Egy Woyzeck előadás, amitől szó szerint borsódzik a hátunk

Vagy a látványért feláldozott előadás? Így is kezdhetném a Nemzeti Színház egykori próbatermében, ma szobaszínházi élményt nyújtó Kaszás Attila Teremben játszott Woyzeck kritikáját. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte produkció ugyanis azt a fiatalos lendületet hozza, ami magával ragadja a nézőt, és aki vevő az ilyesfajta jó őrületre, az széles mosollyal az arcán üli végig a közel kétórás játékidőt. Az interaktív, intenzív és szuggesztív élmény hátulütője azonban az, hogy pont a lényeg veszik el, ilyen vásári forgatagban a mondanivaló, a mű gondolatisága nem tudja magára felhívni a figyelmet, bár látva az előadást, nem is biztos, hogy okkal került mindez a háttérbe.

A hasonló, szintén a Vidnyánszky-Vecsei páros által jegyzett Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadásban a szünetnél történő váltás után a bolondozást egy lírai, érzékenyebb felvonás követi, mely jó ágya a megható pillanatoknak. A Woyzeckben azonban szinte végig ugyanaz a vibráló energia hatja át a szereplőket és az egész nézőteret, amiből annyira nehéz kijózanodni, hogy a fel-felbukkanó komolyabb momentumokat csak akkor kezdjük érezni, amikor már majdnem véget érnek.

Így pont a címszerepet alakító Nagy Márknak van a legnehezebb dolga, hiszen amellett, hogy szinte megszakítás nélkül színen van, a többiek körülötte ellopják a show-t. Hiába hal bele a szerepbe, és mutatja meg a karakter minden színét, belső vívódásait, a látványra, abszurd helyzetekre és végletekig feszített alakításokra fogunk inkább emlékezni. A „showman” kétségtelenül Szabó Sebestyén László volt, több figurát játszva is bizonyította, a drámai szerepek mellett a komédiázás is jól, sőt nagyon jól áll neki.

A közönség emlékezetében okkal maradnak éles emlékek, ugyanis a rendező mindent bevetett, mindent és mindenkit megmozdított, faltól falig sodorva a nézőket a térben, ahol mintegy lebegve egy panellakás ablaka előtt leshetjük ki egy szegény család tragikus életének alakulását. A látvány Vecsei Kinga Réta munkája, a díszlet pedig szemétledobóval, kis ablakaival és újságpapírokkal körbetapétázott falaival remek játszóteret kínál ehhez – ahogy az előadásban is elhangzik – a kísérlethez.

Játszótér, játék, abszurditás, intenzív, jó őrület. Tényleg ezekkel a szavakkal lehet a legjobban megfogni, mi is a nemzetis Woyzeck, ami inkább szórakoztat, mintsem a mutatott problémák, helyzetek továbbgondolására késztet. Mégis ez a szemtelenül vibráló fiatalosság, a határok folyamatos feszegetése és a látszólagos zűrzavar mögötti koncepció teszi annyira friss, eleven és mai előadássá, amivel pont azt a generációt lehet színházra szoktatni, akiknek az ingerküszöbét lassan már semmi sem képes átlépni.

Hol máshol fújnak lisztet a nézőkre? Kenik be az egyik színészt a fejétől a talpáig borotvahabbal, vagy dobnak vajas kenyeret a plafonra? És hol máshol hajigálnak a nézők háta mögül borsót a színpadra? Egy roppant élvezetes játék a Woyzeck nem csak a színészek, hanem még a nézők számára is. Azt pedig, hogy a tartalom vagy az élmény a fontosabb, nos… döntse el mindenki miután megnézte.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház