„Egyesek csak akkor juthatnak el az igazsághoz, ha elfáradnak” – sztárstaféta Vadász Krisztával

A járvány első hulláma alatt diplomázott az SZFE-n, és ez az időszak döbbentette rá, hogy mennyire sérülékeny a színház világa. Sokoldalú alkotó, nemcsak a színészet, de a rendezés és koreografálás világában is otthonosan mozog. Tavaly A szecsuáni jólélket vitte színpadra, idén Kafka monodrámával készül, de emellett egy teljesen másik szakterületen is fejleszti magát. Vadász Krisztával beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Hermányi Mariann volt, aki téged kérdezett: Vadász Krisztától kérdezném, hogy szerinted lehet-e kutyával a színpadon dolgozni partnerként?

Ebből a „partnerként” kifejezés fog meg. Komoly kapcsolat, bizalom, és leginkább figyelembehúzás szükséges ahhoz, hogy egy kutya biztonságosan tudjon mozogni a színpadon, ahogy mi szeretnénk. Olyan partnerként képzelem el, mint egy improvizációs előadásban a színésztársamat. Mindig jelen idejű, amit ő csinál, és ha arra tudok reagálni, akkor az izgalmas kísérlet. De engem nem abban az értelemben izgat, mint a cirkuszi mutatványok világa, hanem ha az előadásban a kutya jelentése, és jelenidejűsége szervülni tud.

Most az interjúra kutyával érkeztél, és nyilván a kérdést sem véletlenül kaptad. Ennyire fontos szerepe van az életedben a kutyá(k)nak?

Az elmúlt két évben lett fontos szerepe. A kutyám, Berlioz miatt, akivel kezdettől fogva kutyaiskolába járok. Emellett másfél évig egy kutyapanzióban dolgoztam, ősz óta pedig viselkedésterápiás kutyaoktatónak tanulok a Dog3 Kutyás Közösségi Térnél. Az a lenyűgöző ebben a helyben számomra, ami egyes színházi munkáknál is, hogy nem csak egy munkahely, hanem tulajdonképpen szakmai műhely és közösségi tér egyszerre. És mindezért Berlioz a felelős, neki köszönhetem, hogy egyre erősebben sodródok ebbe az irányba is, és az a célom, hogy a színház mellett majd kutyaoktatással is foglalkozzak.

Hogy kapcsolódott ez a teljesen más terület az életedbe?

Ez a Covid szerencsés mellékhatása volt. Az első hullám alatt gyakorlatilag munkanélküli lettem, és el kellett gondolkodnom, hogy ha esetleg váltani kell, milyen irányba indulnék el. Ez lett az irány, és hálás vagyok érte.

Januárban volt a Vígszínházban premiered, a Szélvész után is szép vagy című darab mozgásáért felelsz. Lassan már az is csodának számít a jelenlegi helyzetben, ha nem marad el egy premier. Nálatok minden rendben volt?

Természetesen nem, a rendezőnek is és nekem is pozitív lett a tesztünk a próbafolyamat háromnegyedénél, úgyhogy leálltunk és csak a főpróbahétre tértünk vissza. Szerencsére a céltudatos tempódiktálás miatt nem csúsztunk, tovább tudtunk haladni egészen a bemutatóig.

Hogy sikerült az előadás?

Nagyon pozitívak a visszajelzések, akik eddig látták, izgalmasnak találták. Rendhagyó a darab, mert egyrészt ősbemutató volt, másrészt pedig olyan monodráma, amiben két szereplő van, akik közül az egyik egy néma segéd, az úgynevezett „kóken” színész mintájára. Az előadás írója, Cseh Dávid japán szakértő, ő jól ismeri ennek a kultúrának a műfaji sajátosságait, és ezeknek a szabályaira alapozva írta a darabot. Koreográfusként a lelki folyamatok fizikai kivetüléseinek ábrázolása volt a feladatom. Hogy a néma szereplő hogyan tud testileg és lelkileg aktív partnere lenni a monodrámát játszó színésznek, akár oldja, akár gátolja őt a jelenléte? Az egymásra kapcsolódás által nonverbális párbeszédek születnek.

Rendezel, játszol és koreografálsz is. Melyik a prioritás számodra, és mennyire különülnek el ezek a pozíciók?

Régen a színészet volt a legfontosabb, de az egyetem második évétől kezdve folyamatosan rendeztem, így már ez a prioritás. A rendezés viszont sokszor össze tud folyni a koreografálással, így az nehéz is, amikor alkalmazott koreográfusként vagyok felkérve, mert mindig az éppen adott helyzeten múlik, hogy meddig terjed a kompetenciaköröm. Mivel nem mindig táncbetétekről beszélünk, hanem sokszor képekről, fizikai állapotokról, színészi érzékekről, ezért szükséges egy kimondatlan egyetértés a rendező és a koreográfus között. Engem az alkotói kölcsönhatás foglalkoztat mindig, bármelyik pozícióban is működök. Az elmúlt évben színészi kihívás nem volt az életemben, ennek is köszönhető a következő előadásom, ami egy magamnak rendezett monodráma.

Az, amelyiknek február 18-án lesz a bemutatója?

Igen. Franz Kafka Egy kutya kutatásai című elbeszélését adaptáltam, Kutyaélet címen. Mindig olyan anyagok fognak meg, amelyeknek a mondanivalója rímel az aktuális élethelyzetemre, itt ez hatványozottan igaz. Személyes vallomás. A meglévő szöveget ki is egészítettem saját gondolatokkal, és a történet miatt lényeges, hogy önállóan, minden feladatot egyedül lássak el, így először történik az, amire régóta vágytam, hogy az előadás zenéjét is én készítem. Közben iszonyúan rémisztő úgy próbálni, hogy minden instrukció és elemzés a fejemben zajlik, mint egy szürreális párbeszéd színész és rendező között. Ezért igyekszem magamnak is kereteket felállítani.

Ezt hogy kell elképzelni, ülsz otthon egyedül és azt mondod, hogy akkor most 10 óra, kezdődik a próba?

Igen. Ugyanúgy beosztom magamnak az időt, de van, hogy egy-két „kiírt” próba nem színészileg foglalkozik az anyaggal, hanem éppen a díszlet, vagy a zene korrekciója történik. Ettől függetlenül szerencsére vannak „külső szemeim” a próbafolyamat során, akik időről időre ránéznek, és konzultálnak velem. Amíg a szövegen dolgoztam, addig is kitűztem magamnak határidőket, hogy tudjak haladni és ne csússzak el semmivel. Fegyelmezetten próbálom csinálni, mint egy rendes próbafolyamatot.

Óbudán lesz a bemutató, miért pont azt a helyszínt választottad?

A 3K Kaszásdűlői Kulturális Központ egy remek hely, a „Köszönjük, Magyarország!” programon belül találtam meg őket, mint befogadó teret. A választásnál fontos volt számomra, hogy a színházi körülmények biztosítva legyenek, mert habár a látvány egyszerű, a fény- és hangtechnika élményéről nem akartam lemondani. Nagyon köszönöm nekik, hogy befogadták a produkciót.

Ezzel kicsit helyreáll a lelked, hogy a rendezés mellett játszhatsz is?

Igen, határozottan. Vannak olyan vegyiértékeim, amiket csak így tudok kiélni.

A te döntésed az, hogy szabadúszó vagy, vagy így alakult?

Ez jó kérdés, én is mindennap megkérdezem magamtól. Egyelőre így alakult, de nyitottan várok bármi olyan lehetőséget, hogy tartozhassak valahová. Mindig is magamat egyeztettem, és más munkákat is végeztem a színházon kívül, szóval nem vagyok biztos benne, hogy testhezálló lenne a társulati lét. Kutyaoktató leszek, közben az Ursa maior kreatív műhelyben gasztronómiai tanfolyamokat tartok, és közben mennek a színházi projektek. Hogyha elkötelezném magam egy színház mellett, minden olyat, ami további fontos kísérlet lehet az életemben, fel kéne adnom. A kutyázás, és a Dog3 nélkül viszont már nem tudom elképzelni az életemet, az már szenvedély. A színház meg hivatás.

Melyik az a színház vagy társulat ahol el tudnád magad képzelni?

Azt látom, hogy aki nem skatulyázza be magát egy szerepkörbe, az nehezebben érvényesül. Ha valaki színész, rendező, és koreográfus is, akkor születik egy bizonyos zavar körülötte, és megkérdőjelezik, hogy ha ennyi mindenre koncentrál, nem felületes-e a tudása. Ha valaki bizalmat szavaz nekem, akkor megtáltosodom, és határtalan szorgalommal és lelkesedéssel dolgozom akár színészként, rendezőként, vagy koreográfusként. Erősségem, hogy több dologhoz is értek. Ha van olyan színház, vagy társulat, ahol nyitottak arra, hogy engem sok helyzetben, különböző feladatokra használjanak, ott szívesen dolgozom. Ha viszont olyan keretek közé szorítanak, ahol nem teljesedhet ki valamelyik oldalam, onnan elmenekülök. Ahhoz túlságosan önálló vagyok. Szóval tudom, hogy nem véletlenül alakult így, hogy szabadúszó lettem, de hiszek abban, hogy ebben maradéktalan elégedettséggel ki tudok majd teljesedni.

Az Y csoportnál A szecsuáni jólélek című előadást rendezted. Te választottad a darabot vagy ők? Fiatal, pályakezdők ennél könnyebb anyaggal szoktak indítani.

Én sem vagyok könnyű. (nevet) Én választottam, nekem ez a Brecht darab életem legfontosabb drámája. Fiatalon is aktuális probléma, hogy hogyan legyek jó másokhoz anélkül, hogy én tönkremenjek közben. Legyen szó munkáról, baráti szívességekről, szerelemről, az életben maradási ösztön kérdésköre ez. Amikor bizonytalan vagyok, gyakran bújok a gondolataim és szándékaim érvényesítése érdekében elismert férfiaktól átvett minták mögé. Tapasztalati meggyőződésem van ennek a hatásáról. A próbafolyamat során az foglalkoztatott, hogy a Sen Te szerepét játszó színésznővel közösen ezt mindenfajta beöltözés nélkül, gesztusokkal, belső állapotokkal hogyan tudjuk megfogalmazni. De a kérdésedről eszembe jutott, hogy a novemberi előadás után az egyik nézőnek bemutattak, és teljesen ledöbbent, hogy én rendeztem. Azt hitte, hogy én egy 40-es férfi vagyok. Szóval Sen Te és Sui Ta. (nevet) Fontos megtalálni az egyensúlyt abban, hogyan tudod képviselni magad úgy, hogy elfogadhatóan kommunikáld a külvilág felé. Örökérvényű dráma. Móga Piroska (az Y csoport vezetője – A szerk.) és maga a társulat is nagyon örült a darabválasztásnak, érzékeny és kreatív munka volt, remélem, sok helyre eljuthat még idén.

Szentesre jártál a ma már szinte ikonikusnak számító középiskolába, ott dőlt el a sorsod?

A gimnáziumi évek közepén jelentkeztem át a HMG-be, az irodalmi-drámai szakra. Előtte, általános iskolában tánctagozatos voltam, tehát a mozgás, színjátszás mindig része volt az életemnek. Nem volt más opció a szándékaim között, kizárólag az előadóművészet, az alkotás. A pályakezdésemet viszont egyáltalán nem így képzeltem el, a Covid óta sokszor gondolkozom azon, hogy meddig lehet ezt még csinálni. Ijesztő a szakmai kettészakadás, a szakmai vérfrissülés hiánya, és a szakmai oktatás helyzete is. Egész életemben úgy voltam vele, hogy mindenáron ezt akarom csinálni, mert ez éltet, de mostanában egyre többször gondolok arra, hogy mi van akkor, ha nem „mindenáron” kell.

Fájna, ha soha nem lennél tagja valamelyik társulatnak?

Igen. Azt érezném, hogy valamiből kimaradok. Közben meg azon dolgozom jó ideje, hogy elengedjem, ami nem tesz boldoggá, és megtaláljam azokat a helyzeteket, ahol olyan lényeglátóan tudok dolgozni, ahogyan szeretek. Lehet, hogy így évente csak két új előadásom lesz, de arra annyi időt, és energiát szánhatok, amennyit szeretnék. Ebből viszont nem tudok megélni. Emlékszem, amikor első évben azt mondta Székely Gábor, hogy rendezőként évi maximum 2 előadás az, amit rendesen elő lehet készíteni. Ezzel én teljes mértékben egyetértek. És nincs is azzal bajom, ha ez nem sűrűsödik be.

Mi vár rád még idén?

A Kutyaélet bemutatója után Forgács Péterrel kezdjük, a Mi van veletek? című színészkiállítást, aminek a bemutatója a Fészek Klubban lesz tavasszal. 14 színész, különböző helyszínen, nyolc órán keresztül tolja a saját előadását, a nézők pedig végigmehetnek az egészen, mint egy kiállításon, és annyit időznek el egy-egy performansz előtt, amennyit csak akarnak. Ezen tavaly már dolgoztunk egy munkabemutató erejéig. Engem a soha-meg-nem-térülő, de erős fizikai munkával járó küzdelem témája foglalkoztatott akkor, erre találtunk ki a rendezővel közösen egy színházi kísérletet.

Mit kívánsz magadnak erre az évre?

Hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Hogy lehiggadjak és elfáradjak végre. Tegnap este sikerült egy magamnak tartott elemzőpróbán (nevet) megfogalmaznom, hogy „egyesek olyan nagy energiákkal pörögnek, hogy csak akkor juthatnak el az igazsághoz, ha elfáradnak.” Ezt kívánom magamnak. Legyen színház, és legyenek kutyák. Szóval szerelem.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Jerger Balázstól kérdezném, hogy hogyan tudja hasznosítani a külföldön szerzett szakmai tudását az itthoni munkáiban?

kiemelt kép: Vadász Kriszta (fotó: Győrfi-Forgács Bea)