Éjszakába nyúló, grandiózus előadás készült Az ember tragédiájából

A székesfehérvári színjátszás idén ünnepli kétszázadik évfordulóját. A Vörösmarty Színház különleges évaddal tiszteleg a kerek történelmi időszak előtt, melyben több új bemutató is helyet kapott. Ilyen például a Perelj, uram!, mely egy Fejér megyei település két papja elleni valós koncepciós perről szól az 1848-49-es szabadságharc idejéből, és ilyen a december 1-jén bemutatott grandiózus vállalkozás, Az ember tragédiája.

Miért grandiózus? Mert a Vörösmarty Színház alkotógárdája a szó szoros értelmében egy emberként vitte színre Madách Imre dráma költeményét. A nagy hatású műből a teátrum négy művészeti vezetője közösen rendezett előadást, melyben a társulat minden színésze szerepet kapott. A Tragédia „élete” pedig nem ér véget a függöny legördülésével, a színház felkérésére ugyanis négy kortárs magyar író elkészíti a mű folytatását, melyet jövőre láthat a közönség.

Az ember tragédiája I. nem csak a megmozgatott színészek száma miatt monumentális. A négy rendező négy órában, három felvonásban meséli el Madách jól ismert történetét. Az előadást Szikora János színei nyitják, a maga visszafogott, jó tempójú modorában, a tőle megszokott fény-árnyék játékot használva teremt remek táptalajt ahhoz, hogy az utána következő színek és alakítások kicsírázhassanak. Az első szünet előtt láthatjuk még Horváth Csaba jeleneteit, ő a rá jellemző mozgáskultúrával, a testközpontú, intenzív koreográfiával hoz létre egyedi atmoszférát. Az egyiptomi, athéni és római szín azonban pont emiatt kilóg a többi közül, és kissé meg is terheli a klasszikusabb színházhoz, általában kevesebb mozgáselemhez szokott nézőt.

A harmadik egység Hargitai Iván színei köré szerveződik. Az előtte látott jelenetekhez képest jóval köznapibb, és jóval modernebb képeket rajzolt fel a színpadra. Az általa használt technikai elemek, kamera, tablet, kivetítő, fénycsövek és gépfegyver diszharmóniát és fura kettősség érzetét kelti a nézőben, ugyanis a szöveg nála is megmaradt az eredeti, mondhatni archaikusan szép nyelvezetében. A bizánci, prágai és párizsi színeket követi egy újabb szünet, és utána a harmadik felvonás.

Ebben az egységben Bagó Bertalan jeleneteit láthatja a közönség. A legtöbb szereplő a londoni színben lép színpadra Bagónál, és remekül bánik a színészeivel, akik végig a nézőknek háttal foglalnak helyet. A vásári forgatagot megidéző kép „színtelen”, a jelmezek, a díszlet is monokróm, minden fekete-fehér, és ez is teszi a folyamatosan mozgásban levő, haláltáncba futó jelenetet rendkívül izgalmassá. A színpad minden pontja vonzza a néző tekintetét, miközben a két főszereplő, Lucifer és Ádám ennek ellenére rendre kitűnik a tömegből. A Falanszter, Űr és Eszkimó színek jóval kevesebb szereplőt mozgatnak, és ahogy haladunk a végkifejlet felé, Bagó egyre jobban szűkíti a teleszkóp lencséjét, amin keresztül a nézők szemlélik az eseményeket. Kiemelendő nála a sötétség használata, valamint az ürességérzet és elhagyatottság, melyek az utolsó színek legmarkánsabb érzelmi jegyei és magával rántják a közönséget. Az éjszakába nyúló előadást mintegy keretbe foglalva Szikora János Pálmafás vidéken zajló színe zárja.

Mind a négy rendező remekül tudta érvényesíteni saját elképzelését, megőrizni egyediségét, miközben bele is simultak egy közös gondolat- és stílusvilágba. Ezt segítette az azonos „színészanyag”, a díszlet fókuszában álló hatalmas, mázsás, homokkal teli asztal, valamint a négy hatalmas fehér oszlop. Ez a megalit hol vetítővászonként, hol egy épületrészként jelent meg a térben, megteremtve valamiféle állandóságot az egymást követő, eltérő hangulatú és látványvilágú színek között.

Mind a négy alkotónak megvoltak a maga főszereplői, ebből fakad a fehérvári Tragédia másik különlegessége. Ádámot, Évát és Lucifert ugyanis nem ugyanaz a három színész alakítja négy órán keresztül. Az első emberpár szerepében láthatjuk Kovács Tamást és Osváth Juditot, Hirtling Istvánt és Varga Máriát, Andrássy Mátét és Kerkay Zitát, Krisztik Csabát és Kiss Diána Magdolnát, valamint Kádas Józsefet és Ballér Biankát. Lucifert sorrendben Lábodi Ádám, Tűzkő Sándor, Kuna Károly és Nagy Péter kelti életre a színpadon.

Lucifer roppant hálás szerep, ezt mindegyik színész tudta és meg is tett mindent azért, hogy a tőle telhető legjobbat hozza. A legizgalmasabb alakítást Nagy Péter nyújtotta, fiatalos, energikus, humoros és pikírt volt. Az ő Lucifere egyenrangú partnerként kezelte Ádámot, és Kádas Józseffel együtt remek, emlékezetes pillanatokat teremtettek.

Az ember tragédiáját színpadra vinni nagy vállalkozás, még akkor is, ha négyen fognak össze a cél érdekében. Talán így még nehezebb is. A Vörösmarty Színház azonban egy izgalmas, bizsergetően szokatlan előadást hozott létre. Ugyan emészteni kell a látottakat, de annyira felcsigázza a nézőt ez a négy óra, hogy várja a kortárs magyar folytatást. Bizonyára meg fogja osztani a közönséget, azonban pont a négy különböző rendezői stílus miatt mindenki találhat benne magának tetsző elemeket.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Hirtling István az egyiptomi színben (fotó: Katkó Tamás)