egyedül elég ahhoz, hogy mondjuk kötéssel, horgolással, sütéssel, főzéssel, macskasimogatással és kerti munkákkal ki tudjam magam a gödörből rángatni, ezért nekem végtelenül fontosak a baráti beszélgetéseim. Vagy azok az élmények, amelyek főképp társas élmények. Tehát elmegyünk együtt moziba, színházba, vagy egy koncertre, vagy csak leülünk egy napfényes délelőtt egy kávézóban és átbeszélgetjük az élet nagy dolgait. Ezektől iszonyatosan feltöltődöm, de a napi rutinom része az, hogy egyedül is össze kell tudjam szedni magam, mert nem lehet mindig valakit előrángatni, hogy figyelj, most kávézzunk, mert én egy kicsit fáradtnak érzem magam. Meg nem is szeretem rányomni a negatív emócióimat másokra, mert mindenkinek megvan a maga baja, de a manualitás az nekem tényleg nagyon-nagyon sokat segít. De szerencsére ez nem gyakori helyzet, mert alapvetően a legkisebb dolgoknak is tudok örülni.

Kiemelt kép: Szulák Andrea