„Elégedett vagyok azzal, amit elértem” – sztárstaféta Mészáros Mátéval

Kamaszként zenészként képzelte el az életét, vonzotta a színpad és a frontemberség. A színészi pálya véletlenül jött az életébe, de ma már minden történést sorsszerűnek él meg. Színpadi alakításai mellett filmszerepeinek listája is hosszú. Díjakra nem vágyik, Molnár Ferenc darabokra viszont annál inkább. Őszintén vallott arról is, hogy kicsit elfáradt, és úgy érzi, szüksége van a megújulásra. A közkedvelt, Jászai Mari-díjas színésszel, Mészáros Mátéval beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Ágoston Péter volt, aki téged kérdezett: Mészáros Máté barátomtól kérdezném, hogy lesz-e még valaha egy társulat tagja?

2015-ben jöttem el a Vígszínházból, azóta vagyok szabadúszó. Az Orlai produkciós irodával elég szoros az együttműködésem, de ez hivatalosan akkor is szabadúszás. Peti egy évet volt Szegeden, de eljött, szóval most sorstársak vagyunk, nyilván emiatt is kérdezte. Nekem sok szempontból bejött ez az életforma, így biztos, hogy mostanában nem leszek sehol társulati tag. Azt tudtam, hogy pro és kontra érvek mindig is lesznek, de egy idő után az embernek elege lesz abból, ami előny és hiányzik vagy zavarja, ami hátrány. Egy társulatban mégiscsak van egy állandóság, ami adott esetben tud hiányozni, de az, ami ma Magyarországon a társulati létezéssel jár, az a bizonyos kötöttség, az nekem már annyit nem ad hozzá, hogy megérje.

Péterrel honnan a barátság?

Nagyon régóta ismerjük egymást, még 2002-ben kerültem Egerbe gyakorlatra, végzős színészként. Az első produkció, amit ott próbáltunk a Valahol Európában volt, Peti abban volt gyerekszereplő. 8 évig voltam Egerben, ez idő alatt ő felnőtt és nagyon jóban lettünk. Később egyik osztálytársa volt a barátnőm, emiatt is többet találkoztunk, aztán őt is felvették a színművészetire, a Vígbe is egyszerre kerültünk, ő gyakorlatra, én akkor már tagként, és játszottunk is egy előadásban. A komoly felnőttbarátság itt kezdődött, de addigra már meg volt alapozva, és azóta is töretlenül tart.

Hosszú kihagyás után indultak újra a színházak, mit próbáltál, játszottál a nyitáskor?

Most volt premierem az Eiffel Műhelyházban, ami egy új játszóhely, érdekes művészeti ágak találkoznak az előadásokban. Itt mutattuk be Tarnóczi Jakab rendezésében Az úrhatnám polgárt. Zenekar, énekesek, kórus, színészek, komoly összmunka volt. Pár nappal később, szintén ott Dömötör Andris csinált egy Figaró a köbön című előadást, ahol három operát gyúrt össze, az is egy érdekes előadás volt. Nagyon jó volt ott dolgozni, jó volt a feladat és a csapat is.

Könnyen visszarázódtál a munkába?

Alapvetően igen, de abban a pillanatban, amikor menni kell nyűgös vagyok (nevet). Még mindig van egy átmeneti hangulatom, amiben nyilván a nyár is közrejátszik.

A társulatoknál van évadzáró, de neked szabadúszóként mi zárja le az évadot?

Most, hogy mondod, igen, ez egy folyamat, ami nekem kimarad. Tudatosan kell figyelni és az meg nagyon jó, hogy szinte mindent én irányítok. Megpróbálom beosztani magamnak, hogy mikor ne dolgozzak. Orlai Tibor szerencsére van olyan nyitott, hogy meg lehet vele beszélni bizonyos dolgokat. Ez az, ami nem nagyon tud működni egy kőszínházban. Eleinte ez nehéz volt, egyrészt az ember nem mer nemet mondani, fél, hogy lesz-e munka, szinte minden megkeresést elvállal, aztán összecsúsznak a dolgok és nem lehet bírni. De aztán mindig kiderül, hogy van munka, nem kell izgulni. Ilyenkor jön el az a pont, hogy bátran lehet azt mondani, hogy bocsánat, de ez nem fér bele.

Hány év után mertél nemet mondani?

Viszonylag hamar, két év után. Összecsúszott több dolog, párhuzamosan ment két forgatás és próba is lett volna, és megéreztem, hogy nem jó ez így, nem éri meg. Illúzió, hogy mindent tud az ember befolyásolni, az arányokra kell figyelni. Fel kell mérni a szempontokat és nem kötni felesleges kompromisszumokat mindenáron.

Van menedzsered?

Komolyabb szerződéseknél van, aki segít tárgyalni, átnézni a szerződést, illetve az adminisztrációban is. De konkrétan menedzserem nincs, és nem is baj, ha velem tárgyalnak arról, hogy mit szeretnének.

Amikor végeztél, tudatosan döntöttél a vidéki színház mellet. Ha most indulnál a pályán, ugyanígy döntenél?

Igen. És a fiataloknak is ezt mondanám. Mindent kell és lehet játszani, minden este. Szélesebb műfaji repertoár van, kortárs magyar és külföldi, klasszikusok, kötelező olvasmányok, zenés, musical, operett és ezekben mind játszol. Plusz nem vagy annyira szem előtt, ami egy pályaindulásnál szerintem szerencsés. Tudom, hogy mindenki arra vágyik, hogy felfigyeljenek rá, de ha esetleg hibázol nem lesz nagy bukás, ami örökre kihat a pályádra. Ha valami nagyon jól sikerül, akkor is csak maximum hússzor játszod el, de ha meg nem, vagy nem úgy, akkor sincs gáz. Nem az van, hogy végzősként rémülten próbálsz a Kossuth-díjasok árnyékában megfelelni, hanem önbizalmat építesz.

Sokáig zenéltél, azt miért engedted el?

Nem gyakoroltam eleget. Most is néztem az operában, amikor ott próbáltunk, hogy milyen csodálatos, ahogy hangszereken játszanak az emberek, engem teljesen lenyűgöz. Valahogy inkább csak a frontemberség vonzott, hogy egy gitárral a nyakamban állok a színpad közepén, énekelek, dumálok. Gimis koromban volt zenekarom, de annyira ezek szerint nem voltam elszánt.

A Színművészetivel kapcsolatban viszont igen, háromszor is megpróbáltad.

Elég későn, 21 éves koromban találtam ki. Érettségi után kétszer is megpróbáltam az esztétika szakot, de nem voltak jók a jegyeim, nem igazán érdekelt a gimi, nem tanultam jól, úgyis mondhatnám, hogy semennyit nem tanultam. A húgom akkor már a főiskolára járt, így elmentem az Újszínház stúdiójába. Ott kiderült, hogy mindenki többször próbálkozott a színművel, én lógtam ki a sorból egyedül. Nem tudom megfogalmazni igazából, hogy mi vitt a stúdióba, de ha már ott voltam, gondoltam jelentkezek a főiskolára én is. Sokáig nem voltam abban biztos, hogy ezt akarom, de a színház tetszett, meg az életforma is, viszont sok minden kavargott bennem, például, hogy mennyit kell majd tanulni. Aztán egyszer csak átkattant bennem valami, hogy ezt jobban akarom, mint a zenét. Összeszedtem magam és a harmadik alkalommal felvettek. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy nem jutottam be korábban, mert így kerültem Máté Gábor és Horvai István osztályába.

Legendás osztály a tiétek, amit jól szimbolizál az AlkalMáté-sorozat. Kinek az ötlete volt ez az egész?

Nagyon jó osztályunk volt, amikor lediplomáztunk azt éreztük, hogy nem lehet, hogy ennyi volt és vége. Szétmegyünk és nem dolgozunk többet együtt? Az Örkényben volt egy premierbuli, ami akkor még Madách Kamara volt, ahol szinte az egész osztály ott volt, és Gábor (Máté Gábor – A szerk.) is. Valahogy ebből a hangulatból ott született meg a gondolat, hogy nyaranta hasonló módon, mint a főiskolán, egy ötletből kiindulva, egy rövid, de intenzív előadást hozzunk létre. 3 évig mindig csináltunk valamit, de sokszor feszültséget okozott, hogy mi legyen, mert melyik színdarabban van 14 egyforma szerep? Erre találta ki Gábor, hogy csináljatok magatokról, úgysem érdekel titeket semmi más. Rájöttünk, hogy ha Hamletről vagy Nóráról lehet előadást csinálni, akkor Járó Zsuzsáról és Péter Katáról is.

Van olyan szerep, amire nagyon vágysz?

Nem konkrét szerepre vágyom, hanem Molnár Ferencet játszani. Olyan szerepekre vágyom, amelyek jól megvannak írva, ahol világosok a viszonyok, de van benne humor is, és emberi dráma is. Azt az egyre több élettapasztalatot, amit folyamatosan gyűjtök, bele tudnám tenni egy szerepbe. Ilyenre vágyom.

Nyáron mennyit dolgozol?

A Városmajorban lesznek előadásaim és két filmet is forgatok, nagyon várom mindkettőt. Ősztől viszont egy kicsit visszaveszek a tempóból.

Ez alatt mit kell érteni?

Decemberig nem lesz új bemutatóm, ez tudatos döntés a részemről. Az utóbbi időben azt kezdtem érezni, hogy sokat vagyok színpadon. Nyilván ez a covid előtti időszakra vonatkozik. 15 éve lassan mindig évi 4-5 bemutatóm volt, folyamatosak az előadások, kicsit meguntam magam. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha drasztikusan másképp csinálnám. Egyelőre a próbákról van szó. Néha úgy érzem, hogy szüksége van az embernek arra, hogy teljesen mást csináljon. Most itt volt a karantén, de ez nem ugyanaz. Senki nem játszott, mert nem volt előadás. Nem az én döntésem volt, hanem az élet alakította így. Ezért nem lehetett helyette mást csinálni, mert otthon kellett ülni. Simán el tudom képzelni, hogy egyszer egy teljes évre azt mondom, hogy nem is ezt akarom.

Mit csinálnál, ha nem a színpadon lennél?

Nem tudom, mert azt se tudom biztosra, hogy nem hiányozna.  Illetve pont azt szeretném elérni, hogy kiéheztessem magam, hogy nagyobb kedvem és több ambícióm legyen játszani.

Elfáradtál?

Igen. De ez szerintem óhatatlanul előjön egy művésznél, csak valaki beismeri, valaki nem. Az a baj, hogy máshol ezekre a felfrissülésekre biztosítanak lehetőséget. Itthon ez nem egyszerű, nem biztos, hogy vissza tudsz jönni, ezért sokan meg sem próbálják. Pedig szerintem jót tenne. Nehéz ez, tudom.

De nyugtass meg, hogy jól vagy!

Alapvetően igen. Elégedett vagyok azzal, amit elértem, nem akarok sokkal több lenni. Díjakra nem vágyom, ez nagyon jó az öregedésben, hogy nem izgatnak az ilyen típusú külsőségek. Ha valami eddig nem lettem, az már nem is leszek, de nem is baj, ami meg lettem, az tök jó így. Az a célom, hogy amivel napi szintem foglalkozom, az érdekeljen. Máskülönben nincs értelme.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Ács Norberttől, hogy akkor most a báb, az műfaj vagy korosztály?

Kiemelt kép: Mészáros Máté (fotó: Takács Attila)