Tizenhárom évesen már a színpadon állt, és nem rettentette el a pályától, amikor elsőre nem vették fel a Színművészetire. A következő felvételiig statisztaszerepeket vállalt, és mivel csak a színház érdekelte, nem is volt semmilyen B terve. Ma már nemcsak játszik, zenét szerez és rendez is. Számára így kerek a történet, de igyekszik mindig különválasztani a feladatokat. Az idei évadban már három bemutatón is túl van, ezekről, és az előtte álló feladatokról is beszélgettünk a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett színésszel.

Rovatunk előző alanya Bagó Bertalan volt, aki téged kérdezett: Szemenyei Jánostól szeretném kérdezni, aki nagyon sokat játszott nálam és zenét is szerzett nekem, hogy: mennyire keveredik benne össze a színházi zenész, az énekes és a színész?

Amikor felkérnek egy-egy szerepre, a rendezőknek gyakran eszükbe jut, hogy mivel zeneszerzéssel is foglalkozom, írjam meg az előadás zenéjét. Én kevésbé örülök, mert jobban szeretek egy produkción belül csak egy feladatra koncentrálni. Ráadásul színészként máshonnan közelítek egy előadáshoz, mint ha zenét írok hozzá. Mindkét esetben fontos az egészre való rálátás, de amíg egy zeneszerzői feladatot belülről, érzésekből kezdek megfogalmazni, színészként először agyban rakom össze, honnan hova kell eljutni, mik a főbb állomásai a szerep ívének. Ez azonban a próbafolyamat során, a premierhez közeledve megfordul. Színészként egyre mélyebbre ások magamban, próbálom megtölteni, személyessé tenni, zeneszerzőként viszont egyre távolodom, mert szükség van a külső, józan, „matekos” rálátásra. Ezért nem szerencsés nekem ezt a kétféle alkotói helyzetet kombinálnom.

Nem is szoktad?

Természetesen előfordul, hogy meggyőznek, vállaljam a zenét is. Ilyenkor félő, hogy a rovására megy a párhuzamos feladatomnak, vagy akár a családi életemnek.

Melyik okoz nagyobb örömöt neked: a zeneszerzés vagy egy szerep?

Az villanyoz fel, ha egyszer színész vagyok, másszor zeneszerző. Azokat az évadjaimat szeretem, amikor fele-fele arányban oszlanak meg ezek a feladataim. Annyira másfajta koncentrációt igényelnek. A színpadon az adott pillanatra, akkor és ott kell összpontosítanom, míg, ha komponálok, azt otthon is megtehetem. Együtt kerek az egész.

A több lábon állás volt fontos, vagy mindkettő érdekelt?

Sokáig felhőtelenül örültem, milyen jó nekem, hogy több lábon állok. Prózai színész is vagyok, de énekes is, zenét is szerzek. Aztán jött a járvány, itt a rezsiválság, és kiderül, hogy „egy lábam sincs”.  Lehet, hogy valami kézzel foghatóbb szakmát kellett volna választanom. (nevet)

Szemenyei János és Gyuriska János (Fotó: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Bagó Bertalannal mióta tart a munkakapcsolatod?

Nagyon régóta. Akkoriban még csak másodévesek voltunk a Színművészeti musical osztályában. Jóval kevesebb lehetőséget kaptunk, mint a prózai osztályok. A zenés színészeket kevésbé vették komolyan. Ha kimondjuk azt a szót, hogy musical, még most is pejoratív a hangzása sokak fülében. Az mentett meg minket, hogy Bagó Berci eljött rendezni hozzánk egy prózai darabot. Ez volt a Kokainfutár, Tasnádi István színműve, játékos humorú, egyedi történet. De helyünk sem volt, ahol játsszuk, így azt találtuk ki, hogy az előadással beköltöznénk az egyetem büféjébe. Szeretett minket a büfés, mégsem akarta engedni. A teljes érzelmi skálát bejárva az összes létező okot és problémát felsorolta, miért nem éri meg neki. Berci viszont egyetlenegy mondatot ismételt csupán mindig ugyanazzal a hangsúllyal: „Értem, Tamás, de mi nagyon szeretnénk itt megcsinálni ezt az előadást”. Majd a büfés beadta a derekát. Döbbenetes volt, Berci milyen higgadt volt végig, kedves, de határozott. Nem magyarázkodott, nem érvelt kényszeresen. Ez a hozzáállás mai napig jellemző rá. A színházvezetésben is, a színházcsinálásban is mindig ilyen eltökélt.

Zalaegerszegen is dolgoztatok együtt, ezek szerint az sem volt véletlen?

Egyáltalán nem, őmiatta mentem oda. A Kokainfutár nagyon jól sikerült, ezért szerettük volna, ha harmadikban is rendez nekünk, de azt mondta, csakis az Ódry Színpadra jön, és úgy, hogy kígyózó sorokban álljanak a nézők. Így is lett. Bemutattuk a Démonológiát, szintén Tasnáditól, amihez az osztálytársammal, Szőcs Arturral írtuk a zenét. Az már igazi musical volt. Ez a kezdet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a diplomával a kezemben – bár több zenés színház is hívott – Zalaegerszeget választottam.

Egy percig sem bántad meg? Zalaegerszegről viszonylag nehéz ingázni vagy más feladattal összeegyeztetni.

Valóban annyira messze van, hogy nem is volt értelme ingázni. Ott töltöttem négy évadot, ami megalapozta azt, ahol én most tartok. Nem volt rossz döntés. Abban az időben egy pályakezdő színésznek a legnagyobb tanulási és fejlődési lehetőség a vidéki színházakban nyílt. A zalaegerszegi színház remek időszakát élte akkor, nagyon jó volt a csapat. Ha visszanézem például az ottani Koldusoperánkat, azt látom, hogy érvényes előadás volt akkor is, és az most is. A barátság pedig sokukkal azóta is tart.

Te 13 évesen már színpadon álltál, nem is érdekelt más?

Nem emlékszem egyetlenegy olyan pillanatra sem, amikor ne ez érdekelt volna. Kiskoromban gyakran leültettem a szüleimet, sőt, a tágabb rokonságot, hogy előttük valamit előadjak. A húgom születésére műsort szerveztem és mutattam be. Nem tudom, mennyire lehettem idegesítő gyerek, de a családom egész jól tolerálta. Különben magamnak való kisfiú voltam, bezárkóztam a szobámba, ahol vagy hangjátékot készíttettem, vagy regényt írtam, vagy filmforgatókönyvet. Megírtam Szemenyei János összes költeményeit is, 1-8-ig, amelyeket évente „adtam ki” tele írott füzetekben. Volt olyan fellángolásom, hogy rendőr leszek, de csakis azért, hogy eljátszhassam a nyomozót, akit láttam a tévében.

Szemenyei János a Winterreise című előadásban (fotó: Proton Színház)

Több színházban is dolgozol jelenleg, hol vagy otthon igazán?​

Na, ez érdekes kérdés, mert a kecskeméti Katona József Nemzeti Színháznak a tagja vagyok, de jelenleg egyáltalán nem játszom ott. Sajnos, a rezsiemelkedés eltörölte az összes előadásomat. Két bemutatóban játszottam volna, de mindkettő elmarad. Holott vártam őket, izgalmas előadásoknak ígérkeztek. Az egyik a Tartuffe, Molière vígjátéka, amelynek címszerepét játszhattam volna.   A másik pedig a Gianni Schicchi, Puccini operája, amelyben a tenorista feladata várt rám. De hátha még belátható időn belül megvalósulhatnak. Ezen kívül a kezdetektől vagyok színésze és zeneszerzője a Proton Színháznak. Ez Mundruczó Kornél csapata, amellyel a minap jártam a Triennale Milano-fesztiválon, ahol a Winterreisét, Schubert dalciklusát énekeltem. Amióta a Proton megalakult, volt olyan év, amikor többet voltam külföldön, mint Magyarországon. Most azonban a független szférában sem fényes a helyzet. Ez évadban zenei vezetőként szerződtettek a Pesti Magyar Színházhoz. Inspiráló és közben hatalmas felelősség is ez, kiváltképp egy fővárosi zenés színházban. És játszom a Madáchban is, nem is egy produkcióban, ahol szintén otthon érezhetem magam, hiszen az egyetemi évek előtt ott voltam stúdiós.

Két bemutatód is volt az évadban, és pont úgy, ahogy szereted: az egyik zeneszerzőként, a másik színészként. A Madagaszkár egy látványos és népszerű darab, ott sem hiányzott, hogy nem állsz a színpadon?

Az zavar inkább, miért nem én írtam a zenéjét. (nevet) Maximalista vagyok, az utolsó pillanatig látok javítanivalót, a premiert követően is lázasan jegyzetelem az észrevételeimet, instrukcióimat. Ha zenei vezetőként dolgozom, eszembe sem jut, hogy színész vagyok. Jellemző példa erre, ami a protonos Nehéz istennek lenni brüsszeli vendégjátéka idején történt. Kiderült, hogy az egyik szereplő helyébe valakinek hirtelen be kell ugrania. Válságstáb állt össze, és hosszan tépelődtünk, ki lehet az, aki meg tudná tanulni a szerepet ennyi idő alatt. Nagy-sokára jutott csak eszünkbe, hogy én.

A nagy kontraszt pedig az Aranyoskám, ahol szinte végig a színpadon vagy.

Három évig tolódott a covid miatt. A nőként érvényesülő férfiszínész, Michael, igazi ziccer-szerep. Az elejétől a végéig a színpadon vagyok, imádják a nézők, igazi közönségsiker, és a mondanivalója sem csak a felszínt kapargatja, ez igazi dráma önmagunk kereséséről. Nemrég volt még egy premierem, amelyről kevesebbet hallani, de számomra ugyancsak fontos. A Kolozsvári Magyar Operában mutatták be a Sándor Mátyást, azt a musicalem, amely a zeneszerzői pályámnak talán a legnagyobb szabású alkotása. Háromórás mű, negyvenkét dallal, szimfonikus hangszerelésben. Hatalmas siker.

 Hogy kerültél Kolozsvárra, ami szintén nincs közel?

Korábban már dolgoztam Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatójával, de a pályám elején a rendezővel, Kerényi Miklós Gáborral is volt közös munkánk. Ő keresett meg, hogy Sándor Mátyás történetéből írhatnánk egy igazán nagyszabású musicalt. Hihetetlenül inspiráló volt az az alkotócsapat, amelyhez Cseh Dávid Péter dalszövegíró is csatlakozott. Kemény időszak volt, folytonos ingázással Budapest és Kolozsvár között, de nem sajnáltam a fáradságot. Hallgatni a darabomat a kolozsvári operistákkal és szimfonikusokkal, minden kilométert megért.

Peller Anna és Szemenyei János az Aranyoskám című előadásban (fotó: Madách Színház)

Mi vár rád még az idei évadban, ha minden az eredeti tervek szerint halad?

Egy évre előre szoktam látni a munkáimat, persze, normál esetben. Egy ideje viszont messze kerültünk a normalitástól, és a mostani helyzet sok mindent elkaszált. Néha úgy érzem, kihúzták a talajt a lábam alól. De szerencsére vannak kapaszkodók. Ilyen a Csoportterápia felfrissítése új szereplőkkel a Madáchban. Azután ott elővesszük az Én, József Attilát is. Majd az Aranyoskám szériája is folytatódik. A szegedi színigazgató, Barnák László pedig elhívott a Hegedűs a háztetőn előadásába, Mótel Kamzojl szerepére, amellyel már harmadjára találkozom. Áprilisban pedig a MÜPÁ-ban a Holle anyó című meseoperát rendezem.

Ha már meseopera: a gyerekeid leültetnek otthon, ahogy annak idején te a szüleidet?

Próbáljuk kerülni, nehogy olyan színészgyerekek legyenek, akik a társulati büfékben nevelkednek. A színház munkahely, nem gyermek-megőrző. Fontos szempont az is, hogy lássák, a színházon kívül is van élet, nyíljanak előttük más perspektívák is. Ne járjanak úgy, mint a szüleik, akik csak a színházhoz értenek. De nem tudjuk távol tartani őket. Amikor véletlenül belelátnak egy próba vagy előadás végébe, akkor hetekig-hónapokig csak arról beszélnek. Darabot írnak, énekelnek, jeleneteket játszanak. Karácsonyra az angyalkáktól próbahelyet kértek lámpaparkkal.

És téged mi kapcsol ki?

Amióta az eszemet tudom, egymás után jönnek a feladatok, és ez mindig feltölt. Ami pedig kikapcsol, ha a gyerekeimmel vagyok, amikor éppen nem dolgozom. Szeretem aktívan tölteni a nyaralás idejét is. Akkor is járnak az agyamban a kerekek, nem pihennek.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Kovács Lottitól kérdezném, hogy pályája során kitől kapta a legnagyobb impulzust, legyen ez rendező, partner, vagy szerző. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy ha egy valakit kellene kiemelnie, kit választana.

Nyitókép: Szemenyei János (Fotó: Szemenyei János facebook)